Ajándékozott: El Gatito
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Ginny és Harry házassága már a múlté, de a lány még hat évvel a válás után is üldözi, annak ellenére, hogy Harry már továbblépett. Ginny mindenáron meg akarja akadályozni szerelme és Luna szerelmét, míg egy nap a férfinél betelik a pohár. Vajon, képes Ginnyvel megértetni, hogy vége? Luna meddig bírja az állandó feszültséget?
Ötlet: Szeretnék egy Harry/Luna romantikus sztorit, ami tizenöt évvel Voldemort halála után játszódik. Harry már elvált Ginnytől, de a lány még mindig halálosan szerelmes belé, ezért féltékenységével üldözi. Lunát különböző módszerekkel próbálja elüldözni Harry mellől. Hogy happy end legyen a vége, vagy sem az íróra bízom.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Amiért érdemes küzdeni
- Ginny, elég! – ordítottam magamból kikelve, és kezeimmel az asztalra csaptam. – Ami sok, az sok! Sirius és James, menjetek a szobátokba – néztem a fiaimra, akik megszeppentek meredtek dühtől remegő testemre. Soha nem láttak még így engem, és én sem akartam előttük ordibálni. Semmiképp sem. A máskor két mókamester most néma engedelmességgel indult el az emeletre, ami a legnagyobb megkönnyebbülésemre pont eléggé hangszigetelt volt. Egy-két bűbáj rá is segített erre.
Az előttem álló két nőre néztem, akik egymást gyilkos dühvel méregették. Egykori barátságuknak mára nyoma sem volt. Én miattam. Ahogy rájuk néztem összeszorult a torkom. Mindkettőjüket szerettem, mindkettőjüket máshogy. Ginny számomra mindig is fontos marad, és életem végéig testvéremként fogom szeretni, de semmi többet nem érzek már iránta. Hat éve váltak el az útjaink, de ő még mindig nem lépett tovább rajtam.
Nem, már nem szerettem őt szerelemmel, pedig szebb volt, mint valaha. Lángvörös hosszú haja hullámokban omlott kecses vállaira, csokoládébarna szemei szenvedélyesen égtek, tekintete szinte perzselt. Ajkai csókolható mivoltát sem tagadhattam, de az alakjához mindez semmiség volt. Karcsú alakját lágy és elegáns darabok emelték ki, csodálatos összhatást keltve. Maga volt a női ideál…
Engem mégsem ő nyűgözött le, mert számomra ő volt a múlt. Egy kellemes emlék, aki minden áron azt akarja, hogy dühösen emlékezzek vissza rá. Nem tudja már felfogni, hogy már nincs olyan, hogy mi. Csak én és ő. Azt mondja, hogy még mindig szeret és vágyik rám. Képtelen voltam elfogadni ezt.
Kilencéves házasságunk nyolc évig teljesen csodálatos volt, és még a gyermekáldás sem került el minket. Huszonegy éves voltam, mikor először pillantottam meg a fiamat, James Pottert. Akkor voltam a legboldogabb. Minden tökéletes volt, amíg Ginny meg nem csalt az egyik munkatársával. Akkor egy világ omlott össze bennem, és végleg eltűnt belőlem mindenféle szerelem iránta. Tudtam, hogy szenved, de ez semmire nem volt magyarázat.
- Harry, én… - motyogta lesütött szemmel. Nem nézett rám, inkább kiszemelt egy pontot a padlón és azt fixírozta. Vörös haja eltakarta előlem a vörös árnyalatba burkolózott arcát. Akkoriban imádtam mikor elpirult, most viszont dühített.
- Ginny, miért olyan nehéz elfogadnod? Már nem szeretlek –sóhajtottam a kanapéra rogyva, majd a mennyasszonyomra néztem és egy pálcamozdulattal megszárítottam vizes ruháit. A szeme se rebbent, de a remegése sem szűnt meg. Felmerült bennem, hogy talán nem is a hidegtől reszket, hanem a haragtól. Soha nem emelte fel a hangját másokkal szemben, inkább úgy tett, mint aki nem veszi észre a sértést. Soha nem akart konfliktusba kerülni, nem akart megbántani másokat. Ezt nagyon szerettem benne, talán ennek köszönhető, hogy belészerettem.
- De én szeretlek, Harry! Soha nem szerettem mást, csak téged! – kiáltott fel Ginny szenvedélyesen és egyenesen rám nézett. Ahogy a tekintetünk találkozott megremegtem. Nem bírtam tovább ezt az egészet. Elegem volt.
Percekig néma csend volt, nem tudtam, hogy mit mondhatnék még. Ez a beszélgetés annyiszor lezajlott már az elmúlt években, hogy irtózatosan untam. De nem szabadultam.
- Harry, nekem ez így nem megy – törte meg végül Luna a csendet. Halk, szomorú hangja szinte vágta a feszültséget. Ijedten néztem rá, és a szívem összeszorult a könnyei láttán. Ritkán láttam sírni, hiszen erős lány volt. Ezért ez felkészületlenül ért. Felpattantam ültemből, de ő felém intett, hogy maradjak. Ginny közben féltékenyen figyelt minket.
