Akinek készült az ajándék: Shophie
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Perselus Piton ugyebár soha nem hibázik, ha bájitalokról van szó. Vagy mégis? Ebben a történetben megtörténik ez a katasztrófa és ez egy egész sor, a bájitaltan tanár számára rendkívül kellemetlen eseményt indít el. Rosszul sikerült bájitala nyomán megbetegszik egy hatodéves diákja, és a dolgok úgy alakulnak, hogy neki kell helyettesítenie egy óvodában. Vajon mi lesz abból, ha a nem túl gyerekcentrikus professzort összezárják egy rakás kisgyerekkel?
Az ötlet: Perselus Pitonnak egy csoport óvodás gyerekre kell vigyáznia (20-25 között, kislányok és kisfiúk egyaránt). Legyen benne sok-sok móka és Pers-szivatás, esetleg romantika és természetesen Perselus jutalma. Játszódhat karácsonykor, vagy más alkalomkor is. Az Íróra bízom.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Perselus Piton az óvodában
Perselus Piton, a bájitalok mestere öt éves kora óta nem rontott el egy bájitalt sem. Így nem is érte különösebben meglepetten, hogy az élet megbüntette, amikor mégis hibázott.
Az viszont borzasztóan sértette a büszkeségét, hogy ennek a hibának pont egyik hatodéves diákja, történetesen Nymphadora Tonks volt a tanúja.
És az elszenvedője. Meg tulajdonképpen az okozója is. Tehát a professzor elkönyvelte magában, hogy a lány tehet az egészről.
Mivel, ha az a kis hugrabugos szerencsétlenség jobban kontrollálni tudta volna az érzéseit – ahogy természetesen egy vérbeli Mardekáros tette volna –, nem kellett volna Pitonnak később nagyon kellemetlen helyzetbe kerülnie.
Ugyanis a lány, lelki problémái miatt, amiket makacsul titkolt tanára előtt, éjszakánként képtelen volta aludni és élőhullaként járt-kelt a napközben.
A bájitaltan professzor persze nem igen foglalkozott ilyen értelemben a diákjaival, de az igazgató annál inkább. Így a lány szép lassan (igazgatói engedéllyel) elfogyasztotta a kastély egész Álomtalan Álom készletét.
Piton nem akart többet főzni Tonksnak, egyrészt, mert lett volna más dolga, másrészt, mert tudta, ha valaki túl sokat vesz be ebből a bájitalból, lehet, hogy nem kelt fel többé, és nem akarta, hogy a lány esetleges halálát az ő számlájára írják… A készletet viszont pótolnia kellett.
Amikor tehát bosszúsan nekiállt a munkának egy különösen nehéz nap után, nem figyelt eléggé és könyökével véletlenül leverte az asztalról a homokórát, amivel a főzés idejét mérte.
Mire viszont összevarázsolta a kiömlött fekete homokszemeket, és megjavította az órát, már nem tudta biztosan, mennyi ideje fő a bájital.
Pontosabban azt hitte, tudja, de még a nagy Perselus Piton is tévedhet néha.
A kész sötétkék bájitalokat üvegcsékbe töltötte, majd szép sorba rendezte őket a raktár egyik polcán. Egyet viszont megfogott és a talárja zsebébe rejtett. Bosszúsan lépett ki az ajtaján.
Nem helyeselte az igazgató döntését, hogy még egy utolsó üveggel juttasson el a bájitalból a lánynak, de nem tudott ellene mit tenni.
Dumbledore mindig is túlzottan hitt az emberekben. A férfi viszont tudta, hogy ha valaki nem bírja legyőzni a problémáit, az a világ összes Álomtalan Álmával sem fog tudni segíteni magán.
Mivel viszont nem nagyon érdekelték tanítványa lelki problémái, gyorsan egy arra járó hugrabugos kezébe nyomta a főzetet egy meglehetősen mogorva és szűkszavú utasítás kíséretében, miszerint: „Ezt adja oda Miss. Tonksnak.”
Az ijedt másodévesnek látszó lány villámgyorsan eliszkolt, Piton pedig abban a hitben tért nyugovóra, hogy semmi köze nem lesz már ehhez az ügyhöz.
Másnap, egy nyugodt péntek reggel köszöntött az ünnepi pompában álló kastélyra. A sarkokban apró fenyőfák álltak, a négy ház színeivel díszítve, a falakon fenyőágak futottak végig, az ajtók fölött és a csillárokon pedig fagyöngyök lógtak. Ennek a próbálkozásnak persze az lett az eredménye, hogy a Roxfort tanulói – legalábbis akik jót akartak maguknak – kénytelenek voltak úgy járni, mint a részegek, hogy kikerüljék ezeket a veszélyes, mágikus bogyókat, amik azonnal hangosan csókot követeltek, amint két óvatlan, potenciális áldozat betévedt alájuk.
