Ajándékozott: mudblood
Korhatár: nincsen
Figyelmeztetések: némi OOC- tendencia, illetve enyhe célozgatások az egyik szereplő szexuális orientációjára, mondjuk rá SLASH-utalások, de semmi komoly
Leírás: 1940 Karácsonya a Roxfortban. Albus Dumbledore és kolleginája, a Mugliismeret-tanárnő, Athea Driftwood (OFC) „merényletet” terveznek a diákok, különösképpen a mindig borongós kedvű, kiskamasz Tom Denem ellen.
Elég lazán kötődik az alapötlethez, remélem azért tetszeni fog. ^.^ Utólag is Boldog Karácsonyt kívánok vele mudbloodnak! J
Az alapötlet: Egy Dumbledore-ral történt incidens (bárhol, bármikor), tudjátok, olyan jellemzően, egy irreális szereplővel (egyszer olvastam egy muskátlisat). jó, ha a Roxfort benne van, de még jobb, ha nem ott játszódik. a problémát valami lényegtelen dologból induljon, úgy mint a szakálla, szalvétagyűrűk, vagy ilyesmi.
Korhatár: nincsen
Figyelmeztetések: némi OOC- tendencia, illetve enyhe célozgatások az egyik szereplő szexuális orientációjára, mondjuk rá SLASH-utalások, de semmi komoly
Leírás: 1940 Karácsonya a Roxfortban. Albus Dumbledore és kolleginája, a Mugliismeret-tanárnő, Athea Driftwood (OFC) „merényletet” terveznek a diákok, különösképpen a mindig borongós kedvű, kiskamasz Tom Denem ellen.
Elég lazán kötődik az alapötlethez, remélem azért tetszeni fog. ^.^ Utólag is Boldog Karácsonyt kívánok vele mudbloodnak! J
Az alapötlet: Egy Dumbledore-ral történt incidens (bárhol, bármikor), tudjátok, olyan jellemzően, egy irreális szereplővel (egyszer olvastam egy muskátlisat). jó, ha a Roxfort benne van, de még jobb, ha nem ott játszódik. a problémát valami lényegtelen dologból induljon, úgy mint a szakálla, szalvétagyűrűk, vagy ilyesmi.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Fekete-fehér Karácsony, avagy a Szeretet Ereje
- Nem tetszik nekem ez a Denem-fiú, Athea – sóhajtott fel Albus Dumbledore, szeme sarkából az igencsak kihalt, hiányos képet mutató Mardekáros-asztal felé sandítva. - Merlinre mondom, nem tetszik!
- Ezen nem is csodálkozom, Albus – felelte komisz kacajjal a sopánkodás címzettje és fültanúja. – Neked világ életedben a szőkék voltak a gyengéid. Ez a fiú pedig amúgyis túl fiatal hozzád. Nem mellékesen a tanítványod.
- Ezen nem is csodálkozom, Albus – felelte komisz kacajjal a sopánkodás címzettje és fültanúja. – Neked világ életedben a szőkék voltak a gyengéid. Ez a fiú pedig amúgyis túl fiatal hozzád. Nem mellékesen a tanítványod.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola Átváltoztatástan professzora megbocsátó pillantást vetett kolleginájára. Megszokta már a nő pimasz stílusát. Athea Driftwoodnak semmi és senki nem volt szent. Emiatt sokan kifejezetten nem kedvelték őt a tanári karból, egyes pletykák szerint már maga Dippet igazgató úr is megbánta, hogy egy évvel korábban szerződtette őt a Mugliismeret-tárgy oktatására, csak éppenséggel nem merte elbocsátani, ő is félt csípős nyelvétől. Mi tagadás, nem volt egy kellemes nőszemély, úrihölgynek semmiképp se lehetett nevezni. Harsány volt és sokszor közönséges. Férfiakat megszégyenítően tudott káromkodni, és korát, na meg testi adottságait figyelmen kívül hagyva öltözködni. Ha mindezt még meg is lehetett volna bocsátani neki, kíméletlen őszinteségét kevesen tudták. Athea ugyanis nem finomkodott senkivel, előszeretettel tett utalást kollégái testi-, lelki- és egyéb fogyatékosságaira, nem tartotta tiszteletben senki magánszféráját, Dippet igazgató hajnövesztő szert kapott tőle a születésnapjára, a pöttöm Filius Flitwicket pedig már legelső találkozásukkor felszólította, mindig jelezze valami erőteljes hangeffekttel a jelenlétét, mert nem vállalja a felelősséget azért, ha egyszer véletlenül rálép. És igen, ő volt az egyetlen, aki nem tekintette tabunak Albus Dumbledore szexuális orientációját sem. Mióta felfedezte ferde hajlamait – nagyjából másfél óra ismeretség és egy mindkét fél számára felettébb kínos csábítási kísérlet kellett hozzá -, minden adódó alkalmat megragadott, hogy emlékeztesse rá a férfit. Mint ezalkalommal is.