- Luna, miről beszélsz? – nyögtem ijedten, a gyönyörű lány fájdalmát látva. Ő már nem az a lány volt, akit én Roxfortból ismertem. Mondhatni felnőtt és egy teljesen más ember lett. Nem mintha a régi Lunát nem kedveltem volna, de az új egyszerűen lenyűgöző volt. Nem csak komolyabb és felelősségteljesebb lett, hanem sokkal szebb is. Arcán már nyoma sem volt az aránytalan vonásoknak, ahogy Ron mondaná. Nekem azzal sem volt semmi bajom, de az új, sokkal gyönyörűbb Lunanálam is elérte a kívánt hatást. Hatalmas kék szemeiben szinte mindig kedvesség és szeretet csillogott, és mindenkihez volt néhány kedves szava. Talán csak Ginnyhez nem, de az elmúlt évek után ez érthető volt. Már szinte hihetetlennek tűnt, hogy egykor legjobb barátnők voltak. Most csak két ellenségeskedő bombázó állt előttem, akik nem hasonlítanak, de észveszejtően szépek. Luna szépsége más volt, de nem sok mindenben. Nem volt olyan vékony, mint Ginny, de a teste formás és rendkívül nőies volt. Dús kebleit ritkán hagyta dekoltázzsal láthatóságban, de hosszabb fazonú felsői is sokat sejtettek. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy én láthattam ezt a csodát ruha nélkül is. Ezt persze nem mondtam senkinek.
A hajuk csak színükben különbözött, Luna természetes szőke fürtjei hasonló frizurában hullottak törékeny testére. Akárhányszor láttam őt, mindig egy szirén jutott róla eszembe, annak ellenére, hogy még sosem láttam egyet sem.
- Nézzük csak… A múlt héten elhitette velem, hogy megcsalsz, tegnapelőtt egy félmeztelen férfit küldött a lakásomra, tegnap majdnem megátkozott, ma pedig minden előzmény nélkül lökött a medencébe.
- Tudsz úszni, nem? – csattant fel Ginny mérgesen. Vörös arccal, fújtatva meredt a könnyező, sápadt szőkeségre.
- Tudok, de itt nem ez a lényeg. Azóta, hogy együtt vagyunk, Harry, nincs nyugalmam. Már barátaim sincsenek, mert ez itt – bökött a vörös hajú nőre – elüldözte mindet valamiféle hazugsággal. Mindenki ribancnak és pénzéhes szörnyetegnek hisz, aki téged szemelt ki…
- Luna, édesem…
- Harry, én ezt nem bírom tovább. Nem érdekel, hogy hogyan szünteted meg ezt a helyzetet, de ez így nem mehet tovább. Sajnálom, de Ginny leragadt egy féltékeny gyerek szintjén és nem hajlandó felnőttként viselkedni harminckét éves létére.
- Hé, ez nem igaz! – csattant fel az említett, de a tekintetem beléfojtott minden szót. Mindhárman tudtuk, hogy minden szó igaz, még Ginny is tudta, hogy nem normális az, amit csinál. De mégsem változott meg, pedig már többször is megígérte, már csak a két fiunk kedvéért is. Nekik is kínos volt ez a helyzet, mert szerették az anyjukat és engem, de Lunát is megkedvelték és nem volt semmi ellenvetésük a kapcsolatunk ellen. Eleinte még reménykedtek, hogy újra együtt leszünk, mint egy teljes család, de aztán eljegyeztem Lunát, és ők beletörődtek.
- Harry, nem tudom, hogy mit lehetne még tenni – mondta nekem, majd Ginnyre emelte a tekintetét. – Csalódtam benned, de nem hittem, hogy ilyen mélyre süllyedhetsz.
- Akkor ebben egyetérthetünk – sziszegte vissza. – Nem gondoltam, hogy pont te fogod elhalászni előlem a férjemet! Hiszen tudtad, hogy mióta az eszemet tudom, csak őt szeretem!
- Gin, hat éve szingli vagyok – sóhajtottam fáradtan, de egyikük sem reagált.
- Nem én vettem el tőled, hanem te üldözted el. Nem én tehetek arról, hogy nálam vigasztalódott meg az összetört szíve és arról sem, hogy végül belészerettem. Ha tényleg szereted őt, akkor nem folytatod ezt.
- Te már csak tudod! – üvöltötte Ginny immár ő is könnyes szemmel. Ha tehettem volna mindkettőjüket megvigasztalom, de ez most nem az én harcom volt. Nem tehettem semmit, mert minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megértessem exfeleségemmel a helyzetet. Kevés sikerrel, sőt szinte semmilyennel. Mert nem értem el semmit ezekkel a beszélgetésekkel, csak az időmet pocsékoltam el. – Én nem akartam megcsalni! Ha te nem lennél, boldogok lennénk! Miért nem teszel szívességet és tűnsz el a fenébe?!
- MOST MÁR ELÉG! – ordítottam fel magamból kikelve. Az asztalon lévő poharat az asztalhoz vágtam és szilánkokban hullott a földre. Nem foglalkoztam vele, hiszen egy egyszerű reparo-val megjavíthatom. De dühös voltam, és muszáj volt valamin levezetnem a mérgemet. – Ginny, most azonnal takarodj a házamból! Felejts el engem egyszer és mindörökre! Az egyetlen, ami összeköt minket azok a gyerekeink, és csak velük kapcsolatban vagyok hajlandó beszélni veled ezentúl. Elegem van, itt telt be a pohár. Ha még egyszer bántod, vagy megsérted Lunát, vagy ha a hátunk mögött szervezkedsz, hidd el nekem, hogy megjárod! Nem fogok tekintettel lenni arra, hogy a fiaim anyja vagy, se arra, hogy életem első igazi szerelme voltál, se arra, hogy a volt feleségem vagy, de még arra sem, hogy a legjobb barátom húga vagy! Ne feledd, Harry Potter vagyok! Elegem van belőled, és ha azt akartad, hogy megutáljalak, hát tessék! Sikerült! Most legalább érzek valamit! – sziszegtem dühösen, egy szilánk a markomban maradt és élesen vágott a bőrömbe, de nem foglalkoztam vele. Áldottam az eget, hogy odafent ebből semmit sem hallanak, hála a mágiának.
