Akinek készült: Szitusz
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: Nincs
Rövid leírás: Albus Dumbledore és Lord Voldemort az égben játszadoznak a földi mágusokkal. Míg Voldemort Draco Malfoyt bezárja egy hétre a Roxfort Expresszre, enyhítésként Dumbledore az általa ismert legokosabb tanulóját küldi az ifjú Malfoy segítségére, és hogy ne őrüljön bele az egyedüllétbe. Jó és rossz is kisülhet a dolgokból, ezért a Nagyúr megszakítja a kellemes vonatozást karácsony este…
Az ötlet, ami alapján dolgoztál: Szintén karácsony van, a diákok utaznak haza a szüleikhez. Draco és Hermione utolsónak szállnak le, de valami miatt beragadnak, és végül a vonaton maradnak. Eleinte veszekednek, akár párbajozhatnak is, de csak keveset, majd lenyugszanak. Mivel elég huzamos ideig vannak a vonaton, beszélgessenek sokat. Draco unalomból varázsol egy fenyőfát, Hermione szórakozásból feldíszíti. Az íróra van bízva, hogy összeboronálja-e őket, viszont legyen happy end és karakterhűek a szereplők.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
A legnagyobbak akarata
Az emberiség és a varázslótársadalom többsége úgy hiszi, hogy a halál után már semmiféleképpen nem szólhatnak bele a sorsunkba eltávozott társaink. Talán ez a világ legnagyobb tévedése. Erre jó példa a következő történet:
Valahol az égben egy kis szobában elmerengve ült a bukott Sötét Nagyúr, mikor Albus Dumbledore mindenféle kopogás nélkül benyitott.
– Tom – biccentett a fejével.
– Dumbledore – viszonozta a gesztust a Nagyúr.
– Hívjon csak Albusnak – mosolygott.
– Maga ölt meg engem! – fordult el dühösen Voldemort.
– Valóban. És te öltél meg engem – mosolygott Dumbledore tovább. – Mit csinálsz ebben a kis sötét szobában, mikor a tiéd lehetne az egész égbolt is?
– Bosszút állok. Irányítom az élők életét – mondta nyugodtan Voldemort.
– Kin akarsz bosszút állni? – húzta fel a szemöldökét Dumbledore
– Draco Malfoyon. Elárult, pedig azt hittem, hogy az egyik legnagyobb követőm lesz – mondta a dühtől remegve a Nagyúr.
– Az életét nem veheted el, még csak nem is kínozhatod, hát hogy másképp akarsz bosszút állni rajta? – kérdezősködött tovább Dumbledore.
– Nem tudom – nézte a felhőket Voldemort. – Valahogy kiszúrok vele – gondolkodott tovább.
Ahogyan áttetsző, szürke, kopasz fejét törte, Albusnak nevetni támadt kedve. Villogtak a piros szemek, remegtek a hosszú ujjak és végül csillanás támadt szemekben, majd Voldemort szóra nyitotta a száját.
– Bezárom az Expresszre! – Majd ördögi mosolyt és nevetést produkált. Talán még nem tudta, hogy ez volt az egyik legtökéletesebb terve, amit valaha is kieszelt…
* * *
– Harry, Harry! Igyekezz, mert leszállunk! – kiáltott be a fülkébe Hermione Granger.
– Menj csak előre – adta a hangos választ barátja, aki életében először úgy érezte, hogy le kell ráznia magáról az okoskodó barátnőjét. Nem mintha nem szerette volna, de most még is inkább Ginnyvel mulatta az időt.
És Hermione így tett. Elindult a folyosón, persze lassan, hátha megjelennek mellette a barátai, jól megnézte a vonat minden egyes négyzetcentiméterét, ugyanis most járt itt utoljára. Tekintete végigsiklott a faburkolaton, az arany lámpaburákon és egyszerre kezdett el neki hiányozni a gyerekkora és a Roxfort. A nagy nézelődésből az zökkentette ki, hogy a csomagja mozgolódni kezdett.
– Csámpás? – nézett furán a bőröndre. – Te meg mit csinálsz?
Ahogy ezeket a szavakat kiejtette a száján, a poggyásza iszonyatos sebességgel megindult a vonat hátsó vége felé. A lány először a saját lábai segítségével próbálta utolérni a megbolondult bőröndjét, majd a pálcáját is segítségül hívta, de hiába. A poggyász csak futott és meg sem állt az utolsó kabinig, ott aztán be az ajtón és rá a falra. Hermione befutott a kabinba, és egy kis megkönnyebbüléssel.
– Megvagy, te szemét! – nevette el magát a lány.