- Helytállóak a meglátásai, Driftwood professzor – váltott hivatalos hangnemre Albus Dumbledore. – Milyen szerencsés is vagyok, hogy itt van nekem Kegyed a rendíthetetlen erkölcsi szilárdságával és a jó tanácsaival, nem engedi, hogy kísértésbe essek. – Szikrázó kék szemei pajkos fénnyel villantak a nőre.
Egyszerre nevettek fel mindketten. A nőből olyan harsányan robbant ki a kacagás, hogy belezengett a Nagyterem, s lelkesültségében csaknem felborította a balján ülő Horace Slughorn ínycsiklandó kagylólevesét is.
A tanári kar egységes rosszallással figyelte a viháncolást.
- Athea, Maga egy valódi enfant terrible – fejtette ki álláspontját a nő viselkedéséről a Mardekár-ház feje. – Milyen példát mutat így a tanítványainak?
- Drága Horace, én az egészséges életmódra nevelem őket – szólt vissza kedélyes, csipkelődő stílusban Driftwood professzor. – Ugyanis nevetni abszolút egészséges. Míg ugyanez a mértéktelen cukrozott ananász-fogyasztásról nem mondható el. Olvasta a kardiovaszkuláris megbetegedésekről szóló legújabb kutatások eredményeit? Lesújtó adatok…
- Enfant terrible! – ismételte meg ítéletét Slughorn, és élénk gesztikulációval jelezte, köszöni, nem kér többet a kollegina sületlenségeiből. – Enfant terrible!
- Elárulnád, mivel sérteget ez a vén rozmár? – fordult vissza jobboldali asztalszomszédjához a nő. – A franciás műveltségnek sajnos híján vagyok… És ne, ne gyere azzal, hogy biztos ezért maradtam pártában harmincnyolc éves koromra, mert most nem kérek a perverz kétértelműsködésből!
- „Enfant terrible”, azaz „rettenetes gyermek”. Az olyan emberre használják, aki társaságban fesztelenül kimond olyasmit, amit tapintatosan el szoktak hallgatni, aki egyáltalán nincs tekintettel az etikett szabályaira. Mint Kegyed, professzorasszony. „Rettenetes gyermek”… - Albus Dumbledore égkék szemei elgondolkozón meredtek a távolba, miközben újra és újra kimondta ezt a kifejezést. – „Rettenetes gyermek”… - Gondolatai önkéntelenül is visszakanyarodtak egy korábbi irányba, egy korábbi témához. – Nem tetszik nekem ez a Denem-gyerek! – jelentette ki, immáron sokkal határozottabban. – Nézz csak rá, Athea! – mutatott az említett fiúcska felé, aki teljesen egyedül ült a Mardekáros-asztalnál, magányosan, rezzenéstelen arccal lapátolva magába reggelijét. - A többiek, akik itt maradtak a karácsonyi szünetre mind igyekeznek összebarátkozni egymással. Elvegyülni. Életkorra, nemre és házra való tekintet nélkül – intett fejével a Griffendéles-asztal körül összegyűlt kis társaságra. – Próbálják élvezni a szünetet, az ünnepet, amennyire a családjuk nélkül lehet. De ez a Tom…!
- Hagyd már, Albus, csak kamaszodik! – legyintett a nő. - Ne mondd, hogy te nem szerettél sötét, árnyékos zugokban ücsörögni világfájdalmas képpel, világvége hangulatban, világmegváltó gondolatokkal, mikor tizenhárom éves voltál! Szimpla tinédzserkori „Én különb vagyok nálatok, engem nem érdemel meg a világ”-szindróma. Mind túlestünk rajta. Tom Denem ráadásul Mardekáros, náluk ez értelemszerűen sokkal súlyosabb lefutású.
- Ez így akkor sem lesz jó – csóválta meg a fejét Dumbledore. – Valamit tennünk kéne, hogy kicsit kimozdítsuk Tomot ebből az állapotból! Karácsony van, a Szeretet Ünnepe, ilyenkor senkinek sem szabad magányosnak lenni, pláne nem egy tizenhárom éves árvafiúnak, aki sosem élhette át a meghitt családi fészek melegét, aki sosem sütkérezhetett a szülői szeretet fényében, aki…
- Szentséges szirénszar, Albus, ennél melegebb szónoklatot még sosem hallottam! Mindig felül tudod múlni magad! És áruld el, úgy mégis, milyen módon szeretnéd megmutatni a kis Denemnek a „Szeretet Erejét” és a „Karácsony Meghitt Csodáját”?
- Még nem tudom pontosan. Ha van bármiféle ötleted, miként vidíthatnánk fel, miként tehetnénk egy kicsivel szebbé a Karácsonyát, akkor…
- … Kezdésnek mondjuk… ne bámuljuk tovább ilyen nyilvánvaló módon. Mit szólsz?
A felvetés jogos volt. A kis Tom Denem szemmel láthatóan feszengett a két professzor tekintetének kereszttüzében, nem tudta mire vélni a kitüntető figyelmet.
- Igen, igen, igazad van, Athea. Mire is mennék nélküled?