- Harry, én… - nyögte Ginny falfehéren, ijedt arccal. De nem tudtam megsajnálni, ahhoz túl dühös voltam. Mégsem gyűlöltem, mert nem tudtam. Túl sok volt a szép emlék.
Még Luna is döbbenten meredt rám, láttam, ahogy az idegességtől remeg a szája széle.
- TAKARODJ A HÁZAMBÓL MOST! Nem akarom, hogy még jobban tönkre tedd az életem. Vasárnap este elviszem hozzád a fiúkat, de most menj! Ne mondjam még egyszer! – bömböltem magamból kikelve. Legbelül megijedtem magamtól, de nem tehettem mást. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora állat tudok lenni. Csak távolról érzékeltem, hogy Ginny viharosan és zokogva távozik, és mikor felnéztem, rájöttem, hogy egyedül vagyok. Luna is elment.
Remegve rogytam a földre, és szégyenszemre zokogni kezdtem. Nagyon régen nem hullattam könnyemet semmiért, de most úgy tépett a fájdalom belülről, mint mikor elhagyott. De aztán boldog voltam Lunával, és szerelmesebb, mint valaha. És most lehet, hogy őt is elveszítem. Hol itt az igazság?!
Sokáig nem mozdultam, de végül erőt vett rajtam a felelősségtudat, hogy a gyerekeim az emeleten vannak, és türelmetlenül várják, hogy megtudjanak valamit. Remélem, hogy nem hallottak semmit. Nem mertem felmenni hozzájuk, nem akartam, hogy így lássanak. Néhány kézmozdulattal rendbe hoztam a konyhát, majd a telefon után nyúltam.
- Hermione? – szóltam bele a kagylóba nyugodtan. Próbáltam mélyeket lélegezni és nem gondolni erre az idegtépő rémálomra, ami már évek óta tartott.
- Harry, te vagy? Ron vagyok – szólt bele egy bágyadt hang, amiben a barátomra ismertem. Felsóhajtottam, hiszen olyan szívesen megbeszéltem volna vele a problémáim, de mégis csak Ginny bátyja volt, és meg is nyúzna, hogyha beavatnám a kulisszatitkokba. Ő biztosan a húga pártját fogná, ami teljesen érthető. Ha nekem lenne húgom, mindenben őt védeném. Mindegy is…
- Igen, bocs a zavarásért…
- Ne hülyéskedj, haver… baj van? – vált a hangja aggodalmassá. Látta rajtam az utóbbi időben, hogy nincs minden rendben, de nem faggatott. Még Hermione sem tudta, bár ő néha látott minket civakodni, de nem hiszem, hogy komoly jelentőséget tulajdonított volna neki.
- Nem, dehogy – hazudtam. – Oda tudod adni Hermionét?
Halk mormogás, amit igennek vettem, de most már biztosra vettem, hogy belekontárkodtam a házas életükbe.
- Harry! – szólalt meg nemsokára Hermione, és innen is láttam magam előtt a széles mosolyát, és ahogy a szemeit forgatja Ron viselkedése láttán. – Baj van?
- Nem… Mio, kérhetnék tőled egy szívességet? – kérdeztem habozva, és nem véletlenül neveztem a nemrég óta használt becenevén. Hugo, a fiuk adta neki, és ráragadt.
- Miről van szó?
- Itt van nálam James és Sirius, de dolgom van és…
- Értem, értem. Most azonnal menjek? – kérdezte barátságosan. Hálásan felnevettem, és megkönnyebbültem, hiszen mindig is tudtam, őrá számíthatok.
- Ha lehet – feszengtem hálásan. – Ezer hála Hermione, a szobájukban vannak, de nekem rohannom kell. Mond meg nekik, hogy elmentem… Köszönöm, Mio! Tudtam, hogy számíthatok rád! Szia! – hadartam gyorsan és nem vártam meg az aggodalmas kérdések áradatát, hanem letettem a telefont. Még hallottam az értetlenkedést a vonal túlsó végén, de nem foglalkoztam vele, hanem elindultam az ajtó felé, majd Londonba hoppanáltam, és céltalanul róni kezdtem a forgalmas utcákat.
Luna nem vette fel a telefont. Hiába hívtam, teljesen felesleges volt. Biztosan nem akart velem beszélni. Elgondolkodva figyeltem az utcán szembejövő embereket, volt közöttük mindenféle szerzet. Volt magas, volt alacsony, volt szomorú és volt vidám. Szerelmes párok, boldog családok, viháncoló barátok, akiknek nincsen semmi problémájuk. Nem üldözi őket egy volt feleség, az ő életüket nem követi folyton nyomon a Reggeli Próféta, nekik megadatott a teljes nyugalom. Nekem nem volt egy nyugodt percem sem. Ha vettem egy zöld zoknit, az már másnap a címlapokra került. Az újságból tudtam meg azt is, hogy Gin megcsalt. Életem egyik legszörnyűbb pillanata volt. Egy olyan dolog tört meg bennem, ami azt hittem, hogy örök. A bizalmam és a szeretetem iránta. Akkor döbbentem csak rá, hogy már nem szeretem. Régóta veszekedtünk, szinte minden este, de soha nem mertem gondolni arra, hogy ez bekövetkezhet. Akkorát csalódtam, mint még sosem.