Piton már a kávéját kortyolgatta a tanári asztalnál és az elkövetkező karácsonyi borzalmakra gondolt, amikor egy hugrabugos lány szaladt be a Nagyterembe. A barna hajú lány átvágott az asztalok között, egyenesen a tanári asztal felé, majd Piton előtt állapodott meg.
– Mit adott Dorának? – szegezte neki professzorának a kérdést, cseppet sem udvariasan. Ha nem bizonyította volna a talárján lévő sárga címer, melyik házba tartozik, Piton joggal hihette volna azt, hogy már megint egy pimasz Griffendélessel van dolga.
A bájitaltanár szigorú pillantást vetett rá, kávéscsészéje pereme fölül, mire a lány összébb húzta magát.
– Semmi olyat, amit Miss. Tonks kifejezetten nem kért tőlem, és amit Dumbledore igazgató úr nem hagyott jóvá, Miss. Sirett – felelte hidegen, miután kimérten letette a kezéből a csészét.
Meg sem kérdezte, mi történt. Ő figyelmeztette Nymphadorát a kockázatokra, nem az ő hibája, ha valami történt vele.
– De hát a gyengélkedőn fekszik, professzor! – kiáltott fel Helen kétségbeesetten, mire a teremben hirtelen megszűnt a háttérzaj. A lányon látszott, mennyire aggódig barátnőjéért, de a bájitalmester szemében nem nőtt sokat ettől.
– Vegyen vissza az indulataiból Miss.! – dörögte. – Miss. Tonksnak még hiányos bájitaltan ismereteivel is tudnia kellett, milyen veszélyes az a bájital.
A Mardekár asztala felől fojtott nevetés hallatszott. Természetesen szerették, ha házvezető tanáruk megalázta a másik házhoz tartozó diákokat.
A hugrabugos lány nyelt egyet.
– Nem nézné meg legalább őt, Piton professzor? – kérdezte vékonyka hangon.
A fekete hajú varázsló már épp jól le akarta teremteni egy csípős válasszal, amikor meghallotta Dumbledore hangját az közepe felől.
– Kérem, Perselus…
Az udvariaskodás ellenére Piton pontosan tudta, hogy ez nem kérés volt. Bosszúsan felállt az asztaltól, majd suhogó talárral kisietett a teremből, hátra sem nézve az őt követő lányra.
A gyengélkedő felé végig azon dohogott magában, hogy mit is kéne neki megállapítania a lányon. Hiszen ez Madam Pomfrey dolga!
Nymphadora sápadtan feküdt az egyik fehér lepedővel letakart ágyon. Egyébként élénk színű haja most kifakulva, világosszürkén terült el mellette a párnán. Az egész lány olyan színtelennek tűnt így, hogy félő volt, beleolvad az ágy huzatába.
Madam Pomfrey egy másik beteggel foglalkozott egy távolabbi ágyon. Ám amikor meglátta a belépőket, felnézett, köszönt, furcsállva végigmérte őket, majd újra visszafordult a munkájához. Nemsokára Bimba professzor, a hugrabug házvezető tanára is befutott.
A bájitalmester közelebb lépett az ágyhoz és szemügyre vette a mozdulatlanul fekvő alakot. Elsőre úgy gondolta, túl sokat vett be a szerből, de nem hagyta nyugodni az a kis incidens a homokórával.
– Nem tudja valaki, hol van az üveg, amiben a bájital volt? – egyenesedett fel.
A javasasszony odalépett egy szekrényhez, és elővette belőle.
– Itt van. Miss. Sirett találta meg az éjjeliszekrényén, amikor nem tudta felébreszteni – adta oda a nő az üveget a bájitalprofesszornak.
Piton elvette, majd szemügyre vette. Rögtön látta, hogy valami nem stimmel. Az üveg háromnegyede még tele volt, de a folyadék élénkzölden kavargott.
– Biztos, hogy ez az? – fordult a hugrabugos lányhoz.
– Igen, professzor. Láttam, hogy este, miután ivott belőle, letette az olvasólámpája mellé, és reggel is ugyanott találtam meg.
– És már este is ilyen színű volt? – kérdezte a férfi. Helen nem vette észre a hangjában bujkáló indulatot, ezért kislányos naivitással válaszolt.
– Azt hiszem igen…
– És maga szerint, Miss. Sirett, normális jelenség, ha az Álomtalan Álom bezöldül? – mennydörögte.
A lány riadtan megrázta a fejét.
Piton kihúzta a dugót, és beleszagolt az üvegbe, majd elfintorodott.
– Biztos, hogy Miss. Tonks nem öntött bele semmit? – kérdezte gyanakodva.
– Biztos – bólintott kissé türelmetlenül Helen.
A férfi összepréselte az ajkait. Ez csak azt jelenthette, hogy ő rontott el valamit, amit viszont esze ágában nem volt magától bevallani. A hosszúra nyúlt csendet Bimba törte meg.