– Szép napot, Granger! – mosolygott háta mögött egy szőke fiú.
– Á, Draco Malfoy – fagyott rá Hermione arcára a mosoly. – Tudhattam volna, hogy te állsz a dolgok mögött.
– Vedd ezt amolyan búcsúajándéknak – mosolyogtt Draco.
– Köszönöm, Malfoy, hiányozni nem fogsz, hidd el! – mondta dühösen Hermione.
–Te sem! – nevetett gúnyosan a fiú tovább, majd megfogta a bőröndjét és kisétált, ám ekkor minden ajtó bezárult és a vonat lassan elindult.
– Ez nem lehet igaz! – rohantak mindketten a legközelebbi kijárathoz, de ekkor már elképzelhetetlen sebességgel haladt a vonat.
– Malfoy, bent ragadtunk – mondta lemondóan Hermione. – Ez a te hibád! Nem hiszem el.
– Nem, Granger. Miattad ragadtunk itt! – robbant fel majdnem az ifjú Malfoy.
Ekkor pálcát ragadtak és átkokat szórtak egymásra. Mindkettő kitűnő varázsló volt és talán egy kívülállónak ez a párbaj még nagy élményt is jelenthetett volna, nekik viszont vérre menő játék volt. Kegyelmet nem ismerve szórták az átkokat még fél óra múlva is, mintha soha nem fáradnának el – sok idő kellett, mire már mindketten össze-vissza vágott ruhákban, sebekkel, de abbahagyták. Hermione sírva rohant végig a vonaton, magához hívta a bőröndjét, majd bement a legelső kabinba, és magára zárta azt.
Sűrű könnyei potyogtak, ahogy próbálta kötözni a sebeit. Átcserélte a ruháit, majd összekuporodott az ülésen és elkezdett játszani Csámpással.
Órák múlva kopogást hallott a kabin ajtaján.
– Mit akarsz, Malfoy? – kiabált ki Hermione cseppet sem ingerülten, inkább duzzogva.
– Granger! Segítened kell!
* * *
– Vén bolond! Azt hitte, hogy segíteni fog Malfoyon azzal, ha Grangerrel összezárja? – nevetett Lord Voldemort.
– Várd ki a végét, Tom! – mosolygott Dumbledore. – Látod, kinyitotta az ajtót. Hermione a segítségére lesz, az is lehetséges, hogy jól meglesznek együtt.
– Előbb öli meg magát vagy Grangert Malfoy, minthogy ”jól ellegyen vele” – mondta a Nagyúr.
– Nézd csak, milyen kedvesen főzőcskéznek. Higgy nekem, Tom, lehet, hogy most az egyszer jót tettél rossz szándékból! – hajolt Dumbledore még jobban a felhők felé és nézte a Földön szenvedő párost.
– Miért nem jössz vissza a második félévre a Roxfortba? – kérdezte Draco.
– Ez hosszú történet. – harapott bele az imént készített szendvicsébe Hermione. – A Szent Mungónak szüksége van rám. A lényeg ennyi.
– Értem – mondta Draco röviden, majd szó nélkül enni kezdett ő is. Titokban hálát adott az égnek, hogy a griffendéles nem kezdett neki élménybeszámolót tartani az érdemeiről, semmi nagyképűség.
Hosszas percek teltek el kínos csendben, Malfoy inkább egy mukkot sem szólt, Hermionénak viszont nem volt mondanivalója. Próbálta elfelejteni az elmúlt pár évet, akár csak egy pillanatra is, hogy mikor kinyitja a szemét, ne kelljen olyan undorodva ránéznie a vele szemben ülő fiúra.
– Malfoy – szólt halkan Hermione, mire a fiú csak a lányra emelte a tekintetét. – Miért?
– Mit miért? – húzta fel a szemöldökét Malfoy.
– Miért tetted ezt velem hét évig? – hangzott a kérdés a lánytól egy oktávval magasabb hangnemben.
– Könnyű a válasz. Sárvérű vagy – nevetett Draco. A nagyobb hatás érdekében rá se nézett a lányra. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, ezért még gúnyosabban köpte a szavakat, amik egészen a lány szívéig értek.
– Nekem ez nem jelent semmit – mondta Hermione. Már hogy ne jelentett volna? Tudta ő, csak a szájából is hallani akarta a keserű igazságot, amit a mugli világban talán rasszizmusnak hívnak.
– Nekem viszont annál inkább. Figyelj, Granger! Engem így neveltek. Lehet, hogy ti győztetek, de nekem nem nőttél a szememben. Nem látok túl annál, mint a származásod, és ez soha nem lesz másképp – mondta komolyan Draco.