- Elárulnád, mivel sérteget ez a vén rozmár? – fordult vissza jobboldali asztalszomszédjához a nő. – A franciás műveltségnek sajnos híján vagyok… És ne, ne gyere azzal, hogy biztos ezért maradtam pártában harmincnyolc éves koromra, mert most nem kérek a perverz kétértelműsködésből!
- „Enfant terrible”, azaz „rettenetes gyermek”. Az olyan emberre használják, aki társaságban fesztelenül kimond olyasmit, amit tapintatosan el szoktak hallgatni, aki egyáltalán nincs tekintettel az etikett szabályaira. Mint Kegyed, professzorasszony. „Rettenetes gyermek”… - Albus Dumbledore égkék szemei elgondolkozón meredtek a távolba, miközben újra és újra kimondta ezt a kifejezést. – „Rettenetes gyermek”… - Gondolatai önkéntelenül is visszakanyarodtak egy korábbi irányba, egy korábbi témához. – Nem tetszik nekem ez a Denem-gyerek! – jelentette ki, immáron sokkal határozottabban. – Nézz csak rá, Athea! – mutatott az említett fiúcska felé, aki teljesen egyedül ült a Mardekáros-asztalnál, magányosan, rezzenéstelen arccal lapátolva magába reggelijét. - A többiek, akik itt maradtak a karácsonyi szünetre mind igyekeznek összebarátkozni egymással. Elvegyülni. Életkorra, nemre és házra való tekintet nélkül – intett fejével a Griffendéles-asztal körül összegyűlt kis társaságra. – Próbálják élvezni a szünetet, az ünnepet, amennyire a családjuk nélkül lehet. De ez a Tom…!
- Hagyd már, Albus, csak kamaszodik! – legyintett a nő. - Ne mondd, hogy te nem szerettél sötét, árnyékos zugokban ücsörögni világfájdalmas képpel, világvége hangulatban, világmegváltó gondolatokkal, mikor tizenhárom éves voltál! Szimpla tinédzserkori „Én különb vagyok nálatok, engem nem érdemel meg a világ”-szindróma. Mind túlestünk rajta. Tom Denem ráadásul Mardekáros, náluk ez értelemszerűen sokkal súlyosabb lefutású.
- Ez így akkor sem lesz jó – csóválta meg a fejét Dumbledore. – Valamit tennünk kéne, hogy kicsit kimozdítsuk Tomot ebből az állapotból! Karácsony van, a Szeretet Ünnepe, ilyenkor senkinek sem szabad magányosnak lenni, pláne nem egy tizenhárom éves árvafiúnak, aki sosem élhette át a meghitt családi fészek melegét, aki sosem sütkérezhetett a szülői szeretet fényében, aki…
- Szentséges szirénszar, Albus, ennél melegebb szónoklatot még sosem hallottam! Mindig felül tudod múlni magad! És áruld el, úgy mégis, milyen módon szeretnéd megmutatni a kis Denemnek a „Szeretet Erejét” és a „Karácsony Meghitt Csodáját”?
- Még nem tudom pontosan. Ha van bármiféle ötleted, miként vidíthatnánk fel, miként tehetnénk egy kicsivel szebbé a Karácsonyát, akkor…
- … Kezdésnek mondjuk… ne bámuljuk tovább ilyen nyilvánvaló módon. Mit szólsz?
A felvetés jogos volt. A kis Tom Denem szemmel láthatóan feszengett a két professzor tekintetének kereszttüzében, nem tudta mire vélni a kitüntető figyelmet.
- Igen, igen, igazad van, Athea. Mire is mennék nélküled?
******
- Jól van kölykök, akkor mindenki itt van, igaz? Kettő-négy-hat-nyolc… Denem, hová-hová? Hiába sompolyogsz, nem menekülsz!
- Sajnálom, Driftwood professzor, nekem erre nincs időm – jelentette ki tisztelettudó, de erélyes hangon a szökési kísérleten rajtakapott diák. – Házidolgozatot kell írnom Slughorn professzornak. És a „Ki tud többet az Alapítókról?”-versenyre is készülnöm kéne, január elején esedékes a második forduló…
- „Ki tud többet az Alapítókról?” Hmmm… Helga zugivó volt, Hedvig jégszűz, Malazár egy közveszélyes pszichopata, Godrik meg… simán perverz. Azt beszélik, a lovát mindennél és mindenkinél többre tartotta, ha érted, mire célzok… Ennyi bőven sok is az Alapítókról. Ma is tanultál valamit, lazíthatsz, Fiam – csitította el a fiúcska ellenkezését Athea Driftwood. – Jó móka lesz, hidd el! Dumbledore professzor nagyon lelkes, ne rontsátok el a kedvét! Aki kiábrándítja, megbuktatom.
- Tanárnő, én nem tanulok Mugliismeretet, elfelejtette? – vetette közbe Tom.
- Ki beszélt most itt konkrétan rólad, Denem? – pirított rá egy rátarti Griffendéles leányzó. – Nem körülötted forog a világ, nem mindenki veled foglalkozik, vedd már észre!