– Egészen biztos benne Perselus, hogy jó bájitalt adott a lánynak? – kérdezte gyanakodva. Az a gondolat, hogy sarokba szorítsa a bájitalmestert kihagyhatatlannak látszott.
– Elvileg igen – préselte ki magából a fekete hajú varázsló.
A nő bujkáló mosollyal nézett fel piszkos süvege alól a nála legalább két fejjel magasabb férfira.
– Úgy érti Perselus, lehet, hogy elrontotta?
Ha tekintettel ölni lehetne, Bimba abban a pillanatban összeesett volna. Bár így is majdnem sikerült neki, hiszen Perselus Pitont ennek ellenére is épp eléggé gyilkos tekintettel áldotta meg a sors.
– Lehet – morogta a bájitalmester.
Helen azonnal vádlón meredt rá. A varázsló magában bosszankodva sóhajtott. Kevésbé zavarta, hogy maga előtt beismerje, hibázott, mint a környezete reakciója. Az élet már nagyon korán beléverte, hogy nem szabad hibáznia, különben drágán megfizet érte.
– Meg tudja gyógyítani? – támadt neki az ágy mellett álló barna lány.
– Én? Ez Madam Pomfrey dolga – bökött fejével a nő felé. – Ahogy nézem, nem komoly a baja. Csak túl erős lett a főzet, ezért néhány napig aludni fog. Karácsonyra már lehet, hogy felébred – tette hozzá lekezelően.
A lány a hangnem és annak ellenére, hogy Piton mondta ezeket a szavakat, megnyugodni látszott. Most, hogy tudta, barátnője nincs életveszélyben, jobban át tudta gondolni a dolgokat. Egy perc múlva fel is kiáltott, amint eszébe jutott valami fontos.
– És mi lesz az ovisokkal?
***
Innentől kezdve teljesen kicsúszott az irányítás a bájitalmester kezéből. Kiderült ugyanis, hogy Nymphadora az iskola mellett szombatonként egy varázslógyerekeknek épült óvodában dolgozott, mint óvónő.
Helennek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy Piton helyettesítse barátnőjét 22-én, mivel úgyis az ő hibájából ájult el Tonks. A professzor nem értette, miért nem a lány teszi ezt, amikor ő biztosan sokkal gyerekcentrikusabb nála. Erre a lány közölte, hogy ő nem marad itt karácsonyra, és tulajdonképpen ma este utazik el a szüleivel Svédországba.
A bájitalmester továbbra is tiltakozott az ötlet ellen, hiszen akármelyik másik diákot vagy tanárt megkérhette volna erre a feladatra. Emellett biztos volt benne, hogy akárki alkalmasabb lenne nála. Továbbá azzal érvelt, hogy az óvodában is biztosan van elég óvónő, aki vigyázna arra a rakás kisgyerekre.
Ezzel csak azt érte el, hogy a szőke lány megütközve rábámult és megkérdezte: „– Nem tudja, milyen felfordulás van ott karácsonykor? Sosem járt még óvodában?”
Erre a férfi hűvösen rávágta, hogy körülbelül 25 éve, és szívesen elfelejti azokat az időket.
A lány viszont tovább makacskodott, és végül az igazgatóval beszélték meg az ügyet, akit viszont Helen gyorsan meggyőzött, hogy ez a legjobb megoldás arra, hogy a férfi jóvátegye a hibáját. Így Pitonnak nem maradt más választása, el kellett mennie az óvodába, és helyettesítenie kellett Nymphadorát egy napig.
***
Piton tehát másnap reggel ott állt az óvoda kusza kertjének kapujában. A fák és bokrok között apró, élénk színű játékok bújtak meg. Egy hinta, egy elgurult labda, egy homokozólapát… A kerten vörös kövekkel kirakott út vezetett keresztül egy alacsony épülethez, amelynek citromsárga falaitól élénken elütöttek a kékre mázolt ablakkeretek. A homlokzaton nagy, pirossal festett, játékos betűk hirdették: Othen Varázsló-óvoda. Az ablaküvegekre belülről mindenféle színespapírból kivágott formát ragasztottak.
A férfi nagy levegőt vett, majd benyitott a zöld kertkapun és szokásos módon, mögötte kavargó talárral végigsietett a kis úton. A sok szín között még inkább hasonlított egy denevérre, mint a Roxfort ódon falai között.
Amikor közel ért az óvoda épületéhez, az üvegajtó túloldalán egy kisfiú kíváncsi feje bukkant elő, de amint találkozott kócos, barna haja alól kutató tekintete a közeledő varázslóéval, már el is tűnt.
Piton egy pillanatra megállt még az ajtó előtt, hogy végleg rászánja magát erre a nehéz lépésre, majd benyitott. Most már nem futamodhatott meg. Valahogyan át kellett vészelnie ezt a napot.
Az ajtó mögött egy kis előtér volt, ahonnan három folyosó indult ki. A szemben lévő néhány lépés után egy ajtóba torkollott, amin ez a felirat díszelgett: Ebédlő.