Sóhajtottam egy nagyot, amikor megpillantottam a Foltozott Üst épületét. A muglik észre sem vették, az ő szemük nem érzékelte. Most vettem csak észre, hogy esik az eső, és nem akartam teljesen elázni, így elindultam a bejárat felé. És ha már itt vagyok… ihatnék valamit. Többen rám köszöntek, és én kénytelen voltam viszonozni. Mégis csak aurorparancsnok voltam, ráadásul híresség is, így be kellett tartanom az illemet. Nem engedhettem meg magamnak egy szaftos botrányt, és utáltam, amikor az emberek az én életemen csámcsognak.
- Jó estét, Mr. Potter! – sietett felém Tom, a kocsmáros. Barátságosan biccentettem.
- Jó estét, Tom – köszöntem udvariasan, és hagytam, hogy lesegítse rólam a mugli kabátot. Ezt se nagyon szerettem, de már megtanultam élni vele. Mikor a pulthoz értünk, akkor szólaltam meg újra. – Valami erőset…
- Biztos benne, Mr. Potter? – nézett rám nagy szemekkel, hiszen sosem kértem nála ilyesmit. De azért engedelmesen nyúlt az üvegért, mikor határozottan bólintottam. Kiszemeltem egy pontot magam előtt és azt figyeltem kitartóan, míg a poharam nem töltődött fel. Aztán a számhoz emeltem és egy keserű fintor kíséretében meghúztam, és egy hörpintéssel kiittam az egészet. Éreztem az emberek tekintetét magamon, de most nem érdekelt. Belefáradtam, hogy másokkal foglalkozzak. Csak Luna és Ginny között zakatolt az agyam, nem mintha nem tudnék választani közöttük, de mindketten kedvesek voltak számomra. És Luna… határozottan nem akartam őt elveszteni.
Felnevettem, mikor eszembe jutott az első találkozásunk. Mindannyian mennyire mások voltunk…
*.*
- Szia, Luna – köszönt Ginny, mikor beléptünk a fülkébe. – Szabad a többi hely?
Az ablaknál ülő lány felnézett ránk. Derékig érő, kusza, piszkosszőke haja volt, szinte fehér szemöldöke és dülledt, kerek szeme, ami a szüntelen csodálkozás kifejezését kölcsönözte az arcának. Egy szempillantás alatt rájöttem, hogy Neville miért nem szeretett volna beülni ebbe a fülkébe. A lányról lerítt, hogy nem normális – legalábbis ez volt az első benyomásom. Bár… nehéz volt megállapítani, hogy mi utal leginkább erre: az, hogy a varázspálcája a bal füle mögött van, hogy vajsörös dugókból fűzött nyakláncot visel, vagy hogy fejjel lefelé tartja az újságot.
Végignézett rajtunk, majd a tekintete rajtam állapodott meg. Lassan bólintott.
- Kösz – mosolygott rá Ginny kedvesen.
Neville és én feltuszkoltuk a három ládát meg Hedvig kalitkáját a poggyásztartóra, majd leültünk. Luna némán figyelt minket a fejjel lefelé tartott Hírverő fölött. Egyből feltűnt, hogy kevesebbet pislog, mint más emberek. Merev tekintettel figyelt és már bántam, hogy szembe ültem vele.
- Jó volt a vakáció, Luna? – érdeklődött Ginny.
- Igen – felelte álmatagon a lány, szemét továbbra is énrám szegezte. – Igen, nagyon jó volt… Te Harry Potter vagy – tette hozzá váratlanul.
- Igen, tudom – morogtam. Ezek voltak az első szavaink egymáshoz, és soha nem gondoltam volna, hogy egy nap beleszeretek ebbe a lányba. A szerelem útjai kifürkészhetetlenek…
*.*
Egyre kevésbé voltam tudatában annak, hogy hol vagyok és mióta. Az alkohol bódító mámora telepedett az elmémre. A gondolataim zavarosak lettek, és csak homályosan érzékeltem az emberek körvonalait. Gyerekesnek éreztem magamat, de nem foglalkoztatott. Az ital mindent elnyomott, csak az emlékek csengtek tisztán.
*.*
Egy mugli park füvén feküdtem és csendes fájdalomban bámultam a csillagokat. Tekintetem újra meg újra a Sirius csillag körül forgott. Nem tehettem ellene, a csillagokról mindig a Tekergők és a szüleim jutottak az eszembe. Igazságtalan dolog volt a sorstól a haláluk, hiszen milyen fiatalok voltak, előttük volt az élet… Remusnak akkor született fia, és azonnal árván kellett hagynia. Mai napig szerettem az időmet Teddel tölteni, a keresztfiammal. Siriusról pedig végre kiderült volna az ártatlansága és akár magához is vehetett volna. És a szüleim… nem érdemeltek halált, ők végképp nem.
Felsóhajtottam, és megpróbáltam nem gondolni semmire. Fájt a jelen, fájt a múlt, és nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Ginny megcsalt. Igaz, hogy sokat veszekedtünk mostanában, de én tényleg azt hittem, hogy a szerelmünk igazi.
Ahogy megláttam Dean karjaiban újra… mintha valaki egy rozsdás tőrt forgatott volna meg a szívemben.
- Harry, te vagy az? – hallottam meg hirtelen egy halk női hangot. Idegen volt számomra, így idegesen pislantottam körbe. Nem volt erőm felülni, így csak két kecses vékony lábat pillantottam meg magas sarkúba bújtatva. Az első gondolatom, hogy Ginny talált meg, de az ő hangját ezer közül is felismerném, így ő nem lehetett.