- Te is velem foglalkozol – állapította meg pókerarccal a fiú. – Úgyhogy…
- Mekkora hólyag vagy, Denem! El se hiszem…
- Hát csak hidd el, kedves… bocs, hogy is hívnak? Elfelejtettem a neved. – Tom sápadt arcán lenéző, kegyetlen kifejezés ült, ahogy végigmérte iskolatársnőjét. - De most se fáraszd magad a bemutatkozással, úgyse jegyzem meg.
- Ilyen gyatra a memóriád?
- Nem, csak nem szeretem jelentéktelen információkkal terhelni az agyam.
Athea Driftwood érdeklődve figyelte a diákok közt kibontakozó konfliktust. Felettébb mulattatta a dolog, szerette, ha zajlott az élet a Roxfortban – és ennél a jelenlegi szituációnál szebbet meg sem álmodhatott volna. Szép lassan egyre több és több gyerek vonódott be a meddő vitába, természetesen a többség Tom ellen fordult, a fiú meg csak állta a támadásokat rezzenéstelen arccal, nem izgatta fel magát semmin.
A tanárnő csak akkor avatkozott közbe, amikor elkezdett tettlegességbe fordulni a dolog.
- Sam Prewett, teszed el a pálcádat? Szép tőled, hogy meg akarod védeni Minervát, de nincs szüksége rá. És egyébként sem ez a problémamegoldás legjobb módja.
- Igaza van, tanárnő. Minek ide pálca? – hallatott diadalmas csatakiáltást az égővörös hajú kis pulykatojás Prewett, és lendületből behúzott egy hatalmasat a Mardekáros ellenzéknek.
Tom Denem a hóban landolt.
- Köszönöm, Driftwood professzor, nekem ennyi elég volt a közösségi érzésből – fordult a tanárnőhöz arcán bájvigyorral, szemében mérhetetlen gyűlölettel, miközben feltápászkodott a földről. - Viszlát! – És már le is lépett volna a színről, ha ebben a pillanatban, ha pontosan ebben a minutumban útját nem állja egy nagy, piros alak.
- Hohohohó fiúk-lányok! Na hadd halljam, ki viselkedett rendesen idén?
Dumbledore volt az persze, a világ leglátványosabb Mikulás-jelmezében. Még haját és szakállát is beszínezte ezüstfehérre a teljesebb hatás érdekében.
Driftwood professzor nem tudta eldönteni, sírjon vagy nevessen ezen a túlkapáson. Már jó másfél éve ismerte Albust, de a férfi még mindig meg tudta lepni őt – az ilyen jellegű húzásaival, mint ez a jelenlegi.
- Mondja csak tanárnő, milyenek voltak ezek a gyerekek? Megérdemlik a sok-sok ajándékot, amit hoztam nekik a puttonyomban?
Athea összehúzott szemöldökkel nézett körbe tanítványain. Míg az égetnivaló rosszcsont Sam Prewett kérlelő tekintettel meredt rá, addig a „Mikulás-professzor” által fülöncsípett Tom Denem arca totális érdektelenséget tükrözött.
Volt valami mérhetetlenül szomorú a fiúcska unott pillantásában, fekete szemei az életkorát meghazudtolóan komolyan és komoran néztek vissza a nőre. Semmi gyermeki, semmi ártatlan nem volt bennük.
Athea Driftwood hirtelen megértette, mire gondolt kollégája, amikor nemtetszését fejezte ki a Denem-fiú viselkedésével kapcsolatban. Tom valóban élesen különbözött a többi gyerektől. Társai mind, ha nem is lelkesen, de legalább kíváncsian várták, mivel rukkol elő a maskarába bújt Dumbledore, bezzeg ő! Tőle csak egy utálkozó fintorra telt, ez volt a legtöbb érzelem, amit a Mikulásnak sikerült kiváltania belőle hatásos belépőjével.
- Tom Denem undok volt, ő ne kapjon ajándékot! – árulkodott egy elsőéves Hollóhátas kislány.
A többiek bőszen egyetértettek vele.
Driftwood professzor úgy látta, itt az idő bevetni tanári tekintélyét.
- A Mikulás bácsi engem kérdezett, kölkök, úgyhogy csitt! – mordult a kis árulkodósra. – Én úgy ítélem, mindenki jó gyerek volt… magához képest. Igyekeztetek. Úgyhogy mindnyájan megérdemlitek az ajándékokat.
- Juhéééjj!
- Csúúúcs!
- Na, akkor elő a cuccokkal, Dumb… ööö… Mikulás bácsi!
- Nekem ugye Jólseper-7-et hoztál?
A gyerekek, főként a kisebbek őrült elszántsággal rohamozták meg a nagy, piros puttonyt.
Csak Tom nem mutatott semmiféle érdeklődést a téma iránt. Elfogadta a csokikat, cukrokat, de nem lelkesült fel semmitől.
Egészen addig, amíg Dumbledore-Mikulás elő nem húzott egy nagy, bőrkötéses könyvet a csomag mélyéről…
- De hoztam mást is, nem csak édességet. „Ókori Mágiatörténet”. Valódi ereklye, igazi különlegesség, Cornelius Agrippa kommentárjaival. Ezt pedig az fogja megkapni, aki a legjobban szerepel a roxforti Téli Játékokon.
