Akinek készült az ajándék: Anastasia
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: Durva nyelvezet
Leírás: A háborúnak már vége, de Draco Malfoy élete cseppet sem nyugalmas. A Roxfortot elvégezte, de nem találta meg a neki való hivatást. Ellenben őt rendre megtalálják a bosszúszomjas ex-halálfalók. Ám ezúttal különös megmentője akad, egy titokzatos lány képében. Az ötlettől azt hiszem, sehol sem tértem el, és habár még sosem dolgoztam Draco karakterével, mint főszereplő, remélem, tetszeni fog! Nagyon boldog karácsonyt, és boldog újévet, Anastasia!
Az ötlet: Draco/saját szereplő. A lány egy bizonyos okok miatt a mugli világban élő aranyvérű, aki régebben a legjobb barátja volt, de történet idejére Draco már elfeledkezett róla (viszont a lány emlékszik rá). Alapvetően romantikus szállal, de sötétebb, negatív végkifejlettel. A helyszín egy kis falu legyen, ahova Draco véletlenül téved.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Ne felejts el!
I. rész
Zihálásom minden egyebet elnyomott, az üldözőim közeli lépteit is csak inkább sejtettem, mint valóban hallottam. De ettől még biztos voltam benne, hogy szorosan a nyomomban vannak. Csak arra koncentráltam, hogy tovább növeljem az iramot. Ha sikerülne egy kis előnyt szereznem, talán el tudnék hoppanálni…
Vajon apám mit szólna, ha látná, ahogy fejvesztve menekülök? Ráadásul az ő régi cimborái elől… Habár nem tudtam pontosan kik is üldöztek, de nem is ez érdekelt. Erősítésre lett volna szükségem, de ehhez a Minisztériumba kellett volna hoppanálnom. Vagy esetleg Potterék házához, hiszen ilyenkor a Minisztériumban sem lehetnek sokan.
A háború már négy éve véget ért, és az emberek mára nem félnek éjjel az utcára lépni. A halálfalók nagyja az Azkabanban ült, vagy már nem is élt. Az a kevés, azonban aki eddig megúszta a Potter vezette akciókat, most a nyomomban lihegett.
A legbosszantóbb az volt, hogy még csak nem is hibáztathattam senkit, csakis magamat. Az a tökéletes Potter is megmondta, hogy amíg a Nagyúr egyetlen csatlósa is szabadon van, addig ne közlekedjünk egyedül, pláne ne sötétben. A régi halálfalók már csak főleg ránk, és a családomhoz hasonlóan a jó oldalra állt családokra jelentettek veszélyt. Ahhoz túl kevesen voltak, hogy muglikkal szórakozzanak, csak rajtunk akartak bosszút állni, akik „meggyaláztuk a Nagyúr emlékét”.
Azt leszámítva, hogy - nem először – éppen az életmért futottam, a napjaim nyugalomban teltek. A Malfoy név már nem volt tekintélyt parancsoló, vagy félelmet keltő. Az emberek gyanakvóan viselkedtek velünk, de mivel Potter és a Weasley család mellénk állt, a Minisztérium is csak pár vallomás erejéig zaklatott minket.
A háború utáni évben befejeztem a Roxfortot, habár egyelőre nem tudtam, hogyan tovább. Apámat két éve kiengedték az Azkabanból, és most együtt éltünk a régi Malfoy kúrián. A kertben állandóan járőrözött három-négy auror. Minket védtek, de az embereket is megnyugtatta a gondolat, ami bennem is sokszor felmerült, hogy egyben felügyelnek is.
Személyi testőrt azonban szerencsére nem kaptam. Pedig lehet, hogy most nem bántam volna egy Hagrid nagyságú, ám nála több varázserővel rendelkező védelmezőt…
Mivel úgy tűnt, hogy képtelen vagyok lehagyni őket, megpróbáltam egy cselhez folyamodni. A mardekárosok ravaszok, nemde? Rajtam nadrág volt, és egy egyszerű kabát, de amikor rám támadtak, láttam, hogy mind csuklyás köpenyt viselnek. Belevetettem hát magam az első bokros részbe, amin még át is tudtam gázolni, és reméltem, hogy bő talárjuk majd megnehezíti a dolgukat. A dühös kiáltásokat jó jelnek vettem, és utolsó erőmmel megperdültem a tengelyem körül.
A fullasztó érzés után, amihez a mai napig nem sikerült egészen hozzászoknom megérkeztem egy csendes kis utcába. Rögtön éreztem, hogy rossz helyre jöttem, és azt is sejtettem, hogy mi az oka. A hoppanálás kezdetekor nem voltam benne biztos, hogy a Minisztériumot riadóztassam, vagy egyenesen Potterékhez rontsak be, ahol a ragyásfejű, és a kis vörös démon felesége is egészen biztos örülne a meglepetésnek…
Így aztán egy teljesen ismeretlen helyen lyukadtam ki, és csak gyanítottam, hogy ráadásul muglik lakta területen. De legalább az üldözőimtől sikerült megszabadulnom. Lehet, hogy Potter megmondta, hogy legyek óvatos, de végső soron az ő dolga lenne, hogy ezek a mocskok az Azkabanban üljenek.
Ha pedig nem végzi rendesen a munkáját munkaidőben, akkor majd éjszaka fog dolgozni! Legalább arra jó volt ez a kis kitérő, hogy eldöntsem, a Potter rezidenciát fogom meglátogatni.
