Akinek készült: Kisera
Korhatár: nincs
Leírás: Mi más lehetne egy Sötét Nagyúr szíve vágya, mint az öröklét? Nincs ezzel máshogy Voldemort sem, aki egy este megbízza legkedvesebb halálfalóját, Lucius Malfoyt, hogy azonnal kutassa fel neki a halhatatlanság ezer és egy módját. Perselus Piton egy szerencsétlen véletlen folytán kénytelen vándorútra indulni Luciusszal, nyakában egy baljóslatú szíjjal. Az összes elképzelhető és már-már elképzelhetetlen helyre eljutnak, hogy felfedjék az örök élet titkait…
Az ötlet: Tegyük fel, hogy Voldemort nagyúrnak nem jut tudomására a horcrux-módszer... Miként próbálkozhatott volna még? Halhatatlansági törekvések szigorúan humoros formában. Javasolt munkacím: "A rasztaszív örökké dobog".
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Halhatatlansági törekvések halálfaló módra
1. A kezdő taszítás
- „A halál is az élet része. Ha félsz a haláltól, félsz az élettől is.” – Perselus Piton mély hangja fiatal kora ellenére is a szokott szigorral csendült fel a kert legmélyén, amit a kertészek mostanra messze elkerültek, és még a kúria főkertésze is tisztában volt azzal, hogy onnan bizony menteni kell a menthetőt. Gyorsan ki is hordatta az addig ott tárolt nagy fadézsás árvácskabokrokat, még a füvet is jó alaposan lenyírta, hogy legalább a gazdaság állatai lássák hasznát a furcsa jövevény ottlétének.
Mi tagadás, senki nem maradt meg Perselus közelében, még a pillangók is más tájékra repkedtek, ám ő még ilyen körülmények között is képes volt úgy felolvasni, mintha valakivel az idézet hitelességén civakodna. Imádta a szavak dallamos egybecsengését, ha nem is volt oda a filozófiáért, szeretett a halálról olvasni.
Kellemes kora esti elfoglaltsága kellős közepébe Lucius Malfoy rontott be. A szőke fiú úgy nézett ki, mint aki pont ekkor szabadult egy nagyszabású koktélpartiról, leszámítva, hogy pókhálók lógtak hajából, mintha egy kedves, de félig vak asszony próbálta volna belefonni őket.
- Milyen elegáns vagy ma este. Hát erről beszélt Narcissa, amikor a brit csipkét említette? – vonta fel szemöldökét Perselus, mint mindig, amikor valami botor megmerte zavarni. A másik bosszúsan tette karba kezét, majd leült az egyik üresen árválkodó padra. Egyik kezével végigsimított szürke pókhálóval tarkított haján, majd undorral húzta vissza kezét.
- Milyen vicces kedvedben vagy ma. Talán azért, mert neked nincs kit itt hagynod, így nem is éled át a szenvedést, amit a Nagyúr által kiötlött egy éves vándorút gondolata kelt bennem? – egyre indulatosabban beszélt, a mondat végén pedig felkapta bal csizmájának sarkát, az arról rojtként lecsüngő pókhálókat gondosan letörölgette a pad felkunkorodó vasdíszével. – Nem értem, épphogy megszabadultunk a koszlott, átkozott Roxfortból, és máris menjünk világot látni? Kikérem magamnak: én már eleget láttam, sőt! – felhúzott orral meredt Perselus hátára.
- „Nem a halál, a félelmeid veszik el tőled az életed.” – osztotta az észt Lucius sirámai közben Perselus, amire ugyan senki nem kérte, de roppantul jólesett neki. – Egyébiránt mégis hol mászkáltál? A bozótosban költötted el a vacsorádat?
- Még a gondolat is sértő. Ha mindenáron tudni akarod, el kellett… rejtőznöm.
- Ó. A nagy Lucius Malfoy bujdos. Tetszetős kép.
Lucius mély sóhajt hallatott. Még mindig úgy gondolta, hogy semmi szükség levetkőznie az Iskolaelsői magatartás kívánalmait, helyette úgy cifrázta a helyzetet, hogy a kívülállók már-már azt hitték, hogy egy uralkodói család tagjával van dolguk.
- Narcissa meg akarta velem beszélni, hogy mi legyen a vándorutammal. Múltkor elszóltam magam, hogy valószínűleg nem megyek, mert mi vagyok én, Dumbledore? Ma este nem volt kedvem vitába bonyolódni, ezért elrejtőztem… sajnos az anyám is épp ekkor tért be hozzám, hogy az esküvői előkészületekről kérdezzen - amúgy, Merlin, fél év van az esküvőmig! A lényeg az, hogy ők ketten a hálószobámban futottak össze, és - mint ahogy az lenni szokott – elkezdték kitárgyalni az Életet. – széles kört rajzolt kezével, jelezve a másik hátának, milyen széles volt a beszélgetés témáinak spektruma, majd jobb csizmáját vette kezelésbe.