– Rendben – pattant fel Hermione. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most visszamegyek a kabinomba. Viszlát. – Majd faképnél hagyta a fiút, fejében ezernyi kérdéssel még.
* * *
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam, hogy Dracóban valami megmozdult, mikor Hermione otthagyta az étkezésnél – mondta szakállát simogatva Dumbledore.
– Ugyan, annak már vagy három napja – legyintett Voldemort. – Ha érdekelné, már rég tett volna valamit. De nem tett, tehát NEM ÉRDEKLI!
– Rendben, Tom, ne izgasd fel magad! Nem érdekli – nevetett a professzor.
* * *
Hermione szemei felpattantak, leszállt a kényelmetlen bőrülésről, majd úgy döntött, hogy sétál egyet a vonaton. Benézett az összes kabinba, kinézett a legtöbb ablakon, de a végén így is eljutott pár perc alatt a vonat másik végébe, ahol meglepetés várta.
Draco Malfoy éppen egy két méteres fenyőfát varázsolt az egyik sarokba – Hermione nem akart hinni a szemének.
– Ez meg mi? – mosolyodott el Granger.
– Szerinted? – nézett rá Malfoy – Egy fenyőfa, mivel karácsony van.
– Igen, tudom, de ennyire fontos neked ez az ünnep? – kérdezte Hermione.
– Régen mindig szép volt. Otthon volt egy nagy fa, amit a manók feldíszítettek, a kedvenc ételeimet szolgálták föl, na és ajándékok… Szerettem a karácsonyt – merengett el Malfoy.
– Nálunk ez teljesen másképp ment. Apa reggel felállította a fát, amíg anya a vacsorát főzte és a süteményeket sütötte, majd később együtt díszítettük a fát, elfogyasztottuk a vacsorát és kibontottuk az ajándékokat – merengett el Hermione is mosolyogva.
– Tehát te tudsz fát díszíteni? – nézett nagy szemekkel Draco a lányra. Ki gondolta, hogy ilyen dolgokra is képesek a sárvérűek! – gondolkodott magában a fiú. – Mondjuk, elmehetne a lány házimanónak a Malfoyokhoz.
– Miért ne tudnék? – mosolygott Hermione, mire Draco megrázta a fejét és elrohant a kabinja felé; elöntötte szegény lelket a karácsony meghitt hangulata. Hirtelen felindulásból ő sem értette, hogy miért, de muszáj volt egy dolgot megtennie.
Hermione kicsit meglepődött, hogy Draco csak úgy eltűnt, de aztán ránézett a fára és elmosolyodott.
– Végül is, miért ne? – majd rengeteg díszt varázsolt és csodaszéppé tette az ő kis karácsonyfájukat.
A Malfoy fiú csak egy óra múlva tért vissza a fához, kezében egy nagy tállal.
– Kérsz? – nyújtotta Hermione felé a tálat, benne minden féle mintájú, színű és ízesítésű finom sütemények pompáztak.
– Mézeskalács? – ujjongott a lány. – Te ilyet is tudsz? – Nem akart hinni a szemének. Biztosan mindjárt felébred.
– Ha nagyon muszáj – mosolyodott el Draco is. Talán az első igazi mosoly, amiben egy csepp gúny sem volt.
– Hát… Boldog karácsonyt, Draco! – nézett kicsit félénken a lány. Ki tudta, hogy ilyen meggondolatlan mondat után az ember lánya mit várhat egy kiszámíthatatlan, titokzatos aranyvérű tinédzsertől.
– Neked is, Hermione.
* * *
– Na, ki a vén bolond? – nevetett Dumbledore. – Mondtam, hogy a szíve mélyén nem olyan rossz.
– Majd meglátjuk. Mindenesetre küldök egy levelet Lucius Malfoynak, hogy a fia az Expresszen ragadt és mentse ki onnan – eresztett el Voldemort egy ördögi kacajt.
– Tom, te olyan ünneprontó vagy! – csapott az asztalra Dumbledore.
– Igen, és célom is, hogy az legyek – mondta a Nagyúr, majd egy hóbagoly szállt hozzá, hogy kivegye a kezéből a levelet és odaadja Luciusnak.
– Nem gondolod, hogy életed után legalább egyszer jót is tehetnél az emberekkel? – próbált hatni rá Dumbledore.
– A játék még csak most kezdődik.