Hirtelen feltűnésemet szerencsére senki nem vette észre, de a biztonság kedvéért gyorsan eltűntem a lámpák fényköréből, hogy nyugodtan hoppanálhassak. Ennél rosszabbul már úgysem tájékozódhatom…
Még mielőtt eltűnhettem volna, hogy meglátogassam régi kedves ismerőseimet, suttogást hallottam, és a következő pillanatban fénycsóva hasított át az éjszakán. Vaktában küldtem én is egy átkot, de talán pont emiatt nem sikerült félreugranom. Elterültem a földön, és képtelen voltam megmozdulni.
A fejlemények megleptek, és egy futó megkönnyebbülés után rémület lett úrrá rajtam. Nem öltek meg. De nem remélhettem tőlük kegyelmet, csak rosszabbra számíthattam, mint egy egyszerű gyilkos átok… Bár megjegyzem, a valaha élt legnagyobb sötét varázsló hű csatlósaitól az ember többet vár, mint egy sóbálvány átok…
- Na, nézd! A híres Draco Malfoy kiszolgáltatottan fekszik a mocsokban - vihogott az egyik.
Lassan közelebb jöttek, és az arcuk is derengeni kezdett előttem. Hárman voltak de közülük csak egyet ismertem. Matthew Elion, amikor az országban volt, gyakran megfordult nálunk, még a régi időkben. Amolyan követ volt ő, a távolban kereste azokat, akik egyetértettek Voldemorttal. Mivel sokat volt távol, apám sosem bízott benne egészen. Pedig úgy fest, egyike a leghűségesebbeknek. Vagy éppen elbukott ura helyére áhítozik.
- Mit kezdjünk vele, fiúk? - kérdezte a második, amelyik kövérebbnek és alacsonyabbnak tűnt.
- Természetesen megöljük! - szólt közbe a harmadik is, halk, ugatós hangon. - A kérdés az, hogyan tegyük?
Gyors tanácskozás alakult ki a fejem felett, lényegében a fejemről… Vagy a nyakamról, teljesen mindegy.
Képtelen voltam mozdulni, és sejtettem, hogy ebből a helyzetből már nem lesz kiút. Magamban ezerszer is elátkoztam az aurorokat, akik a jelek szerint az igazak álmát alusszák, és legkevésbé sem zavarja őket, hogy muglik lakta területen három körözött személy varázstevékenységet folytat. Az én megölésem érdekében, mellesleg.
Válogatott szitkaim gondolatbeli áradatának a hirtelen beállt csend vetett véget. Sikerült dűlőre jutniuk? De akkor miért vágnak ilyen ijedt arcot?
- Én is hallottam - jelentette ki végül a kövér.
Ezek szerint lemaradtam valamiről. Támadóim most maguk elé tartott pálcával fürkészték a halvány fénykörökkel szaggatott sötétséget. Remek alkalom lett volna a szökésre, ha a szememen kívül mondjuk a kezemet is képes lettem volna mozgatni. Így jobb híján én is hallgatóztam.
- Mint egy ajtócsapódás… - suttogott újra a kövér, mire a másik kettő ideges pillantásokkal próbálta elhallgattatni.
Nagyon vágyhattak a halálomra, különben már rég eltűntek volna.
Pár percig még feszülten hallgatóztak, de mivel - sajnos - semmi sem történt, végül visszafordultak hozzám. Valamennyire mégis félhettek, mert távolabb vonszoltak a lámpák fényétől, és vitatkozás helyett nekiláttak, hogy lassan, kínok közt megöljenek. A sóbálvány átok mégsem volt akkora marhaság, hiszen így kiáltani sem tudtam. Nem számoltam az átkokat, amiket rám szórtak, ők pedig nem válogattak. Időnként igazán gyerekes dolgokkal szórakoztak, mint a viszketés, de ezt mindig gyorsan ellensúlyozták egy Crucióval. Éreztem, hogy a lábam, a kezem és a fejem is vérzik, de gyanítottam, hogy ennél jóval több sérülésem van.
Ha ezt valahogy élve megúsznám, az első dolgom lesz panaszt tenni… Ha egy kiskorú véletlenül végrehajt egy apró varázslatot, azonnal küldik a baglyokat, bezzeg mikor engem akarnak megölni, mindenki békésen alszik.
Az átkok egyre sűrűsödtek, és én már gondolkozni sem tudtam. Egy Malfoy sosem könyörög, de én abban a pillanatban már a halált vártam. A világ sötétedni kezdett, és nem is igazán küzdöttem ellene. Még tompán hallottam valami lágy suhogást, és éreztem is az arcomon egy finom anyagot végigsöpörni, a három halálfaló pedig kiabálni kezdett. Aztán mély, megnyugtató csend lett, és a fájdalom már olyan erős volt, hogy nem is éreztem.
Halk motoszkálást hallottam, és a sérüléseim most még jobban fájtak, mint előtte. Azt hittem, a halál nyugodtabb lesz. Vagy ez már a pokol? Nem hiszem, hogy ott hűvös kezek érintenének, és halk dudorászást hallanék. A mennyország viszont nem fájna…
Lassan ráébredtem, hogy valószínűleg csodával határos módon élek, és ezzel egy időben az a briliáns öletem is megszületett, hogy kinyissam a szemem. A sérüléseim miatt eléggé le voltam lassulva, így eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem a Mungóban vagyok, mint ahogy képzeltem. Akkor az a gügye Potter még mindig nem tudja, mi történt.