A férfi szeme nem kalandozhatott sokáig, mert hirtelen egy túlsúlyos boszorkány termetes hasa terítette be a látóterét. A nő szélesen elmosolyodott, majd üdvözlésre tárta a két karját, mintha csak régi jó ismerősök lennének. A varázsló hűvösen felé nyújtotta a kezét, mire a másik lankadatlan lelkesedéssel megrázta, ezzel szinte szétpasszírozva Piton ujjait.
Miután végre abbahagyta a kézrázást, a boszorkány bemutatkozott. Albertának hívták, de vezetéknevet nem árult el, úgy tűnt hozzászokott a személyeskedéshez. Az első perctől kezdve dőlt belőle a szó.
– Szólíthatom Perselusnak? – meg sem várta a választ, már mondta tovább a magáét. – Szóval, Perselus ez itt az ebédlő – mutatott körbe széles mozdulattal, miután belépett az ajtón.
– Igen, gondoltam, hogy nem az ellenség megtévesztése végett írták ki az ajtóra – felelte cinikus hűvösséggel közbevágva.
A boszorkány egy pillanatra elnémult, majd öregasszonyosan felkacagott, és vállon veregette a varázslót, miközben megdicsérte a humorát. Pitonnak kedve lett volna eltörni a kezét.
Alberta végül úgy tűnt, lassan kifogyott a szóból, ezért elindult megmutatni a varázsló újdonsült csoportját.
Már az ajtóhoz közeledve hallotta a férfi a bentről kihallatszó zsibongást. Az előtte sétáló kerekded boszorkány kinyitotta az ajtót, mire azon szinte kiömlött a gyerekek visongása. A bájitalmester kelletlenül lépett be ebbe a méhkasba.
Alberta bíztatóan rámosolygott, majd kilépett és becsukta maga mögött az ajtót. A kisgyerekek eleinte tudomást sem vettek róla, de miután jó két percig álldogált így, megelégelte a dolgot és megköszörülte a torkát.
A hang elveszett a sok gyerek sivítása, nevetése, ordítozása között. A férfi mély levegőt vett, majd elkiáltotta magát.
– Gyerekek! Nem zavar, hogy itt vagyok?!
Hiába; nem volt hozzászokva, hogy tudomást sem vesznek róla.
Az egyik szemtelen, vörös copfos kislány megszólalt:
– Nem.
Erre kitört a kacagás. Piton gyilkos tekintetet lőtt a kislány felé, mire mindenki ijedten elhallgatott.
– Gyorsan tisztáznám a helyzetet – vágott bele türelmetlenül a bájitalprofesszor. – Miss. Tonks nem tudott ma bejönni, ezért egész nap én leszek veletek. Ajánlom, hogy jól viselkedjetek, mert nem vagyok az a türelmes fajta!
Fogalma sem volt, hogyan kéne szólnia ezekhez az alig néhány éves csöppségekhez, de a szigor nála eddig még mindig bevált, ezért most is ehhez az ezközhöz folyamodott.
De hamarosan csalódnia kellett, mert egy öt éves forma szöszke kisfiú elsírta magát, bár valószínűleg azt sem értette, mit mondott a férfi. Csak azt fogta fel, hogy valami gonoszat.
Piton megpróbált mondani valamit, amitől a kisgyerek lecsillapodik, de nem sikerült és már többen is elkezdtek bőgni.
Ebben a kritikus pillanatban nyitott be Lea, aki Nymphadorával volt a csoport ügyeletes óvónője, és akinek fogalma sem volt Piton „látogatásáról”. Kezében két hatalmas szatyrot tartott, amiket viszont azonnal ledobott a kezéből és a varázsló és a bömbölő kisfiú közé futott. Felkapta az ölébe a gyereket, majd vádlón fordult a varázsló felé.
– Mégis ki maga? És mit csinál itt? – támadt neki azonnal.
A fekete hajú férfi védekezőn felemelte a kezét.
– Nyugalom! Én csak Miss. Tonksot helyettesítem.
– Dorát? – kérdezett vissza furcsállva egy kis gondolkodás után a nő. – Mi történt vele?
– Nem megfelelő bájitalt ivott, de ne féljen, semmi komoly – ködösített Piton.
– Aha – bólintott kételkedve a nő. – De mit keres maga itt? És kicsoda?
A varázsló kezet nyújtott a nőnek és bemutatkozott, majd végigmérte Leát. A nőnek hirtelenszőke, hátközépig érő haja volt és tetőtől talpig lilába volt öltözve. Lea hasonlóképpen méregette a férfit, és meg is jegyezte:
– Látom maga is fanatikusan rajong egy szín iránt – mosolygott rá.
Piton megvonta a vállát.
– A fekete praktikus, elegáns szín… És különben is; el tudna képzelni, mondjuk babarózsaszínben?
A nő kuncogott, és megrázta a fejét.