Perselus magától is könnyedén kitalálta a történet folytatását, de ahelyett, hogy csatlakozott volna a Lucius által indítványozott ügy megtárgyalásához, egykedvűen lapozott egyet a könyvben. Egyre izgalmasabbak lettek az idézetek. Lucius közben végzett a csizmáival, és leszámítva a koktélparti műmosolyait, az este folyamán először húzta félmosolyra száját.
- Nehogy azt hidd, hogy egy Malfoyon ki lehet fogni, mert… nem lehet! Kimásztam a félkör alakú ablakpárkányon át az első emelet tartóoszlopára, onnan a borostyános falra, mindezt olyan méltóságteljesen, ahogy még ember nem tette, aztán irány a titkos átjáró! Mi tagadás, nem ártana az egyik házimanóval is megosztani a titkot, mert olyan mocsok van ott, amit ember nem méltó helyretenni. De maradjunk a témánál. – Perselus gunyorosan hátrasandított, majd amikor látta, hogy Lucius most a pad szélét söprögeti le egy éretlencitromzöld levéllel, elmosolyodott. – Összeállítottam a Nagyúrnak egy listát, mégpedig arra vonatkozóan, miért lenne indokoltabb maradnom, mint mennem. Ha akarod, akár bele is olvashatsz, hátha ihletet kapsz tőle, és megírod a sajátodat.
Egy kígyóbőr-szíjjal átkötött, halványsárga pergamentekercset nyújtott át Perselusnak, aki érdeklődve húzta meg a szíj kilógó szárát, miközben mellékesen odavetette.
- Köszönöm a kígyófogat, egész jól jön az Elmebomlasztó főzethez. Sikerült disznópázsitot is szereznem, na meg sózott kákalagszarvat. Hm, honnan van ez a szíj? Úgy tudtam, a Maggicus és társa nem tart raktáron.
- Nem is. Igazából…
Lucius nem fejezhette be a megkezdett mondatot, mert ekkor a hideg szél feltámadása jelezte mesterük közeledtét. Szokásos éjfekete talárjában érkezett, távolról hallották is, hogy mit kiált oda a főkertésznek.
- Nem látta valaki Iskyrit?
A két fiúban lassan tudatosult, hogy a Nagyúr a kígyóját keresi. Perselus nyugodtan folytatta a szíj meglazítását, míg csak meg nem dermedt a keze a levegőben.
- Lucius…
- Igen, tudom. Szeretnéd elkérni, de nem adhatom oda, nagyon nehéz volt használható részre találnom, mert a bőr nagy része azon nyomban összeszáradt – micsoda pocséklás. Mondjuk a fene tudja, hogy került a titkos alagutunkba.
- Hogy beszélsz, Lucius? – siklott feléjük a bársonyos hang a levegőben. – Csak nem valami páratlanra leltél?
A következő öt percben Lucius Malfoy és a hajdani Tom Denem több érdekes felfedezést is tett, aminek folyományaként a Sötét Nagyúr úgy vélte, illő büntetést kiszabnia Malfoyra még akkor is, hogy nem ő mészárolta le kedvenc kígyóját. Így is felhasítatta a bőrét és csinos szíjat készítetett magának belőle.
- Elmész arra a vándorútra, világos? – szűkültek össze a férfi szemei. – Tudnod kell, délután azt fontolgattam, hogy átfutom a listát, amit említettél, de most… legyen elég annyi, hogy vándorútra kelsz, és… - ujjai végigzongoráztak Lucius pókhálós haján. – felkutatod nekem a halhatatlanság összes titkát.
- De Nagyuram – próbálkozott a fiú. –, a titkok nem azért titkok, hogy azok maradjanak?
Voldemort jó szokásához híven meg sem hallotta a kérdést, helyette Perselushoz fordult, és rákérdezett, ő tudott-e Iskyri végzetéről. A kérdezett és Lucius egyszerre kezdtek el beszélni.
- Én, Nagyuram? A legkevésbé sem. Az előbb vette elő a listát és a szíjat…
- Amit te jól meg is dicsértél! Nagyuram, hiszen elfogadta a kígyófogat, amit adtam neki a kis… kedvenced hagyatékából!
Vészterhes csend nehezedett a levegőre, a padok azt kívánták, bárcsak követhették volna az árvácskabokrokat, a háromból két jelenlévő pedig a gyors halálban reménykedett. Voldemort azonban igaz, hogy őrült volt, de eszes őrült, uralma kezdetén nem volt ínyére halomra ölni reménységeit, helyette közölte Pitonnal, hogy minden bizonnyal kellemes lesz egy Malfoy útitársának lenni. Máskor utóbbi ettől a mondattól már nagyban büszkén feszített volna, de most csalódott képet vágva nézett maga elé, míg előbbi biztos volt benne, hogy amint az útnak vége, hosszú kínszenvedést biztosító bájitalokkal a halálba kergeti Luciust.
Mert igaz, hogy a halhatatlanság titkairól mit sem tudott, de a halál titkait úgy ismerte, mint a tenyerét.
Ebben a kellemes atmoszférában, fészkeikbe behúzódó madárkák búcsúcsivitelésétől és a távolból még mindig aggódva figyelő kertészek hangos vacogásától kísérve kezdődött el a halhatatlanság kényszerű keresése.
Tovább
Utolsó kommentek