Volt azonban ennél sürgetőbb problémám is. Habár már nem volt rajtam átok, nem éreztem, hogy képes lennék felpattanni. Vagyis majdnem ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben fekszem egy vadidegen helyen. Lassan körülnéztem a szobában, ahol feküdtem. Elég tágas volt, és a berendezésből ítélve egyszerre szolgált nappalinak és hálónak. Egy keskeny ágyon feküdtem, amelynek rendkívül kellemes illata volt. Kellemes, és ismerős. Velem szemben, de a szoba túl oldalán egy televízió állt. Láttam már ilyesmit, habár mugli dolog. De ha egy muglinál vagyok, akkor ki vette le rólam az átkot?
A televíziótól jobbra egy ajtó nyílt, amelyen túl a hangok alapján a konyhát sejtettem. Valószínűleg a megmentőm is ott tartózkodott. Vagy a fogvatartóm. Egyelőre nem tudtam, ezért a kezemmel elkezdtem a pálcám után tapogatózni, habár nem sok esélyt láttam rá, hogy megtalálom. Ráadásul minden apró mozdulat fájdalmat okozott, ezért többször is akaratlanul felszisszentem.
A konyhaajtó kinyílt, és magas, vékony nő lépett ki rajta, göndör, szőke tincsei részben eltakarták az arcát. Egy kisebb tálat cipelt a kezében.
- Nahát, felébredtünk? - motyogta maga elé, mikor közelebb ért.
- Hölgyem, elárulná… - kerestem a megfelelő szavakat, de igazán azt sem tudtam, mit akarok kérdezni -, hogy kerültem ide?
- Hogy Little Bigone-ba hogyan jutott, az számomra is rejtély, de annyi biztos, hogy a kedves barátai is követték - felelte összeszűkült szemekkel. - A házba természetesen én magam hoztam be, hogy ellássam a sérülésit. Nem sokára elkészül a borogatás, addig be kell érnie a hideg vízzel.
Azzal minden sérülésemről leszedte az addig rajtalévő kendőt, és a tálból újat tett rá. A hideg kellemesen enyhített a fájdalmaimon.
Annyira meglepett a válasza, és az, amilyen természetesen közölte velem a tényeket, hogy az összes többi kérdésem a torkomra forrt. Újra kiment a konyhába, mire egészen magamhoz tértem. Továbbra sem nyugodtam meg egészen, és egyáltalán nem tűnt kedveskedőnek, mégis valami bizalmat ébresztett bennem. Azt sem tudtam, mit kérdezzek, mennyit tud. Hiszen televíziója van, vagyis mugli! De akkor hogy szabadított meg három halálfaló karmaiból? Túl sok volt a gyanús körülmény.
- Nem szomjas? - tért vissza néhány perccel később.
- Információkra szomjazom - morogtam az orrom alatt. - Ne haragudjon, de még mindig nem igazán értem, mi történt. Miért látja el a sérüléseimet, és hol talált rám? Találkozott a három… másik idegennel?
- Gondoltam, maga sem díjazná, ha reggelig ott kéne feküdnie a járdán, vérbe fagyva, és mozdulatlanul, míg az emberek magára nem találnak. Esetleg halottnak titulálnák… Hívnák a rendőrséget. Ez a megoldás tűnt a legbiztonságosabbnak. És igen, volt szerencsém hozzájuk. A modoruk nem egészen vett le a lábamról…
Újra és alaposabban végigmértem a nőt, aki a jelek szerint összefutott három gyilkos vággyal fűtött halálfalóval, és a haja szála sem görbült. Vékony volt, és lágy alkatú, nem volt valószínű, hogy fizikai erejével győzte le Eliont és társait. De akkor mi mást tehet egy mugli nő?
Míg ezen rágódtam, visszatért a konyhába, de csak néhány percre. Talán nem mert sokáig magamra hagyni.
- Már tényleg csak egy keveset kell várnia. Ha elkészül a főzetem, hamar talpra áll, és a sebek szépen begyógyulnak majd.
- Hölgyem, megtudhatnám a nevét? - próbálkoztam tovább.
- Elaine - felelte tömören.
- Esetleg a vezetékneve?
- Maga túl kíváncsi - vette oda nekem, és az aprócska kandallóhoz sétált. - Befűtök, mielőtt megfázik.
Magamban röviden összefoglaltam a helyzetemet. Itt vagyok Little Bigone-ban, amiről azt sem tudom, az ország melyik részén van. Egy bizonyos „Elaine” ágyában fekszem, teli sérülésekkel, és gyakorlatilag képtelen vagyok megmozdulni. Mivel az emlékezetem némiképp hiányos volt, abban sem lehettem biztos, hogy a halálfalók nem állítanak be, hogy befejezzék, amit elkezdtek.
- Így mégis jobb - mosolyodott el Elaine, és újra a konyhába sietett. A kandallóban pedig vidám tűz lobogott.
Úgy rémlett, a mugliknak sokkal több időbe telik a tűzgyújtás. Zubogó hang hallatszott a konyhából, és önjelölt megmentőm egy újabb tállal állított be.
- Végre kész - közölte örömmel, és az ágyhoz sietett.
Előző alkalommal gondolataimba merültem, de most éberen követtem a kötéscserét. Legalább megtudom, milyen sérüléseim vannak. A fejemmel kezdte, és ahogy a homlokomra terítette a főzetbe merített kendőt, a fejem kellemesen bizseregni kezdett. Az orromat újabb ismerős illat töltötte be, de ezt hamar beazonosítottam. A Roxforti gyengélkedő képe jelent meg lelki szemeim előtt, és a gyanú, hogy mégsem egy mugli házban vagyok egyre erősödött.