* * *
A Roxfort Expresszen pedig igen meghitt hangulatban telt a karácsony előestéje. Draco a pálcájával eltűntette a kabinok felét, így egy hosszú szobát kaptak, amit gyönyörű díszekkel dobtak fel, a karácsonyfától nem messze varázsoltak egy kis asztalkát, köré két kényelmes, kör alakú fotelt. Itt foglaltak mindketten helyet és beszélgettek – úgy döntöttek, hogy megbékélnek a helyzetükkel és kihozzák a szeretet ünnepéből azt, amit csak lehet. Már teljesen abnormális módon tökéletesnek tűnt minden, amikor felhozta újra Hermione a régi kínos témákat. Draco arca a rózsavöröstől a halvány fehérig, a kéken, zölden át minden színben pompázott, de próbált egyszer őszinte lenni a lányhoz.
– Miért kellett egészen idáig szemétkedned velem? Mondd, miért volt ez neked jó? – kérdezte Hermione szinte hisztérikus hangnemben.
– Tettem, amit tennem kellett. Sokban különbözünk, nekem össze kellett volna haverkodnom Potter fiúval, és mégsem sikerült, neked pedig magától adódott, és közben sárvérű vagy. Mondj egy okot, amiért ne utáltalak volna? – mondta nemtörődöm stílusban Malfoy.
– Mondjuk, mert én magam nem adtam rá konkrét okot, nem utáltalak, csak miután te elkezdtél utálni. Ez kezd egyre zavarosabb lenni – kortyolt bele Hermione az ünnepi italába.
– Zavaros, az egyszer biztos. De ez már múlt, ha úgy vesszük. A háború mindent eldöntött, bár már belém sikerült nevelni az úgymond ”aranyvér mániát,” ezért biztosan majd valamelyik gazdag, még nem bukott család boszorkányát kell feleségül vennem – sóhajtott nagyot Draco. – Meg kell adni a Malfoy névnek a kellő tiszteletet, hiába vesztettük el a fele vagyonunkat.
– Értem. Szerencsére nekem ilyen szempontból nincs megkötve a kezem – mondta Hermione.
– Egy esetben meg van kötve. Ne szeress bele gazdag aranyvérű fiúba – nevetett Draco.
– Nem szándékozom. – csillant meg egy pillanatra a lány szeme, de aztán lehajtotta a fejét – Nekem maradnak az egyszerű emberek.
– Nekem pedig az Úripicsák. – Erre mindketten nevettek.
Kissé hideg volt a vonatban, mire Hermione fázósan húzta össze magát a fotelben, ami szemet is szúrt Dracónak, így megint pálcát ragadott és varázsolt egy óriási kandallót, persze biztonságos távolságban a karácsonyfától.
– Életmentő vagy – mosolygott Hermione.
– Viccet félretéve, lehet, hogy már jövőre házasodnom kell – gondolkodott el Draco.
– Akkor nincs sok időd már arra, hogy szabadon élj – jegyezte meg Hermione.
– Hát nincs, viszont meguntam már a sok aranyvérű érdeknőt. Úgyis előre meg van tervezve, hogy amint Pansy is betölti a tizenhét éves kort, el kell vennem. Vajon milyen lehet az olyan nő, aki nem Pansy, a nevemből nem az érdekli, hogy Malfoy, hanem Draco… nem úgy ismer meg, hogy Lucius Malfoy fia, hanem mint a szőke srác. Soha nem mondtam ezt így senkinek, mert biztosan kinevettek volna, de engem ilyen nők soha nem vettek körül – fakadt ki Draco.
– És tudod, miért nem találtál még soha ilyet? Varázslótársadalomban az aranyvérű nők nem ilyenek. Egyedül a muglik – gondolkodott el Hermione.
– Akkor nekem mugli kell… – gondolkodott el Draco is, mire Hermione zavarát leplezve egy ablakhoz sétált. Fél perc múlva mindenre elszánt fejjel Malfoy is követte őt. Látta, hogy a lány a semmibe mered, kihasználta az alkalmat és hátulról finoman átölelte a lányt, mire az szinte megdermedt. Tudatosult benne, hogy a fiú a karjaiban tartja. Elszámolt háromig, majd Draco felé fordult.
Ettől a perctől kezdve már csak egymásra voltak képesek figyelni. Hogy is vehették volna észre, hogy a vonat lassít, majd megáll? Draco egészen óvatosan Hermione ajkához tapasztotta az övét, a lány nem is ellenkezett, rögtön vissza is csókolt. Éppen el voltak merülve egymást ajkának ízlelgetésében, mikor az ajtó kitárult, egy dobbantás és Lucius Malfoy erélyes hangja hallatszott:
– Fiam, mégis mi az ördögöt csinálsz?
Utolsó kommentek