A következő pillanatban egy szőke hajzuhatag huppant le mellém, én pedig oldalra fordítottam a fejem. Hatalmas kék szemek néztek rám vigasztaló kedvességgel és megértéssel. Finom, lágy vonások, sápatag arc, szőke fürtök… Furcsán ismerős volt, de nem jöttem rá, hogy honnan.
Meg akartam szólalni, de nem jöttek a számra a hangok. Csak kinyitottam a szám, majd visszacsuktam és néztem idiótán. Szép volt, és valami különleges intelligencia, valami érzéki könnyedség sugárzott belőle. Nem ismertem senki ilyet, így még ostobábbnak éreztem magam.
- Harry? Megismersz? – kérdezte mosolyogva. Ragyogó fehér fogak villantak ki a csábos ajkak mögül.
Nemet intettem a fejemmel, és reméltem, hogy nem vagyok bunkó vagy sértő. Bár elég ciki, ha nem emlékszek valakire, aki viszont ismer engem.
Felnevetett.
- Luna vagy Lüke Lovegood, ahogy jobban tetszik – nevetett tovább, főleg mikor meglátott meghökkent ábrázatomat.
- Luna? – tátogtam, és most már teljesen idiótának éreztem magam. Ha jókedvem lenne, talán kínomban nevetnék is.
- Mi ebben a meglepő?
- Megváltoztál – feleltem magyarázatképp. Egyre inkább úgy éreztem, hogy talán meg se kéne, hogy szólaljak, mert nem akartam megbántani, hiszen a pozitív változás döbbenetes volt. – Nem mintha nem lettél volna szép, vagy ilyesmi – magyarázkodtam zavartan, de nem úgy tűnt, mint akit megsértettem volna.
- Tudom, hogy más vagyok, mint kilenc éve, Harry. Régen találkoztunk, és hosszú évek teltek el. Ezen nem sértődöm meg, főleg, mert a tekintetedből arra következtetek, hogy a változás pozitív.
Nem válaszoltam, de tudtam, hogy a hallgatás beleegyezés.
- Na meg persze már nem a nargli keresésből áll az életem – folytatta vidáman.
- Hála istennek – mosolyodtam el először.
- És veled mi történt?
- Ginny megcsalt, hamarosan elválunk – sóhajtottam szomorúan. – Nem gondoltam, hogy valaha is vége lesz, és van két fiunk.
- Mi a nevük?
- James és Sirius – feleltem. Büszkeség és szeretet öntött el a nevük említésétől is. Ők voltak nekem, akikért én is feláldoznám az életem. Bár… talán nem csak értük. De mégis… őket imádtam a legjobban az egész földkerekségen.
- Ez nagyon kedves tőled, hogy édesapádról és a keresztapádról nevezted el őket. De mi történt? Nincs bocsánat Ginnynek?
- Hát… én már nem tudok bízni benne. Luna… én nem akarom, hogy a gyerekeim egy boldogtalan házasság mellett nőjenek fel. Nem akarom, hogy folyton veszekedéstől zengjen a házunk. Biztosítani szeretném számukra a nyugalmat és a szeretetet… és már nem érzem azt Ginny iránt, amit régen. Egyre kevesebbet beszélgetünk, egyre inkább érzem úgy, hogy kimaradok az életéből, és gyakran féltékenykedik feleslegesen.
- Értem… hát akkor talán tényleg a válás a legjobb megoldás. Ginny mit mond?
- Nem akar válni, azt mondta, hogy nem akart megcsalni, hogy megbánta, és hogy szeret. De én már nem tudok hinni neki többé. Nem akarok többet barátságnál.
- Mondtad neki?
- Igen, nem is egyszer… de mintha a falhoz beszélnék, nem akarja elfogadni. Ő is megváltozott, már nem ugyanaz, aki régen. Nem ugyanaz, akibe én régen halálosan beleszerettem. És mégis fáj a hiánya.
- Megértem… na de most aztán öntsd ki a szíved… nekem mindent elmondhatsz, Harry… - nézett rám kedvesen, és magam sem értem, hogy miért, de folytattam, és sokáig csak az én hangom hallatszott. Mikor befejeztem, megkönnyebbültem.
*.*
Megpróbáltam felállni, de a világ megfordult körülöttem. Halkan szitkozódtam, és megpróbáltam megkapaszkodni valamiben, de minden támasz elfutott előlem. Az agyamra valami furcsa telepedett és éreztem, hogy ez az egész milyen vicces. A következő pillanatban a földre estem és elnevettem magam a szerencsétlenségemen. Négykézláb kezdtem indulni valamerre, de azt sem tudtam, hogy merre van a fent és merre a lent.
- Harry! – kiáltotta egy női hang, ami számomra ismeretlennek hangzott. Megpróbáltam a nőre fókuszálni, de a vörös folton kívül - ami valahol a fején volt – semmi nem volt tiszta.
- Úristen, Harry! Haver, muszáj volt sárga földig leinnod magad? – bosszankodott egy férfihang, és nála is csak egy vörös foltot sikerült azonosítanom. Felnevettem, olyan vicces volt.
- Ron, segíts! Haza kell valahogy vinnünk! – sopánkodott a nő. Kétségbeesett hangja bántotta a fülem, így a kezemmel igyekeztem elnyomni a hangokat. De nem találtam meg a fülemet.
- Majd én felemelem és hoppanálok vele, de Ginny… magyarázattal tartozol, hogy mi ez az egész! Még soha nem láttam ilyen állapotban és aggódom miatta!
- Én is – szipogta Ginny. A következő pillanatban éreztem, ahogy két erős kar felemel, majd eltűntem a semmiben. A fojtogató érzés elemi erővel öntött el, és mikor a földnek csapódtam, elájultam.