Számoltam a borogatásokat, habár igyekeztem nem ránézni a sebekre. Reméltem, hogy legalább a homlokomon lévő nyomtalanul eltűnik majd, különben azt fogják hinni, hogy Pottert utánzom, és mehetek majd a Ragyásfejűek klubjába. A bal kezemen három kötés is volt, és mozdítani sem bírtam. A jobb kezem szerencsére csak egy helyen sérült meg, habár pálca nélkül nem sok hasznát vettem.
Elaine a habozás vagy zavar legkisebb jele nélkül felhajtotta az ingemet, és a hasamra helyezte a következő borogatást. Aztán a szétszaggatott nadrágomat még feljebb tűrte, hogy a combomat is újra ellássa. Úgy éreztem magam, mint akit újra eltalált a sóbálvány átok, épp csak most a jótékony némaság nélkül. Amikor a kendőt a sebre simította, meglepett nyögés hagyta el a számat. Azonnal felém fordult, és szemében pajkos fény villant.
- Amikor eszméletlen volt, kevésbé szégyenlősködött - kuncogott.
Aztán visszafordult, és folytatta a munkáját. A combomon kívül még két sérülésem volt a lábaimon. Nem túl bíztató.
- Nem bánja, ha ezt kölcsön veszem, ugye? - kérdezte, és megpillantottam a pálcámat az éjjeliszekrényen.
Nem válaszoltam, de ő ezt beleegyezésnek vette. A pálcát többször is végighúzva felettem és többféle igézetet is elsuttogott. A borogatás keltette jóleső érzés az egész testemet beborító zsibbadtsággá alakult, már semmim sem fájt.
- Maga boszorkány… - suttogtam ámultan.
Vállat vont, a pálcát visszatette az éjjeli szekrényre, és a konyhába sietett.
- Elaine, azt hiszem, tartozik nekem egy magyarázattal! - kiáltottam utána.
Visszafordult, és újra kuncogni kezdett.
- Ó nem, Mr Malfoy, nem tartozom én az égvilágon semmivel.
Elképedtem, de hogy a pimaszságán, a könnyedségén, vagy azon, hogy tudja nevem, arról fogalmam sem volt.
- Kérem, Elaine! Semmit sem értek, és ez nyugtalanít! Mesélje el, mi történt i igyekeztem meggyőzni. Ez a tekintet régen mindig bevált a hölgyek puhításánál, de ő lesajnálóan nézett rám.
- Sok mindent én sem értek, de már látom, hogy vagy elkábítom, vagy válaszolok, különben nem hagy nekem nyugalmat. Nos éppen aludni készültem, amikor meghallottam a pukkanásokat, és… valójában megéreztem, hogy baj van. Kiszaladtam, és láttam, hogy három csuklyás alak körülállja magát. Hosszú időbe tel, míg közelebb tudtam osonni, és megszerezni a maga elgurult pálcáját, hogy azzal küzdjek ellenük. Sajnos ketten elmenekültek, de a harmadik már neki való helyen van. Aztán belebegtettem magát ide. Ennyi.
Ezután hosszú órákig nem is tért vissza, már pirkadni kezdett, amikor egy pokróccal a kezében belezuhant a kanapába, és egyenletes szuszogásából ítélve azonnal el is aludt. Én a történteken és a lehetőségeimen rágódtam. Nem tudtam, mint jelent az, hogy „neki való helyen van” az egyik halálfaló, de az biztos, hogy kettejükkel még számolnom kell. Habár Elaine a jelek szerint ellátta a bajukat, máskülönben nem menekültek volna el, én mégis önkéntelenül féltettem őt tőlük. Bíztam benne, pedig nem sokat tett ennek érdekében. De mégiscsak megmentett, és én nem akartam rá bajt hozni.
Úgy láttam helyesnek, hogy elmenjek, de itt hagyni is féltem őt. Valójában rendkívül vonzott az a sok rejtély, amely körülvette Elaine-t. Mit keres egy fiatal, csinos boszorkány pálca nélkül, egyedül a mugli világban? Miért nem árul el többet magáról, honnan tudja a nevemet, és miért gondoskodik rólam, ha ellenszenvesnek tart?
De ami legfőképp izgatott, az az volt, hogy miért érzem őt olyan ismerősnek? Az ágy illata, az ő illata volt, éreztem, valahányszor közelebb jött. Ez az illat elkábított, megnyugtatott, és ismerős volt. Mintha már ezerszer éreztem volna. Jobban belegondolva maga Elaine is ismerős volt. Amikor rám tette a borogatást, a tekintete… És a nevetése. Biztos csak képzelődöm.
Miért nem olyan egyszerű ez, mint a főzet illata, amelyet már bizonyára Madam Pompfrey is alkalmazott rajtam. Ahogy a Roxfortra gondoltam, hirtelen eszembe jutott Piton pincéje. Ott éreztem ezt az illatot. De egészen biztos voltam benne, hogy ez a lány nem roxfortos volt. Pedig az megmagyarázott volna mindent. Ha iskolatársam lett volna, egészen biztos, hogy megpróbáltam volna közelebb kerülni hozzá. Mert végétére is egészen csinos volt, csak túlságosan csípős nyelvű. Talán sok lánnyal volt dolgom, míg a Mardekár egyik büszkesége voltam, de mindegyikőjükre emlékeztem. Elaine-re viszont egyáltalán nem.
Odakint egyre világosabb lett, és tudtam, ha menni akarok, most kell elindulnom. Még az utcáról sem szűrődtek ki zajok, és csak egy eldugottabb részig kellett volna elvonszolnom magam, hogy aztán valahogy segítséget hívjak. Hoppanálni nem mertem így, még az kéne, hogy a fél lábam itt maradjon emlékbe. Arra pedig esélyt sem láttam, hogy egy pálcanélküli boszorkány Hopp-port tartana otthon.