– De most komolyan – váltott hangnemet. –, nem azért mondom, de elboldogultam volna egyedül is a gyerekekkel – jegyezte meg, miközben letette a kisfiút a földre, aki azonnal elszaladt játszani. A háttérzaj újra felerősödött körülöttük.
– Nekem azt mondták, senki nem tudja innen helyettesíteni – szűrte a fogai között Piton.
Ezek után elhatározta, hogy hacsak nem lesz hibátlan a vizsgája Helent nem engedi át a bájital RBF-en, de még az év végi vizsgán sem.
Lea időközben visszasétált az ajtóhoz, hogy összeszedje az eldobott holmikat. A varázsló segítőkészen elővette a pálcáját és összevarázsolta őket. A nő meglepetten pillantott fel.
– Alberta gondolom elfelejtette figyelmeztetni: Vigyázzon errefelé a pálcájára, mert a kisgyerekek, mint tudja, nagyon játékosak és…
Mielőtt befejezhette volna a figyelmeztetést, egy kislány kikapta Piton kezéből a pálcát és már szaladt is szerzeményével társai felé.
A nő fürgén utána iramodott, megpróbálta elkapni a tolvajt, de nem sikerült.
– …és könnyen ellopják az ember legfontosabb holmiját – fejezte be a mondatot sóhajtva.
– Na, nem kell? – lengette meg incselkedve a kislány a pálcát a szekrény tetejéről, ahova felmászott.
A varázsló a szekrényhez ment, és megpróbálta megkaparintani legkedvesebb holmiját, de a bútordarab még neki is magas volt és az ovisok segítőkészen elhúzták a széket, amin a lányka felmászott.
– Add már ide! – dühöngött Piton.
– Mondd, hogy „lécci”! – vigyorgott rá ördögien a kislány.
– Lécci – szűrte a fogai közt kis habozás után a férfi, mire a pálca a kezébe pottyant.
Megfordult és szó nélkül visszasétált a nőhöz, miközben elfelejtette, hogy a lányka nem tud lemászni. Sőt, inkább kárörömmel töltötte el, amikor meghallotta az ijedt hangocskát a háta mögött. Az óvónő rosszallva megcsóválta a fejét, majd a kisgyerek segítségére sietett.
Ez után egy kicsit előrébb sétált, hogy bemutassa a gyerekeknek a varázslót, lehetőleg most már úgy, hogy senkinek ne legyen tőle sírhatnékja.
– Gyerekek! – kiáltotta el magát, és mint egy varázsütésre, minden kíváncsi szem felé fordult.
– Ez a bácsi itt Perselus Piton – folytatta, mit sem törődve azzal, hogy a mellette álló férfi majdnem megfulladt a sokktól, hogy valaki „lebácsizta”.
– Denevér bácsi! – kiáltotta sértődötten az a szőke kisfiú, aki nemrég még sírt. A többi óvodás nevetni kezdett. Lea a szeme sarkából szemügyre vette Pitont majd ő is jókedvűen elkacagta magát. A mosolya viszont lehervadt az arcáról, amikor észrevette, hogy a varázsló nem tartja viccesnek a tréfát.
A nő itt kezdett rájönni, hogy egy nagyon nem óvodába való emberrel van dolga. Így komolyabb hangnemben folytatta.
– Ne hívjátok így gyerekek, ez nem szép dolog…
– Piton bácsi? – vetette fel fintorogva egy fekete hajú kislány. – A piton nem egy állat?
– A piton egy kígyófajta neve – válaszolt neki egy hatévesnek látszó, nagy szemüveget viselő fiú tudálékosan. – És különben is, a Piton a vezetékneve. Helyesen tehát Perselus bácsi lenne. Csak ez meg rosszul hangzik – tette hozzá töprengve.
– Persííí bácsííí! – kiáltotta a szemtelen vörös kislány.
A bájitalprofesszor arca elborult. Szólásra nyitotta a száját, de Lea közbeszólt.
– Hagyja… Nem várhatja még el tőlük, hogy ne bácsinak hívják. Tudom nem ezt szokta meg. Mit is mondott, honnan jött? – mosolygott rá kedvesen.
– A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából – válaszolta hivatalosan. – Miss. Tonks bájitaltan tanára vagyok és sikerült rávenniük, hogy helyettesítsem – tette hozzá kicsit mogorván.
– Ne aggódjon, nem olyan rossz hely ez – bíztatta a nő, miközben odalépett a két nagy zacskóhoz és elkezdte kipakolni őket az egyik szekrénykébe. Mindenféle karácsonyi dísz volt benne. – És én hogy szólíthatom?
A férfi eltöprengett, majd olyan „már minden mindegy” alapon válaszolt.
– A Perselus megteszi.