- Milyen „Téli Játékokon”? – kapott a kérdésen Tom Denem. Szemeiben mohó tűz gyúlt a vaskos könyv látványára.
A többség nem igazán osztotta lelkesedését, egyedül Minerva McGalagony mutatott hasonló érdeklődést a beígért nyeremény iránt.
- Mit kell tenni érte? – tudakolta.
- Játszani – jelentette ki mosolyogva a nagyszakállú „öreg”. – Semmi többet, csak játszani.
A tanárnő csak akkor avatkozott közbe, amikor elkezdett tettlegességbe fordulni a dolog.
- Sam Prewett, teszed el a pálcádat? Szép tőled, hogy meg akarod védeni Minervát, de nincs szüksége rá. És egyébként sem ez a problémamegoldás legjobb módja.
- Igaza van, tanárnő. Minek ide pálca? – hallatott diadalmas csatakiáltást az égővörös hajú kis pulykatojás Prewett, és lendületből behúzott egy hatalmasat a Mardekáros ellenzéknek.
Tom Denem a hóban landolt.
- Köszönöm, Driftwood professzor, nekem ennyi elég volt a közösségi érzésből – fordult a tanárnőhöz arcán bájvigyorral, szemében mérhetetlen gyűlölettel, miközben feltápászkodott a földről. - Viszlát! – És már le is lépett volna a színről, ha ebben a pillanatban, ha pontosan ebben a minutumban útját nem állja egy nagy, piros alak.
- Hohohohó fiúk-lányok! Na hadd halljam, ki viselkedett rendesen idén?
Dumbledore volt az persze, a világ leglátványosabb Mikulás-jelmezében. Még haját és szakállát is beszínezte ezüstfehérre a teljesebb hatás érdekében.
Driftwood professzor nem tudta eldönteni, sírjon vagy nevessen ezen a túlkapáson. Már jó másfél éve ismerte Albust, de a férfi még mindig meg tudta lepni őt – az ilyen jellegű húzásaival, mint ez a jelenlegi.
- Mondja csak tanárnő, milyenek voltak ezek a gyerekek? Megérdemlik a sok-sok ajándékot, amit hoztam nekik a puttonyomban?
Athea összehúzott szemöldökkel nézett körbe tanítványain. Míg az égetnivaló rosszcsont Sam Prewett kérlelő tekintettel meredt rá, addig a „Mikulás-professzor” által fülöncsípett Tom Denem arca totális érdektelenséget tükrözött.
Volt valami mérhetetlenül szomorú a fiúcska unott pillantásában, fekete szemei az életkorát meghazudtolóan komolyan és komoran néztek vissza a nőre. Semmi gyermeki, semmi ártatlan nem volt bennük.
Athea Driftwood hirtelen megértette, mire gondolt kollégája, amikor nemtetszését fejezte ki a Denem-fiú viselkedésével kapcsolatban. Tom valóban élesen különbözött a többi gyerektől. Társai mind, ha nem is lelkesen, de legalább kíváncsian várták, mivel rukkol elő a maskarába bújt Dumbledore, bezzeg ő! Tőle csak egy utálkozó fintorra telt, ez volt a legtöbb érzelem, amit a Mikulásnak sikerült kiváltania belőle hatásos belépőjével.
- Tom Denem undok volt, ő ne kapjon ajándékot! – árulkodott egy elsőéves Hollóhátas kislány.
A többiek bőszen egyetértettek vele.
Driftwood professzor úgy látta, itt az idő bevetni tanári tekintélyét.
- A Mikulás bácsi engem kérdezett, kölkök, úgyhogy csitt! – mordult a kis árulkodósra. – Én úgy ítélem, mindenki jó gyerek volt… magához képest. Igyekeztetek. Úgyhogy mindnyájan megérdemlitek az ajándékokat.
- Juhéééjj!
- Csúúúcs!
- Na, akkor elő a cuccokkal, Dumb… ööö… Mikulás bácsi!
- Nekem ugye Jólseper-7-et hoztál?
A gyerekek, főként a kisebbek őrült elszántsággal rohamozták meg a nagy, piros puttonyt.
Csak Tom nem mutatott semmiféle érdeklődést a téma iránt. Elfogadta a csokikat, cukrokat, de nem lelkesült fel semmitől.
Egészen addig, amíg Dumbledore-Mikulás elő nem húzott egy nagy, bőrkötéses könyvet a csomag mélyéről…
- De hoztam mást is, nem csak édességet. „Ókori Mágiatörténet”. Valódi ereklye, igazi különlegesség, Cornelius Agrippa kommentárjaival. Ezt pedig az fogja megkapni, aki a legjobban szerepel a roxforti Téli Játékokon.
- Milyen „Téli Játékokon”? – kapott a kérdésen Tom Denem. Szemeiben mohó tűz gyúlt a vaskos könyv látványára.
A többség nem igazán osztotta lelkesedését, egyedül Minerva McGalagony mutatott hasonló érdeklődést a beígért nyeremény iránt.