- HARRY!
Kimondhatatlanul zúgott a fejem, mintha nem is tudom… mintha minden percben husánggal ütlegelnének. Fájt, nagyon fájt.
- Luna – hörögtem halkan, majd a következő pillanatban éreztem, hogy valaki leönt egy maró folyadékot a torkomon. Szúrt és égetett, így felköhögtem, de a fejemben enyhülni kezdett a fájdalom, így talán nem mérgeztek meg.
- Harry, hallasz engem? – kérdezte egy halk női hang, és lágyan végigsimított az arcomon, majd kisöpörte a szememből az izzadt tincseket.
Luna! – söpört át rajtam a felismerés, és felnyögtem. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de először akadályokba ütköztem, nem bírtam megmozdulni. Csak utána jártam sikerrel, de a hirtelen jött fény elvakított. Hunyorogtam párat, míg sikerült a sápadt arcra fókuszálnom. Könnyes kék szemek figyelték minden rezdülésem, és éreztem, ahogy a kezeivel az enyéimet szorongatja.
- Luna – nyögtem rekedten, mire elmosolyodott. Közelebb hajolt és egy csókot lehelt a számra.
- Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan. Mielőtt válaszoltam volna, felültem és körülnéztem. A szobámban feküdtem a franciaágyunkban, ez egy kicsit megnyugtatott. De fogalmam sem volt róla, hogy hogyan és mikor kerültem ilyen állapotba.
- Furán – feleltem őszintén, és megkönnyebbülten hallottam, hogy kezd visszatérni a hangom. – A fejem már nem fáj annyira a bájitaltól, amit adtál. Szóval… mondhatjuk, hogy jól.
- Hát igen, nehéz dolog a másnaposság – mosolygott, de láttam rajta, hogy legszívesebben leszidna, mint egy ötéves kisfiút.
- Másnaposság? – értetlenkedtem. Az utolsó emlékem, hogy kilépek az ajtónkon és elindulok sétálni. – Mit csináltam?
- Alkoholmérgezés – magyarázta villámló szemekkel. – Harry, észnél vagy?! Hogy voltál képes annyi piát magadba önteni? Meg is ölhetted volna magad akkora mennyiségtől! Bár kimondottan szexi vagy így kómás fejjel… - nevette el a végét. Egy félmosoly jelent meg a szám szegletében, az őszinteség annyira jellemző volt rá. Vele kapcsolatban nem kellett félnem, hogy megjátssza magát, vagy hogy hazudik.
- Én… nem emlékszem – szabadkoztam.
- Hát persze, csoda is lenne, hogyha emlékeznél valamire is… Ne haragudj, hogy nem vettem fel, mikor hívtál, nem azért nem vettem fel, mert haragszom… csak… apának balesete volt.
Felkaptam a fejem. – Mi történt?
- Semmi komoly. Az egyik ismerőse hívott, mikor… veszekedtünk. Szóval nem azért tűntem el, mert rád haragszom. Ginny azt mondta, hogy szerinte ezt hitted.
- Ginny? – értetlenkedtem. – Mióta beszélgettek ti ketten barátságosan?
- Harry, szerintem most tényleg megbánta. Ő hívott fel, hogy mi történt veled, és hogy biztos örülnél, hogyha én lennék melletted, mikor felébredsz. Egyébként ő és Ron találtak rád.
Meglepetten hallgattam. – Pontosan hol?
- A Foltozott Üstben, de ne aggódj… Tom mikor látta, hogy komolyra fordul a dolog átvarázsolt egy zárt helyiségbe, így nem került nyilvánosságra, hogy részeg voltál.
- Hála Merlinnek – sóhajtottam fel. – Luna… én… ne haragudj rám – néztem rá, és magamhoz húztam. Nem ellenkezett, szinte szó nélkül simult az ölelésembe. Mint a szomjazó, úgy csaptam le édes ajkaira… Élvezettel bújt bele az ölelésembe és én hagytam, hogy elöntsön a boldog mámor. Kezdtem magam jól érezni, hiszen a fejem már nem hasogatott és a gyomrom sem liftezett. A nyelvem érzéki vándorútra indult, hogy bebarangoljam a finom, puha és édes ajkakat. Megkönnyebbülten észleltem, hogy egy cseppet sem tiltakozik. Lágy kezei finoman kezdték simogatni a testemet, és mélyről jövő morgás tört fel a mellkasomból. Éreztem, hogy a férfiasságom megmerevedik és elönt a vágy. Éreztem, hogy ő is akarja… nem ez az első alkalom, mégis úgy várom, mintha az lenne.
- Felébredt? – nyílt ki hirtelen az ajtó és egy vörös üstök jelent meg. Szétrebbentünk. Ginny állt megkövülten az ajtóban, és az arca lassan felvette a haja színét. A tekintetünk találkozott, és megláttam egy kószakönnycseppet a szeme szegletében. Az arcom bíborvörösre színeződött a szégyentől, a mellettem lévő Luna pedig egy halk bocsánatot motyogott.
- Ginny… én – kezdtem szégyentől égve, de ő a szavamba vágott. Az arcára álarc emelkedett, elrejtve a fájdalmát.
- Hagyd, Harry. Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e, de amint látom remekül – nézett Lunára, és nem tudta elrejteni a szavaiból sütő fájdalmat és szemrehányást. – Sajnálom, hogy megzavartam valamit… megint. A többiek lent vannak, a fiúkat nemrég az Odúba vittem, anya vigyáz rájuk. Gondoltam nem akarod, hogy ilyen állapotban lássanak. Ron és Hermione van itt. Én… már megyek is – nyögte még zavartan, majd kiviharzott. Szomorúan néztem utána, és már tudtam, hogy miről beszélt Luna, mert láttam a szemeiben a fájdalmas beletörődést. Évek kellettek hozzá, hogy elfogadja, hogy vége, de jobb későn, mint soha.