Néhány órával később Lea nagyszerű ötlettel állt elő. Mégpedig, hogy ebéd előtt még kézműveskedjenek egy kicsit. Gyorsan kiment a folyosóra, kezében egy apró gyertyatartóval, majd a pálcája érdekében, a gyerekek tekintetétől rejtve sokszorosította és két tálcányival tért vissza. A műveletet Piton fanyarul mosolyogva nézte végig az ajtóból. Úgy látszik, nem lehet elég korán kezdeni a megtévesztést és a színlelést.
Lea a varázsló segítségével ügyesen letakarta az apró, gyerekekre méretezett asztalokat a Reggeli Próféta régebbi számaival, majd kiosztotta a gyertyatartókat és a festékeket. Piton, amikor meglátott egy főcímet az egyik újságlapon („Újabb halálfaló-támadás! Retteg Anglia!”), arra gondolt, hogy milyen jó is ezeknek a gyerekeknek, hogy még nem tudják elolvasni a Próféta lapjait.
Az ovisok festegetni kezdtek és Lea is leült egy asztalhoz, hogy segítsen nekik. A férfi odaült a nő mellé, és furcsállva figyelte. A boszorkányról sütött, hogy imádja a gyerekeket, és szereti a munkáját. Piton akárhogy is próbálta, nem tudta megérteni, mi szeretnivaló van egy ilyen helyen, de valamennyire őt is elbűvölte a lelkesedés, amivel Lea állt a gyerekekhez.
A nő maga is fogott egy ecsetet és az egyik kislány kérésére elkezdett festeni egy gyertyatartót. Amikor észrevette, hogy a varázsló nem csinál semmit, elé tolta a festéket.
– Jó móka, fessen maga is! – ajánlotta fel, de Piton megrázta a fejét. Esze ágában nem volt ennél is nevetségesebbé tenni magát.
Inkább körbejártatta a tekintetét a gyerekek között. Szemben vele két fiú cinkosan sutyorogtak egymással egy másik asztalnál, miközben felé tekintgettek. Ez nagyon nem tetszett neki.
Az egyik kisfiú rosszul tettetett ártatlansággal fogta a gyertyatartóját, amin kezdetleges karácsonyi minták voltak, meg egy szép élénksárga festéket és elindult Lea felé, mintha csak segítséget szeretett volna tőle kérni. Amikor viszont elhaladt Piton mellett „véletlenül” megbotlott és a sárga festéket a férfi fejére öntötte, mire az szitkozódva fordult hátra.
– Jajj, nagyon sajnálom Persi bácsi! – kapta álszenten mosolya elé a kezét a kis rosszcsont, de alakításáért biztosan nem kapott volna Oscar-díjat.
A varázsló összenézett Leaával.
– Azt hiszem, én most kimegyek a mosdóba – szűrte a fogai között, majd felállt. A boszorkány együttérző tekintettel nézett utána.
Piton hálát adott a sorsnak, hogy varázsló volt, így néhány pillanat alatt már teljesen tisztán tért vissza, lejjebb lankasztva ezzel a mosolyt a kisfiú arcáról, akit időközben még az óvónő is megdorgált.
Lassan az ebéd ideje is eljött és a bájitaltanár máris hullafáradtnak érezte magát és legalább kétszer öregebbnek. A csoport szerencsére Lea vezetésével elindult az ebédlő felé, így Piton reménykedett benne, hogy amíg esznek, lesz néhány nyugodt perce.
Ez természetesen a legnagyobb bosszúságára nem jött össze. Miközben az óvónőknek fenntartott, szerencsére felnőtt méretű asztalnál kanalazta a levesét, Lea odafordult felé.
– Lehetne egy kérésem magához, Perselus? – kezdte óvatosan. Tisztában volt vele, hogy a varázsló „kicsit” érettebb gyerekekhez van szokva, és nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni, de úgy döntött, mégis előrukkol az ötletével.
A kérdezett gyanakodva pillantott rá.
– És mégis mi lenne az? – kérdezett vissza.
– Hát tudja – fogott bele óvatosan a boszorkány. – hozzánk itt karácsony előtt mindig szokott jönni a „télapó” és a gyerekek nagyon szeretik. Általában az egyik óvónő öccse szokta játszani, de most sajnos leverte a lábáról egy makacs betegség, ezért úgy volt, idén kihagyjuk, mivel nő mégsem lehet ugyebár mikulás… De a gyerekeknek nagyon nehéz lenne elmagyarázni, hogy idén miért lesz másképp, és most végülis itt van maga… – hagyta nyitva a mondatot Lea miközben nagyon szépen és reménykedve pillantott zöldes szemeivel a másikra.
– Én?! Mint télapó?! – rökönyödött meg a férfi kicsit hangosabban a kelleténél, mire a boszorkány gyorsan lepisszegte.
– Azt hiszem, nem ismer engem eléggé, kisasszony! – folytatta most már valamivel halkabban, de semmivel sem kedvesebben a bájitalmester.
– Kérem! – próbálta meggyőzni a nő. – Mindenki annyira örülne neki! És nem nehéz, csak egy kicsit beöltözik és hohohózik és kiosztja az ajándékokat…
Lea várakozásteljesen nézett körül, mire a többi nő is elkezdte kérlelni és győzködni.