- Mit kell tenni érte? – tudakolta.
- Játszani – jelentette ki mosolyogva a nagyszakállú „öreg”. – Semmi többet, csak játszani.
******
Az Albus Dumbledore által összeállított versenysor valóban nem volt kőkemény próbák sorozata, sokkal inkább szórakozás, vidám időtöltés. A gyerekek többségét cseppet sem vonzotta a fődíj, ők csupán a játék kedvéért játszottak. Nem úgy Tom és Minerva…! Köztük vérremenő küzdelem dúlt.
Már az első feladatnál nyilvánvalóvá vált, hogy mindketten a győzelemre hajtanak, hogy nem adják alább az első helynél. Az eredetileg kreatív és kellemes kikapcsolódásnak szánt hószobor-építést ádáz tusává fokozták görcsös maximalizmusukkal. Míg a többi diák egyszerű hóembereket gyártott, Minerva az iskola szimbólumát, az alvó sárkányt igyekezett megalkotni, Tom pedig magát a Roxfort épületét a sok-sok szárnnyal és toronnyal.
- Határozottan jó ötlet volt ez a verseny – veregette meg kollégája piros-prémes vállát Athea Driftwood, és egy gunyoros horkantást hallatva szivarra gyújtott. – Most aztán lazít a fiú…
- Ha nem kínálok fel nyereményt, akkor semmi motivációja nem lett volna részt venni benne. Így legalább lelkes… - állapította meg bizakodó hangon Dumbledore. – Talán a következő feladat jobb lesz… Meglátjuk.
A második próba valóban izgalmasnak bizonyult. Ha a segítőkész felnőttek azt várták, hogy Tom Denem elengedi magát és végre felszabadultabban, önfeledtebben viselkedik majd, most aztán megkapták, de nem egészen olyan formában, ahogy szerették volna. Az úgynevezett „hó-dartsozásnál” ugyanis totálisan elszabadultak az indulatok. A kis vadócok hamar megunták, hogy csak a kerek, jeges céltáblát célozzák, és inkább áttértek egymás megdobálására.
Tom eleinte próbált a szabályok szerint játszani, de amikor a támadások első számú célpontjává vált, nem tűrt sokáig ő sem. Az a keményre gyúrt, jókora hólabdacs volt az utolsó csepp a pohárban, amivel Sam Prewett egyenesen az arcába talált. Ott vége szakadt higgadt türelmességének. Őrületes ellentámadásba kezdett, valósággal megvadult tőle. Nem is akárhogy…! A pálcahasználat mindenkinek meg volt tiltva a játékok ideje alatt, de ez Tomot nem akadályozhatta meg abban, hogy varázslatot alkalmazzon ellenfeleivel szemben. Hogy készakarva, vagy félig-meddig akaratlanul tette, amit tett, azt külső szemlélő nehezen dönthette el, mindenesetre nem mindennapi látványt nyújtott, ahogy pusztán tekintetével, égő szemeivel valóságos mini-hóvihart kavart Samuel körül. A közelben lévő fák ágai életre keltek, úgy mozogtak, mint az emberi karok, lerázták magukról a rájuk nehezedő hótakarót – mit lerázták? Egyenesen dobálni kezdték Sam Prewett irányába, sortüzet nyitottak rá. A kisfiú menekülni próbált, de nem volt számára kegyelem. A lábai alatt tükörsima jéggé vált az addigi veszélytelen hótakaró, így két lépés után elcsúszott, és hatalmasat esett.
- Még valaki? – nézett végig a többieken Tom Denem fenyegetően.
Senki nem felelt neki.
Csak Minerva McGalagony hallatott rosszalló horkantást, miközben a földön pityergő Samhez sietett, hogy felsegítse.
A többi diák fojtott hangon sustorogva tárgyalta ki egymással az esetet.
- Nem lehetett ő…
- Tök véletlen volt.
- Hogy csinálta volna? EZ a kis szarjankó? Kevés ez ehhez…
- Ugye nem ő volt? De akkor hogy? Hogyhogy…?
Albus Dumbledore szomorkásan felsóhajtott deres Mikulás-szakálla alatt.
- Még mindig itt tartunk… Ettől féltem – mondta, majd még mielőtt kolleginája rákérdezhetett volna, hogy konkrétan miről is beszél, elindult Denem felé. – Tom, válthatnánk néhány szót? Driftwood professzor, addig a többiek igyanak egy teát, mindenkire ráfér egy jó meleg ital ebben a hidegben. – Csak csettintett egyet, és már meg is jelent mellettük három házimanó, az egyik egy jókora szamovárral, a másik sok-sok bögrével, a harmadik pedig egy nagy tálca süteménnyel. – Tom, te most először velem jössz.
Más gyerek hasonló helyzetben vélhetően fontolóra vette volna a menekülés gondolatát, vagy legalább is némi bűnbánatot tanúsított volna, hogy enyhítse a várható megrovás mértékét, ám Tom Denem nem az a típus volt, akit ilyen egyszerűen zavarba lehetett hozni. Láthatóan nem akart megfutamodni a számonkérés elől, szó nélkül, készséggel követte Dumbledore-t, mindazonáltal leghalványabb jelét sem mutatta megbánásnak vagy lelkifurdalásnak.