Ginny végre rájött, hogy én Lunát szeretem szerelemmel és nem őt. Örülök neki, de fáj a szomorúsága. Szemétnek érzem magam a boldogságomért. Az igaz, hogy elvetette a sulykot nem egyszer és nem kétszer gyerekes elüldözési módszereivel, de megértettem a miérteket. És én már megbocsátottam.
- Ez kínos volt – motyogta Luna zavartan. – Azt hiszem, hogy még jobban megnehezítettük a dolgát, de talán ez kellett, hogy végleg tudatosuljon benne, hogy együtt vagyunk. Sajnálom, Harry. Be kellett volna zárnom az ajtót.
- Semmi baj – mosolyodtam el, és kedvesen megszorítottam a kezét. Kék szemeiben rengeteg érzelem uralkodott. Ő sem élvezte felhőtlenül a „győzelmet”, hiszen… hagyjuk. – Jobb lesz, ha lemegyünk. Adj pár percet, hogy rendbe szedjem magam. Ron és Hermione már biztosan égnek a vágytól, hogy magyarázatot kapjanak. Meg is érdemlik, hiszen minden magyarázat nélkül bíztam a fiúkat Hermionéra, majd eltűntem, és később Ron hozott haza önkívületi állapotban. Még soha nem ittam ennyit, részeg sem voltam soha. Azt hiszem, hogy magyarázattal tartozom, hiszen Ginny és Luna biztos nem mondtak semmit. Ez rám vár.
Miután Luna magamra hagyott a fürdőbe mentem, hogy rendbe szedjem magam. Letusoltam, megborotválkoztam gyorsan, majd magamra kaptam egy farmert és egy egyszerű pólót. A tükörbe nézve láttam, hogy az arcom állapotán nem igen tudok javítani, így inkább elindultam lefelé. A lábaim kicsit bizonytalanok voltak, de nem foglalkoztam vele. A Voldemort elleni harc, majd az aurori munka remek állóképességet nevelt belém.
A nappali ajtajához érve megtorpantam, majd egy sóhajtás kíséretében lenyomtam a kilincset. Ron és Hermione a kanapén ültek egymás mellett, Mio szemmel láthatólag ideges volt, Ron pedig szimplán türelmetlen. Luna a konyhaszéken, Ginny pedig a fotelban foglalt helyet. Még nem voltak annyira jóban, hogy egymás mellé üljenek. A mi kis háborúnk teljesen és tökéletesen titkosan zajlott, Ronék nem értettek semmit, főként azt nem, hogy a két lány miért nem ül egymás mellé. Bár Mione arca gyanúról árulkodott.
- Öm… sziasztok – mondtam zavartan az ajtóban állva, mire mindenki felkapta a fejét. Hermione azonnal felpattant, és a nyakamba vetette magát. Szorosan magához ölelt, és a fülembe súgta, hogy milyen hülyén viselkedtem, majd visszaült a férje mellé.
- Hé, haver… majdnem olyan sokáig készülgettél, mint Mio, pedig ez nagy szó – vigyorgott Ron. Fel sem vettem, csak elvigyorodtam, majd egy széket húztam Luna mellé és leültem. Ginny szomorúan lehajtotta a fejét.
- Azt hiszem magyarázattal tartozom…
- Naná, Ginny nem mondott semmit… csak tudnom kéne, hogy miért kellett alkoholmérgezéssel hazahoznom a legjobb barátomat – méltatlankodott Ron.
- Az én hibám – szólalt meg hirtelen Ginny, minden szem rá szegeződött. – Sajnálom, Harry… és te se haragudj, Luna. Szörnyen viselkedtem, a féltékenység elvakított. Tényleg nagyon sajnálom – mondta halkan, mégis mindenki hallotta.
- Én nem haragszom – feleltem, majd Lunára tekintettem. Nem vártam el tőle, hogy ő is megbocsásson, hiszen neki még több oka van haragudni. A szőke lány arca mégsem haragról árulkodott.
- Én sem haragszom, csak kérlek… ne csináld ezt tovább – mondta csendesen, majd rám mosolygott, aztán a volt feleségemre.
- Köszönöm – válaszolta hálásan Ginny, majd Ron és Hermione felé fordult. – Borzalmasan viselkedtem velük, de Harry ennek ellenére is maradt olyan lovagias, hogy nem beszélt róla senkinek. Luna pedig szintén tapintatos volt, pedig nem érdemeltem meg.
- Miről beszélsz? – kérdezte Ron értetlenül.
- Mond, hogy nem… - nyögött fel a barna hajú nő. – Ginny, hogy tehetted?
- Megkeserítettem az életüket, mindent elkövettem, hogy Luna békén hagyja Harryt.
- Ginny! – szóltam közbe, és Lunán is láttam, hogy nem kívánja ezt tőle.
- Harry, nem. Megérdemlem. Gyerekes voltam, nagyon. Vissza akartam szerezni Harryt, de nem vettem észre, hogy ezzel még inkább elüldözöm. Már a barátságát is elvesztettem. Tegnap telt be nála a pohár, és veszekedtünk.
- Ginny, erre semmi szükség – szólalt meg csendesen Luna, de Gin ügyet sem vetett rá. Ott folytatta, ahol abbahagyta, a két szerelmes megrendülten hallgatta. Szinte láttam, ahogy Ron csalódik a húgában, akit minden helyzetben óvni szokott. De most nem tehette, és ez zavarta őt. Nem jobban annál, hogy nem is akarta.