Végül nagy nehezen eldöntöttem, hogy elindulok, de öt percembe telt csupán annyi, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam. Elvettem a pálcámat az éjjeliszekrényről, és két mély sóhaj után végül feltápászkodtam. Minden lépés maga volt a pokol, és az a gondolat kísértett, hogy könnyebb volna, ha minden alkalommal felordíthatnék fájdalmamban. De összeszorított fogakkal lépkedtem az ajtó felé, égő sebekkel, hiszen az induláshoz le kellett szednem a borogatásokat.
Hatalmas hibát követtem el, amikor a konyha küszöbe előtt egy utolsó pillantást akartam vetni az alvó Elaine-re. Nem figyeltem eléggé, és akármilyen kínos is bevallanom, megbotlottam, és elterültem a földön - félig a konyhában, félig a nappaliban. Az esés plusz fájdalmakat okozott, így önuralmam gátja átszakadt, és torkomból fájdalmas kiáltás tört elő. Ha a tompa puffanásom nem tette volna meg a hatását, erre biztosan felébredt.
- Draco! - hallottam egy aggodalmas, halk sikkantást. Eléggé megijesztett. Ezek szerint beütöttem a fejemet, és hallucinálok. Elaine talán megmentett és gondoskodik rólam, de jószerivel nem is ismer, sőt láthatóan bosszantottam. Akkor pedig nem aggódna így értem.
A következő pillanatban már ott is termett mellettem. Alvástól gyűrött arcán valóban látszott némi aggodalom, de mikor látta, hogy egyben vagyok, inkább dühösnek tűnt.
- Megkérdezhetem, hova indult? - kérdezte bosszúsan, és könnyedén a hónom alá nyúlt, hogy talpra rántson.
- A konyhába, vízért. - Magam sem tudtam, hogy miért hazudtam, de képtelen lettem volna bevallani, hogy meg akartam szökni.
- Persze - bólogatott hevesen. - Maga szerint ezt el is hiszem? Az iváshoz minek pálca? Csak a baj van magával.
Átkarolt, és az ágy felé kezdett támogatni.
- Tudok egyedül is járni - léptem odébb, habár ez erős túlzás volt. - És minek hozott ide, ha csak a baj van velem? Miért nem vitt be a Mungóba?
- Csak tessék, menjen, ha tud! Egyébként már elmondtam, miért van itt. Ketten megléptek, és most még dühösebbek, talán további támogatókat gyűjtenek. A házamat Fidelius bűbáj védi, de ha innen kilépünk, megtalálnak és megölnek minket. Persze, tudom, a Mungóban már sokan vannak, és az aurorok is segíthetnénk, de… én nem tudom magát oda vinni, egyedül pedig jelenleg nem alkalmas az utazásra. Csak védeni akarom!
Eleinte majdnem ordított, de aztán egyre csillapodott, és mire a mondandója végére ért, hangja suttogássá halkult. Leültem az ágyra, és előre átkoztam magam a gyöngeségemért, de végül kinyögtem:
- Sajnálom. Én csak… össze vagyok zavarodva.
- Ezt már az első pillanatban észrevettem, ahogy magához tért - morogta, aztán könnyedén az ágyhoz lépett, és nekilátott, hogy újra ellássa a sebeimet.
Ezúttal csendben, behunyt szemmel tűrtem, és csak a kellemes bizsergésre koncentráltam. Mikor végzett felé nyújtottam a pálcámat, és ő újra mormolni kezdte a varázsigéket.
A hajnali incidens után Elaine némán tette a dolgát, én pedig hasonló csendben feküdtem, és vártam a gyógyulást. Szerettem volna beszélgetni vele, többet megtudni róla, rájönni, miért ismerős, de ő csak ritkán szólt hozzám.
Délelőtt hosszabb időre bevonult a konyhába, és aztán egy tálcányi étellel tért vissza hozzám. Segített felülni, és az addigi ridegséghez képest igazán kedvesen jó étvágyat kívánt. Leült egy kis székre az ágy mellé, és érdeklődve figyelte, ahogy minden egyes falattal megküzdök. Mire a számhoz emeltem a kanalat, a leves nagy része visszafolyt a tányérba.
- Nagyon finom - dicsértem, mikor végre éreztem valami ízt.
- Köszönöm - bólintott, és úgy láttam, a szája sarkában mosoly bujkál. - Felajánlanám, hogy segítek, de gondolom, azzal a fene nagy férfiúi büszkeségével úgysem egyezne bele.
- Megoldom - morogtam. Kissé bosszantott, ugyanakkor lenyűgözött, ahogy mulat rajtam, és mindig van egy-két csípős megjegyzése.
A húst szeleteltem, és már előre láttam, hogy ez az étel még több kihívást fog tartogatni. Elaine már nem is próbálta leplezni, hogy mennyire élvezi a szerinte kiérdemelt szenvedésemet. Én viszont már csak azért sem akartam segítséget kérni tőle. Ezért aztán, míg az első falaton rágódtam, igyekeztem kitalálni valamit, ami eltereli egy kicsit a figyelmét.
- Szóval, megküzdött a három halálfalóval? - érdeklődtem, úgy mellesleg.
- Igen. Maga miért menekült? Hiszen pálcája is volt! - Úgy tűnt, tényleg érdekli a dolog, mert a tányéromról most végre az arcomra emelte a tekintetét.