- Miről akar beszélni velem, Uram?
Más felnőtt hasonló helyzetben vélhetően elképedt volna a fiúcska égbekiáltó orcátlanságán, ám Albus Dumbledore nem az a fajta volt, túl sokat látott ő már a világból ahhoz, hogy ilyesmin fennakadjon.
- Szerintem nagyon is jól tudod, Tom – jelentette ki nyugodt hangon. – Ugye emlékszel az első találkozásunkra? Mert én egészen élénken. Már akkor láttam rajtad, hogy te a különlegesek között is különleges vagy, már akkor tudtam, hogy rád különösen oda fogok figyelni. A társaid talán még megpróbálnak lebecsülni téged, alábecsülni a képességeidet, de tőlem nem várhatod el ugyanezt, én nem hunyok szemet semmi felett. Tudom, mi mindenre vagy képes. A többiek még csak sejtik, még nem akarják elismerni, mert azt, hogy valaki tehetségesebb nálunk, még egy barát esetében is nehéz elfogadni, nemhogy egy olyasvalakivel kapcsolatban, aki ellenséges mindenkivel. – A férfi kék szemei vesébelátó pillantással fürkészték Tomot. – Igen, Tom, te több talentumot kaptál az átlagnál, a mágia, ami benned él nagyobb és erősebb a többiekénél, de tudnod kell, hogy ez önmagában még nem érték. Nem mindegy ugyanis, mire fordítod ezt a hihetetlen erőt, mire használod a képességeidet! Ha átengeded az irányítást a negatív érzéseidnek, ha eluralkodik rajtad a gyűlölet és a pusztító indulatok, akkor el fogsz veszni, gyűlölettel csak gyűlöletet generálsz majd, és visszaüt rád a saját mágiád. Pusztítani nem dicsőség.
- Értem. „Helytelen, ha a gyűlölet irányítja a tetteinket.” – recitálta a fiú. – Ezt inkább a Griffendéleseknek mondja, akik legfőbb hobbijuknak tekintik, hogy belémkössenek… Persze nyilván érthető, ahogy Maga is mondta az előbb. A kiválóság irigységet szül… Pont Magának magyarázzam? A vak is láthatja, hogy sokkal jobb lenne igazgatónak, mint Dippet professzor, Maga egy zseni, ő meg csak… egy átlagos képességű varázsló, mégis ő irányít.
Dumbledore elgondolkodva figyelte Tom Denem arcát, és hallgatta halk, de határozott szavait. A fiú manipulációs kísérletei csak még tovább fokozták aggodalmát. Tom mégcsak be sem ismerte bűnösségét, minden vádat és felelősséget elhárított magáról, sőt, alattomos kis hízelgésével azon mesterkedett, hogy elterelje a témát, és megnyerje magának a szimpátiáját. Persze alaposan elszámította magát ezzel, Dumbledore-t nem lehetett ilyen könnyedén lekenyerezni. Gyenge próbálkozás volt, de nem mondhatni, hogy megmosolyogtatta volna őt a dolog, annál sokkal ijesztőbbnek találta a helyzetet. Nem akarta kijátszani az „A tanárod vagyok, és most megbüntetlek”-kártyát, szerette volna békésen, értelmesen megbeszélni a dolgot diákjával, de kezdte úgy érezni, minden próbálkozása zsákutcába vezet Tommal. Két és fél éve tanította már, de még mindig eszköztelennek érezte magát vele szemben. Korábban soha egy diákkal kapcsolatban sem tapasztalt ilyesmit, ilyen szintű tehetetlenséget önmagában. Az első pillanattól, az első találkozásuktól kezdve látott valamit ebben a Denem-gyerekben, ami nagyon nem tetszett neki. A zárkózottság, a tehetség, az örömtelenség és a ravaszság valami egészen ördögi konstellációt alkottak a fiú jellemében, de ez senki mást nem aggasztott rajta kívül, a többi professzor valósággal rajongott a kis zseniért, a simulékony modorú, komoly kis árváért, őket, olybá tűnt, sikerült elvakítania a hízelgéseivel. Nos igen, de Engem persze nem tudott átverni! – suhant át Albus Dumbledore agyán a gondolat.
Ám ahogy ezt nagy büszkén konstatálta magában, különös dolog történt: ahogy pár perccel korábban a kis Sam Prewettnek, most neki is kicsúszott lábai alól a talaj. Egész pontosan nem is kicsúszott, sokkal inkább berepedt. A nagy diskurzusban és az azt követő elmélyült belső monológjában ugyanis nem vette észre, hogy a roxforti tó befagyott jegére tévedt, azaz tévedtek Tommal – aki most is ott állt mellette, de aki alatt vele ellentétben nem repedt be a jégpáncél.