- Miután Ginny és Harry összevesztek, hívtak, hogy apát baleset érte – vette át a szót Luna, de a szavába vágtam.
- Aztán azt hittem, hogy Luna haragszik rám, mert nem vette fel a telefont. Kiakadtam. Akkor hívtalak, Hermione, majd nem tudom miért, de leittam magam. Nem emlékszem, de mindegy, hogy mi miért történt. Vége és ennyi. Nem hiszem, hogy szükséges most bárkire is haragudni.
- Harry! – kiáltott fel Ron. – A húgom mindent megtett, hogy tönkretegye a boldogságod, erre te őt véded? És te Ginny… csalódtam benned.
- Én is – szólalt meg csendesen Hermione. Ginny csendesen könnyezni kezdett, de erős maradt. Láttam rajta az elszántságot, amit régen annyira szerettem. Elhatározta, hogy vállalja a tettei következményét.
- Nem lehetne, hogy elfelejtsük? Ginny többet nem avatkozik a kapcsolatunkba, és megpróbál továbblépni. És még valami… bármi történjék, barátok maradunk – fejeztem be a vörös hajú lányra nézve, aki felugrott majd megölelt. Meglepetten viszonoztam.
- Köszönöm, Harry – suttogta meghatottan, majd azt vettem észre, hogy a könnyed súly eltűnik, és a vörös folt, Luna felé közelít. A két lány könnyes szemmel ölelkezett össze.
- Bocsáss meg Luna.
- Örülök, hogy újra a régi vagy. Hiányzott a barátnőm.
***
- Hunyd be a szemed – öleltem át Luna derekát és mély hangon belesúgtam a fülébe. Éreztem, ahogy törékeny teste ellazul az érintésemre, és simogatni kezdtem. Most, hogy James és Sirius Ginnyhez mentek, kettesben maradtunk. Ron és Hermione nehezen dolgozta fel, hogy ennyi ideig titkolóztunk, de mire elmentek, egészen megbékéltek. Gin pedig átvállalta a gyerekeket, miután megbeszéltünk, hogy a következő héten elviszem őket valahova, mondjuk egy mugli vidámparkba, vagy ahova csak menni szeretnének. Még nem tudjuk, de lehet, hogy Luna is velünk tart, persze, csak ha a fiúknak sincs ellene kifogása.
- Mire készülsz? – kérdezte somolyogva, de engedelmesen csukta be szép szemeit.
- Képzelj magad elé egy csodálatos helyet, egy helyet, ahol most legszívesebben lenni szeretnél. Érezd át a szépségét, a gyönyörűségét… és mire hármat számolok, nyisd ki a szemed.
- Egy… Kettő…
Hoppanáltam.
- Három… - súgtam, majd a kék szemek felnyíltak, majd döbbenten elkerekedtek. Egy csodaszép tengerparton álltunk, a lágy szellő belekapott a selymes szőke hajzuhatagba. Azon a helyen álltunk, vagy legalábbis annak a helynek a pontos másán, amit ő elképzelt.
Könnyes szemmel nézett fel rám.
- Köszönöm, Harry – szipogta szeretettel telve. Kezeivel átkarolta a nyakamat, majd gyengéd csókot lehelt az ajkaimra. – Ez az a hely, ahol az édesapám és az édesanyám eljegyezték egymást, és kislányként mindig is arról álmodtam, hogy egy napon itt legyek… a naplementében azzal a férfival, akit tisztaszívből szeretek! Szeretlek, Harry! Szeretlek! – suttogta vággyal telve, és szinte egyszerre csaptunk le egymás ajkaira. Az alkony utolsó sugarai megvilágították összefonódott testünket, ahogy egy sziklaszirten faltuk a legnagyobb élvezetet. A szerelmet, a vágyat, a boldogságot.
- Tudom, hogy már megkértem a kezed, és te nekem adtad. De annyi minden történt, és azt hiszem, hogy nem létezne ennél megfelelőbb alkalom… Luna Lovegood, reményeim szerint hamarosan Potter, leszel a feleségem? – térdeltem le elé, és megcsókoltam a smaragdköves gyűrűt az ujján, amit nemrég tőlem kapott.
- Igen, igen, igen! – sikoltotta, majd a nyakamba vetette magát. Nem tudom, hogy meddig álltunk úgy, csak azt tudom, hogy ez volt életem legszebb estéje.
***
A csillagok fénye alatt, a tenger lágy morajlása mellett, őszinte szerelemben fogant meg akkor este Lily Eve Potter, az első lányom, pár hónappal a fergeteges esküvői partink után. Mert nem űztem meg a fényűzést, sem a nagydobot. A második esküvőmnek ugyanannyira a csodájára jártak, mint az elsőnek. De már kezdtem megbékélni a hírnévvel és a csillogással. Luna és a gyerekeim mellett mindez nem zavart. Ginny is megtalálta a boldogságot egy kedves mugli férfi személyében, és nem sokkal később James és Sirius anyai ágon is testvérekkel gazdagodott. De mindig is nagycsaládra vágytam. Megkaptam mindent, amire életem során vágytam. Sőt még annál is többet.
- Boldog karácsonyt! – kiáltott fel az egész család az Odú jelentősen kibővített nappalijában. Szeretettel mosolyogtam rájuk, mert ők voltak azok, akikért egykor küzdöttem. És bőven megérte. Mert szép az élet, ha adunk esélyt neki.
Utolsó kommentek