Piton biztos volt benne, hogy élete legrosszabb döntését hozta meg akkor. Nem értette, miért vitte rá a lélek, hogy mégis igent mondjon. Talán már belefáradt ebbe a napba, és nem volt ereje vitatkozni? Vagy még számára is furcsa volt egy rakás életvidám óvónőt ilyen kétségbeesettnek látnia?
Mindenesetre végül kedvetlenül, de rábólintott. Lea arca azonnal felderült és a bájitaltan professzor nyakába vetette magát örömében, majd vörös arccal, zavartan húzódott el.
Ebéd után tehát elkezdtek Pitonból télapót varázsolni. A boszorkány előszedte a piros mikulásjelmezt, amit a férfi kelletlenül ugyan, de felvett. A mosdó tükrébe pillantva nyugtázta magában, hogy nevetségesen néz ki.
Amikor visszasétált az óvónőhöz, az, mielőtt tiltakozhatott volna, egy pálcaintéssel összefogta a haját.
– Egész jól áll magának így összefogva – jegyezte meg, miközben ráhúzta a piros sapkát a másik fejére és a haját gondosan alátűrte. Néhány pillanatra rajta is felejtette a tekintetét a tanáron, és figyelmeztette magát, hogy mindenképpen számon kell majd kérnie Dorát, amiért egy ilyen férfit elhallgatott előle.
Ezután a varázsló felvette az álszakállat. Lea távolabb lépett kicsit, és összeráncolt homlokkal méregette.
– Valami még nem jó – motyogta maga elé elgondolkodva, majd felkiáltott. – Megvan! Túl sovány!
Egy pálcasuhintás és egy pillanat múlva a szegény bájitalmester úgy érezte magát, mint egy hógolyó. A kabátot puha szivacsréteg tömte ki, amitől majdnem százhúsz kilóval többnek látszott. Rémülten nézett végig magán, mire a nő ránevetett és megböködte a férfi újdonsült, puha hasát.
– Így már tökéletes! – jelentette ki Lea, amivel Piton már nem annyira értett egyet, de nem volt szíve lelohasztani a nő kedvét.
A varázsló kénytelen-kelletlen lépett be a kisgyerekek közé, akik várakozásteljes áhítattal meredtek rá. Már most minden baja volt. Az álszakáll szúrta, a kitömött has zavarta, a zsák meg nehéz volt. És ennek tetejében még nevetségesnek is érezte magát.
Úgy gondolta, a fehér pamacsok jótékonyan takarják az arcát, ezért nem vesződött a mosolygással, csak egy elég hamisan hangzó „ho-ho-ho” –t préselt ki magából.
A szőke óvónő bíztatóan rámosolygott és leültette egy székbe. A gyerekek pedig egyenként odaszaladtak hozzá, és az ölébe ülve mondták el, mit szeretnének karácsonyra.
Perselus ezerszer elátkozta a napot, amikor beleegyezett, hogy Nymphadora Tonksnak Álomtalan Álom főzetet ad.
Minden gyereknek unottan feltette a sablonkérdéseket: Hogy hívják? Mit szeretne ajándékba? És végül lelombozta őket azzal, hogy azért reméli, ennek a kis csokinak is örülnek.
Ennek ellenére a gyerekek lelkesnek tűntek, és izgalmuk miatt nem vették észre, milyen kedvetlen is szegény „télapó”.
A férfi még életében nem látott annyi gyerekmosolyt, mint abban az egy órában, és ez azért szokatlanul jól esett neki.
Legjobban egy kisfiú ragadta meg a figyelmét. A gyerek sovány volt, kócos, sötét hajjal, és hihetetlenül kék szemekkel. Nem lehetett több ötévesnél, de mégis idősebbnek látszott. Piton jól ismerte ezt az arckifejezést – a kellemetlen tapasztalatokon idő előtt felnőtt gyerekekét. Sokszor megfigyelte már a tükörben…
Az óvodás arcán nem látszott nyoma jókedvnek, csak a szeme csillogott lázasan. Felkapaszkodott a férfi ölébe és nagy szemekkel figyelte az arcát.
– Hogy hívnak?
– Tim – válaszolta a fiúcska vékony hangon.
– Milyen Tim? – kérdezett vissza a férfi, mert eddig minden gyerek automatikusan a teljes nevét diktálta be.
– Csak simán Tim – jött a halk válasz.
Piton Leára pillantott. A nő picit beharapta a szája szélét és bólogatva jelezte, hogy hagyja rá.
– És kedves „simán Tim” mit szeretnél karácsonyra?
A fiú egy pillanatig töprengett, majd odahajolt a varázsló füléhez, és belesúgta:
– Szeretnék találkozni az igazi szüleimmel…
A bájitalmester meglepetten nézett az elkomorodott kisfiúra. Megköszörülte a torkát.