- Ismeri maga a legújabb törvényeinket? Igaz ugyan, hogy megtámadtak, de ha önvédelemből én teszek bennük kárt, repülök Azkabanba. Khm… Mivel priuszom van. Ezen felül pedig sem minisztériumi személy, sem auror nem vagyok, így nem áll jogomban még egy halálfalót sem megölni. Legfeljebb lefegyverezni, és segítséget hívni. De hárman voltak, és éjjel az aurorok sem olyan felkészültek…
- Értem. Hát, nekem nincs priuszom, úgyhogy ezentúl is nyugodt szívvel fogdosom majd az utcánkba tévedő halálfalókat.
- Elaine, megkérhetném, hogy tegeződjünk? - szólaltam meg újra. Ezúttal már célja is volt a mondandómnak, többet akartam megtudni róla. - Azt hiszem, nagyjából egyidősek vagyunk, és ha igaza van, akkor egy darabig kénytelen lesz a társaságomat élvezni…
- Felőlem… Hány éves is vagy, Malfoy? - kérdezte egy újabb mosoly kíséretében.
- Inkább Draco… És huszonegy.
- Akárcsak én, Draco - kacsintott rám. Egy ismeretlen érzés kerített hatalmába, ahogy ezt kimondta. Valamiért olyan kellemesen hangzott a szájából a nevem. És ismerősen. Biztos, hogy súlyosabb a fejsérülésem, mint hittem.
A délután újra némaságban telt, Elaine tett-vett a házban én pedig figyeltem őt. A vacsora megint okozott nehézségeket, ezért ismét beszélgetést kezdeményeztem. Pimasz volt, és rejtélyes, mint mindig. Az volt az érzésem, hogy ő is szívesen beszélget velem, de jobban szeretett kérdezni, mint válaszolni. Alig-alig tudtam meg valamit róla, és a legizgatóbb kérdéseimre továbbra sem kaptam tőle választ. Igaz, a legelsőt fel sem mertem még tenni.
- Nem roxfortos voltál, ugye? - kérdeztem két falat közt. Nem válaszolt. - Biztosan nem, akkor emlékeznék rád. Hiszen évfolyamtársak lettünk volna…
- A nagynéném tanított - szólalt meg hirtelen. - De így is lassan haladsz, inkább egyél, és ne kérdezz.
- Rendben. Csak még valami… Attól tartok, a szüleim aggódni fogok, ha holnap sem érek haza. Esetleg tudnál szerezni egy baglyot, hogy megüzenhessem nekik...
- A szüleid miatt ne aggódj - vágott a szavamba -, úgy tudják, hogy tegnap beugrottál a Három Seprűbe, ahol összetalálkoztál egy régi ismerősöddel, és most egy darabig nála vendégeskedsz.
- De hát, hogyan? - csodálkoztam. Se pálcája, se baglya, se semmi egyéb, amivel üzenhetne. Újabb rejtély.
- Csak egyél! - szólt rám.
A jóllakottságtól elálmosodtam, de még mielőtt gondolataimba vagy álmaimba merülhettem volna, Elaine visszatért az ismerős tállal.
- Muszáj kicserélnem a borogatásokat - magyarázta. - De ha ilyen szépen gyógyulnak tovább, akkor hamarosan nem lesz rájuk szükség.
Arra gondoltam, úgy teszek majd, mint reggel, de valamiért nem ment. A probléma ott kezdődött, hogy nem tudtam lehunyni a szememet, valóságos fájdalmat okozott volna. No, nem a sebeim látványára vágytam. Állítson Elaine akármit, én még mindig rendkívül rondának találtam őket. Ellenben vele. Nem tudtam levenni róla a szemem, ezért eztán éberen figyeltem mind apró mozdulatát.
Valami valóban megváltozott, mert ő sem volt olyan fesztelen, mint korábban. A hasamon lévő sebről még könnyedén leszedte a korábbi borogatást, de aztán zavart kapkodásba kezdett.
- Akarod, hogy úgy tegyek, mint aki eszméletlen? - kérdeztem, mielőtt végiggondoltam volna, hogy ezzel mindkettőnket elárulom. Legalább a megtorpanásán túllépett.
- Semmi szükség erre - felelte, és gépiesen folytatta a cserét.
Most már automatikusan bűbájt is szórt rám, aztán elmormolt egy jó éjszakát, és eltűnt a konyhában.
Az álmosságom elszállt, és átkoztam magam, ezer okból. Hát egy napot sem bírok ki, hogy meg ne bántsam az egyetlen embert, aki törődik velem? És valójában mióta érdekel engem, hogy ki bántok meg? Talán átálltam a jó oldalra, a családommal együtt - vállalva, hogy a társadalom legalsó rétegébe kerülök az elitből, és próbáltam ennek megfelelően viselkedni -, mégsem állítom, hogy valaha híres lettem volna az empátiámról.
Elaine pálca nélkül is jobban értett a kínzáshoz, mint három dühös halálfaló. Órákig nem tudtam még elaludni - előbb a kétségeim miatt, majd azért, mert őt hallgattam, ahogy lassan álomba szenderült -, de mikor sikerült egyik nyugtalan álomkép váltotta a másikat, és rengetegszer felriadtam az éjszaka.
Hajnalban újra felébredtem, és halk motoszkálást hallottam. Féltem tőle, hogy még mindig haragszik rám, és ha észreveszi, hogy ébren vagyok, kimegy a szobából, ezért félig lehunyt szemmel néztem körül a szobában. Az ablakon beszűrődő kevéske reggeli fénynél Elaine-t kerestem. A kanapé mellett állt háttal nekem, mert a haján megcsillantak az első napsugarak. Szemeimet egy kicsit tágabbra nyitottam, hogy jobban lássam, de figyeltem, hogy az első jelre lehunyjam, és alvást színleljek. Belül kinevettem magam gyerekes viselkedésemért, de ettől még boldoggá tett ez a pár meglesett pillanat.