Albus Dumbledore egy szempillantás alatt a jeges vízben landolt. Villámgyorsan történt minden: az egyik pillanatban még önnön nagyszerűségének tudatában lubickolt, a következőben pedig hirtelen már a fagyos tóban. A víz hőmérséklete egyből felébresztette őt. Jéghideg volt. Hiába próbált kimászni a szárazföldre, minduntalan visszacsúszott.
Segítségkérő pillantásai, melyeket Tom Denem felé lövellt, sajnálatos módon hatástalanok maradtak: a fiú annyira nevetetett, olyan ösztönösen és leállíthatatlanul, szabályos röhögőgörcsben vergődött, hogy amúgyse lett volna képes a segítségére lenni ilyen állapotban.
A férfinak új menekülési módszert kellett keresnie.
Míg egyik elfagyott kezével vadul kapálózott, hogy a felszínen maradjon, a másikkal a pálcájáért nyúlt talárja belső zsebébe. Vagyis nyúlt volna, ha ott találja! Szerencsétlenségére azonban évek óta hűséges társa nem volt sehol.
Már éppen kiabálni kezdett volna szégyenszemre, hogy Athea vagy valaki más jöjjön, és húzza ki innét, amikor újabb váratlan fordulat fagyasztotta belé a szót. A jeges vízből egy vaskos, sötét csáp kandikált elő nagyhirtelen, egy csáp, az ő elveszettnek hitt varázspálcáját szorongatva. Olga volt az, a roxforti tó leghatalmasabb lakója, a rettegett polip, akitől a diákok többsége nagyon tartott, de akiről Albus Dumbledore jól tudta, teljesen ártalmatlan, nem bánt senkit, mindössze… rendkívül játékos, néha szeret játszani a vele fürdőző emberekkel.
- Köszönöm, hogy visszahoztad nekem, Olga – köszönte meg a kedvességet sellőül a férfi (úgy vélte, talán ezen a nyelven érthet valamelyest nyolckarú ismerőse), miközben magához vette a talált tárgyat. – További kellemes téli álmot kívánok! – És már varázsolta volna ki magát a vízből, ha a szundikálásából felébresztett polip azon nyomban meg nem ragadja őt egy kis mókára.
Albus Dumbledore legalább két tucatszor meg lett pörgetve-forgatva és mártogatva a vízben, mire nagy nehezen sikerült összeszednie a koncentrációját ahhoz, hogy kihoppanálja magát a partra.
Addigra már mindenki ott állt őt figyelve, ott mozizta végig az elmúlt perceket valamennyi diák Driftwood professzorral együtt.
- Albus, jól vagy? – sietett hozzá elsőnként a nő. Aggodalmas képet vágott, de teljesen nem tudta leplezni a hangjában bujkáló, előtörni kész kacagást. – Mi történt veled?
- Elkalandoztak a gondolataim – felelte lakonikusan Albus Dumbledore.
- Én nem tehetek semmiről! – szólalt fel, ártatlanságát bizonygatva Tom Denem. – Vékony volt a jég, és…
- …és Dumbledore professzornak kevesebb süteményt kéne fogyasztania, mert úgy látszik, veszélyesen sokat nyom – tette hozzá Athea Driftwood kedélyes kacajjal. – Jahajj Albus, ne haragudj, de ez… igenis vicces volt…!
Ebben mindenki egyet értett vele, láthatóan az összes diák remekül szórakozott rajta.
De a leglelkesebben egyértelműen Tom Denem nevetett. Így egészen hasonlított egy őszinte, önfeledt gyerekre.
- Végülis… Sikerült elérned azt, amit akartál – súgta oda kollégájának vigasztalóan Athea Driftwood. – Feldobtad Denem Karácsonyát, annyi szent. Szerintem sosem volt még ilyen boldog. Nézd csak!
- Hiába… Legszebb öröm a káröröm - jegyezte meg halkan Albus Dumbledore, ahogy elnézte a fiút. Most már valahogy nem tudott haragudni rá, legfeljebb saját magára egy kicsit, amiért még ő is bedőlt a ravasz hízelkedésének egy pillanatra. És mi lett a vége? Hideg zuhany. – Jut eszembe, vennem kéne egy forró fürdőt. Teljesen átfagytam… Athea, figyelnél a gyerekekre, amíg én…?
- Már azt hittem, hívsz, hogy tartsak veled – rebegtette meg mesterségesen dúsított pilláit komikusan túljátszott érzékiséggel a nő. – Vagy félsz, hogy akkor már túlságosan MELEG lenne a hangulat?
A Mikulásnak öltözött, csuromvizes Albus Dumbledore erre már nem volt hajlandó válaszolni. Inkább vacogva, vert hadként visszaballagott a kastélyba, maga mögött hagyva a rajta röhögő és közben két pofára sütit faló diákokat, a politikailag inkorrekt és perverz Driftwood professzort, és Tom Denemet, az örökké komoly és komor Tom Denemet, aki még mindig úgy nevetett az ő iménti szerencsétlen balesetén, hogy a könnyei csordultak belé. Tom Denemet, akinek vitathatatlanul ez volt az addigi legszebb karácsonyi ajándéka.
Utolsó kommentek