– Hát rendben… De addig is remélem, azért elfogadod ezt a csokit is… – nyújtotta át zavartan az ajándékot.
A gyerek átvette az édességet, majd leugrott a varázsló öléből és elszaladt.
Ezután már nem volt hátra sok óvodás, így a férfi nemsokára levehette borzalmas jelmezét. Miután ránézett az órára, megnyugodva tapasztalta, hogy már 3 óra, és legkésőbb négykor minden gyereket hazavisznek a szülei.
Az óvoda elkezdett kiürülni, de a bájitalmester megpillantotta a kisfiút, aki annyira különös érzéseket keltett benne. Az egyik asztalnál ült, és egy papírra rajzolgatott.
Piton egy kicsit habozott, majd leült a gyerekkel szemben, maga elé varázsolt egy dolgozatot, amit végszükség esetére hozott magával és elkezdte javítani, de közben fél szemmel a fiúcskát figyelte.
Az felnézett a rajzolgatásból és egy pillanatra találkozott a tekintetük.
– Nincs is télapó, igaz? – kérdezte meglepően nyugodtan.
A bájitalmestert rövid időn belül másodszorra hozta zavarba ez az apró fiú, aki túlzottan hasonlított régi önmagára.
– Miért ne lenne? – kérdezett vissza.
– Te voltál – állapította meg a fiúcska kicsit csalódottan.
Hallgattak egy ideig.
– Mi történt az igazi szüleiddel? – kérdezte meg a férfi talán nem túl tapintatosan.
A másik megrázta a fejét.
– Nem tudom – suttogta. – Örökbe fogadtak… Azt hiszem így mondják…
Piton bólintott.
– És mi a baj?
A kisfiú nagy szemekkel nézett rá. Nem hitte még el, hogy ennyire nyilvánvalóan látszik, hogy emészti valami belülről. Szája széle megremegett egy kicsit, ahogy megszólalt.
– Nem… nem jók hozzám. Nem kedvesek…
Ennél többet nem volt hajlandó elárulni, de már így is mély nyomokat hagyott az egyébként szívtelennek tűnő professzoron.
– Vigyázz magadra Tim, jó? Még nem értheted, de ne szúrd el az életed – mondta, de maga sem tudta, miért. Majd még halkan és komoran hozzátette: – Ne légy olyan, mint én…
Ekkor megjelent az ajtóban egy robosztus férfi. Piton nagyon visszataszítónak találta, hiszen sütött róla, hogy a legnagyobb jóindulattal is az ostoba jelző illene rá a legjobban.
– Tiiim! – bődült el, mire a fiúcska még egy utolsó fájdalmas pillantást vetett a professzorra és elindult – feltehetően – nevelőapja felé.
A férfi durván megragadta és kiráncigálta a fiút az ajtón, de a varázsló még egy jó ideig utána meredt.
Nemsokára Lea huppant le a kisfiú helyére.
– Mindjárt vége van a napnak – nyújtózkodott nagyot. Csak ezután vette észre a szokatlanul elmerengő kifejezést a férfi arcán.
– Mi történt? – ráncolta össze a homlokát.
A professzor csak legyintett, mire hallgattak egy kis ideig.
– Azért remélem jól érezte magát itt nálunk, Perselus – törte meg a csendet a boszorkány.
– Persze – válaszolta a férfi kicsit szórakozottan. – Mindenesetre érdekes volt… – tűnt fel egy mosoly az arcán. Ha egy tanítványa így látta volna, biztosan azonnal elfut, azt sikoltozva, hogy itt a világvége, hiszen Perselus Piton mosolygott.
– Hát akkor… – állt fel a férfi, majd kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhettem.
A nő furcsa, szomorkás kis mosollyal nézett rá.
– Nem is ismert meg… – fogtak kezet.
– Ez igaz – hajtotta le egy apró félmosollyal a fejét a varázsló. Meglepetten vette észre, hogy fekete tincsei nem követik mozdulatát. Csak most jött rá, hogy még mindig hátra van fogva a haja.
Nagyon régen nem próbálkozott ilyesmivel, de egy ilyen nap után úgy érezte, már teljesen mindegy, ha még egyszer leégeti magát, így megszólalt.
– Azért szívesen találkoznék még magával valamikor… – hallgatott el bizonytalanul.
Lea kedvesen elmosolyodott.
– Engem még egy jó ideig megtalál itt, ha akarja.
– Akkor a viszontlátásra – köszönt el a professzor majd kisétált az ajtón.
– Boldog karácsonyt! – kiáltott még utána a nő.
A varázsló visszanézett.
– Magának is – eresztett meg egy félmosolyt.
Kiérve mélyet sóhajtott. Megviselték ezek a gyerekek. Vissza kéne már térnem a kegyetlen-szívtelen énemhez… gondolta fanyarul mulatva magán. Hiszen úgy szeretnek a diákjaim.
Szerk.: És az olvasók is! :P
Utolsó kommentek