Egészen ledermedtem, amikor rájöttem, mit csinál éppen. Elaine öltözködött. Vagyis épp lehúzta a hosszú hálóinget. Egy végtelen másodpercig elkerekedett szemmel bámultam őt, látványa lenyűgözött, és mindennél jobban szerettem volna végigsimítani puha bőrén.
Aztán valami - talán a lelkiismeretem - azt súgta, hogy ez mégis csak kukkolás, és nem tisztességes dolog meglesni valakit, aki megmentette az életedet, és megtűr a házában, sőt ellát, és főz rád.
Ezért aztán szorosan lehunytam a szemem, és küzdöttem a kísértéssel, hogy kinyissam. De a vágy mindig erősebb volt a józan eszemnél, ezért aztán rövidesen újra kilestem. A helyzet most még rosszabb volt, Elaine a kanapé felé fordult, azaz szembe az ablakkal. Azt hihette, biztonságban van, hiszen igen korán volt még, és a Fidelius bűbájnak köszönhetően amúgy sem látta senki a házat. Valószínűleg nem is sejtette, hogy a saját házában lesik meg.
Pedig így történt. Megbűvölve húztam végig tekintetemet formás vonalain, újra és újra, de éreztem, hogy ez nem elég. Többre vágytam, meg akartam érinteni, ölelni, csókolni.
Ebben eddig nem is lett volna semmi meglepő, nem először fordult elő velem, hogy megkívántam egy nőt. Olyan azonban még nem volt, hogy nem csak a testét, a szívét is meg akartam szerezni. Erős volt a gyanúm, hogy most mégis ez történt. Legalábbis erre következtettem abból, hogy arra vágytam, hogy boldoggá tegyem. Nem a magam boldogságára akartam figyelni, hanem arra, hogy neki jó legyen.
Elaine ezalatt öltözködni kezdett, de ez pont olyan izgató volt számomra, mintha vetkőzött volna. Valamilyen csoda folytán volt annyi lélekjelenlétem, hogy lehunyjam a szemem, de tudtam, hogy ez már nem elég. Magamba azon imádkoztam, hogy Elaine egy pillantást se vessen rám, mielőtt kimegy a konyhába. Ellenkező esetben hamar tudomást szerez róla, hogy mennyire kívánom. Ha nem is tudja majd, hogy ő váltotta ki ezt belőlem, akkor is kínos lesz. A legrosszabb azonban az volt az egészben, hogy csukott szemmel azt sem tudtam, végül rám nézett-e.
Elég hosszan, talán egy óráig volt a konyhában, de én már képtelen voltam visszaaludni. Ha lehunytam a szemem, azonnal az ő képe jelent meg előttem: az, amit láttam, és az, amit látni akartam. Mikor végre visszajött alvást tettettem, túlságosan össze voltam zavarodva, már nem csak őt, de magamat sem értettem, és fogalmam sem volt róla, hogy fogok reagálni, ha meglátom.
De nem színlelhettem a végtelenségig. Miután hivatalosan is felébredtem, a helyzetem még kínosabb lesz. Őt láttam, ha lehunytam a szemem, de ha kinyitottam, akkor is ott volt, és lelki szemeim könnyen átláttak a könnyű pólón. Tegnap este még örültem volna, hogy már nem haragszik, de most már inkább azt díjaztam volna, ha többet hagy magamra, hogy rájöjjek, mit érzek.
- Rosszul érzed magad, Draco? - kérdezte aggodalmasan a reggeli után. - Olyan különösen viselkedsz…
- Csak még zavartabb vagyok, mint korábban, egy furcsa álom miatt - füllentettem, de szerencsére úgy tűnt, elhitte.
Egész nap az érzéseimen rágódtam, és a kép csak egyre jobban összekuszálódott. Elaine szerencsére valami kenőcsöt kezdett készíteni a sebeimre, így sokat lehettem egyedül. Mégis sokáig tartott, míg rájöttem a legvalószínűbb megoldásra, amely majdnem mindent megmagyarázott. Beleszerettem Elaine-be. Megkönnyebbülést és rémületet hozott ez a felfedezés. Eleinte próbáltam meggyőzni magam, hogy amit iránta érzek csak hála, és bizalom, de magamat nem csaphattam be. Talán azért jöttem rá ilyen lassan, mert még sosem voltam szerelmes. Legalábbis nem emlékeztem rá.
Szeretem. Ezért zavart, amikor megbántottam, ezért akartam róla mindent tudni, és boldoggá tenni. Még arra is magyarázatot adott, miért éreztem ismerősnek az illatát. Valóban Piton pincéjében éreztem, Lumpsluck első óráján. Az a szerelmi főzet, amiről Granger valami olyat állított, hogy a szeretett személy illatára emlékeztet.
A következő problémám az volt, hogy nem tudtam, mihez is kezdjek az egésszel. Nem tudtam, Elaine viszonozza-e az érzéseimet, ha jobban belegondolok, még a teljes nevét sem tudtam annak, akibe beleszerettem.
Úgy döntöttem, egyelőre megpróbálok többet megtudni róla, és rájönni, hogy van-e esélyem. Amíg ez kiderül, addig meg kell próbálnom a saját érzéseimet elrejteni, és a „hogyan továbbon” ráérek majd utána gondolkozni.
A vacsorám kellemes hangulatban telt, Elaine vidámnak tűnt, és talán most először, ő kezdeményezett beszélgetést.
- Úgy látom, sikerült túl tenned magad az álmodon - jegyezte meg.
- Igen, de tudod, te még mindig összezavarsz - vallottam be, bár nem ezt akartam mondani. Ez a szerelem veszélyes dolog. Teljesen megbolondítja az embert. Tiltani kéne.
- Én? - csodálkozott. - Csak nem arra célzol, hogy titkolózom? Titkai mindenkinek vannak, nekem csak egy kicsit több. De ha neked segít pár válasz, akkor tessék, kérdezz!
Fellelkesültem a nagy lehetőségtől, és kiböktem a legfontosabb kérdést.
- Miért érzem úgy, hogy ismerlek?
- Hát, én régebben járattam a Prófétéát, és onnan ismertelek fel, de még sosem találkoztunk. Azt hiszem, vannak emberek, akiket ismeretlenül is ismersz… Valami… lelki kapcsolat, vagy ilyesmi.
Zavarba jöttem, hogy talán elárultam magam, lehet, hogy ez az egész ismerősnek érzem dolog is a szerelem miatt van… Gyorsan feltettem hát egy újabb kérdést.
- Miért élsz itt egyedül?
- A következőt! - vágta rá, és arcáról eltűnt a mosoly.
Egy újabb béna kérdés jutott az eszembe, de mielőtt végiggondolhattam volna, már ki is mondtam.
- Nem vagyok a terhedre?
Talán mégsem volt olyan rossz ötlet, mert Elaine újra elmosolyodott.
- Néha elég idegesítő vagy, de legalább viszel egy kis színt az életembe. Nem túl érdekes egy házban ülni egész nap úgy, hogy tudod, senki sem fog keresni, mert nem tudják, hogy ott vagy. De mára elég lesz a kérdésekből.
Azt hittem, a vacsora után végre békés álomba merülhetek, hiszen a dolgok egész szépen alakultak. Elfeledkeztem a borogatásaimról, és a szokásos esti cseréről…
- Sajnálom, ma kell utoljára beborogatni a sebeidet, ígérem - mentegetőzött Elaine, félre értve nagy sóhajomat. - Holnapra elkészül a kenőcs, és akkor majd kötést teszek rájuk. Azokat elég lesz három-négynaponta kicserélni.
A reggeli leskelődésem után sejtettem, hogy még nehezebb lesz közömbösnek mutatkoznom, és nem is tévedtem. Elaine ismét zavartabb volt, mint korábban, hasonlóan viselkedett, mint tegnap. Csak ezúttal én képes voltam csendben maradni. Könnyű volt, mert ráharaptam a nyelvemre - nyomorult megoldás, de szükséges volt. Attól féltem, ha kinyitom a szám, valami meggondolatlanságot mondok. Nem valami bántót, hanem valami árulkodót. Vagy teljesen nyilvánvalót.
A combomon lévő kötés előtt Elaine a tegnapinál is hosszabban tétovázott. Bennem pedig megtört valami, és megint megszólaltam, mielőtt cenzúrázhattam volna a mondandómat.
- Elaine, én nem mondtam el neked mindent, sőt hazudtam is - csúszott ki a számon. Ha a Mungóba vitt volna, most kérhetném, hogy a zárt osztályra szállítsanak…
Meglepett a reakciója, megint olyan könnyed volt, mintha a vacsoráról beszélgetnénk.
- Semmi gond, Draco, én milliónyi dolgot titkolok előled, és nem egyszer hazudtam neked ezalatt a két nap alatt - mosolygott rám. Megköszörülte a torkát, aztán remegő kézzel a sebre borította a főzetbe áztatott anyagot.
- És nem érzed néha úgy, hogy el akarod mondani, hogy nem bírod tovább? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem ténykedéséről.
- Dehogynem. Csak tudom, hogy attól minden rosszabb és nehezebb lenne - felelte tárgyilagosan.
- Mi van, ha nem? Ha az igazság könnyítene a lelkeden?
- Egyikőnk sem akar tudni ezekről a titkokról - felelte nyomatékosan.
- Ami azt illeti, engem érdekelnek a te titkaid - jött rám egy újabb igazságroham.
Elaine elpirult, és sokat várt a válasszal. Végül a kezeit szemlélve, halkan vallotta be:
- Nem a te titkiad nem érdekelnek, Draco! A magaméról nem akarok tudni, de az nem volna igazságos, ha te mindent elmondanál. Akkor én is be akarnám vallani, mi mindenről hazudtam, és mit titkolok.
- Nem kérném - vágtam közbe. Tudtam, hogy őrültség, amit teszek, hogy magam alatt vágom a fát, de nem akartam hazudni annak, akit szeretek. - Már jobban akarom elmondani, mint amennyire a te titkaidra kíváncsi vagyok, Elaine.
- Nem számít, Draco! Én akkor is úgy érezném helyesnek, de tudom, hogy nem szabad. Te is csak azért akarsz beszélni róla, mert el akarod felejteni, de akkor sem lehet. Jó éjszakát!
A vacsoránál válaszolt egy-két kérdésemre, de ezzel az esti veszekedéssel csak még több rejtélyt okozott. Most már azon is rágódtam, hogy miben hazudott, és mik azok a titkok, melyeket így véd. Talán nevetséges, de az volt a legnagyobb félelmem, hogy az utolsó kérdésre hazudott. Hogy mégiscsak zavarom… Úgyhogy Elaine elérte, hogy megint ne tudjak aludni. Legalább azt megfogadtam, hogy ha felkelek éjjel, akkor sem nyitom majd ki a szemem.
Utolsó kommentek