2. Bellatrix tanácsa
Miután a Sötét Nagyúr távozott, Perselus letett abbeli szándékáról, hogy azon nyomban legyilkolja Luciust, és inkább a kezében szorongatott könyvre pillantott. Torkát köszörülve szakította meg a csendet, kifejezésre juttatva szándékát, miszerint itt az ideje elcsónakázni a klasszikusokhoz.
- Milyen szerencse, hogy itt van a kezemben egy releváns kötet. Lássuk csak… „Ha meg akarod élni a halhatatlanságot, nincs más dolgod, mint rádöbbened arra, hogy a halál nem létezik, s hogy a pusztulás csak változás az élet örök színpadán.” Megosztjuk vele? – intett a ponttá lényegült, kúria bejárata felé sétáló Voldemort felé.
- A leghatározottabban nem – fintorodott el Lucius. – De addig is, amíg keresgélsz, megyek és hajat mosok.
- Hogy mit csi- a leghatározottabban nem! Igenis segíteni fogsz! – elhelyezkedett az egyik padon, ami Malfoyéval volt szemben, talárja elejét oldalra lendítette, hogy az ne érjen le a gyér fűre. – Csak tudsz valamit a halhatatlanságról! Mi jut eszedbe róla?
A kérdezett egy percre békén hagyta pókhálós haját, és rákoncentrált a kérdés esszenciájára. Próbált nem törődni a meztelen csigákkal, akik csizmáját célozták meg, menedéknek vélve azt a csepergő eső elől, jobb oldalán egy asztal méretű virág csukta össze szirmait, porzói között egy lódarázs hánykolódott.
Gyerekkori emlékek villantak be elméjébe, de valahogy egyik sem volt odaillő, nem az örök életről szóltak. Csak pénzről. Meg pénzről. És karácsonyi pudingról. Végül mégis sikerült lelnie egy furcsa mesét, aminek töredéke megragadt benne.
- A Nyolc Halhatatlan története az, ami hirtelen eszembe jut, de nem emlékszem részletekre. És te?
Perselus összeráncolta homlokát, neki a roxforti könyvtár keleti szárnyából volt ismerős egy hasonló monda, amit a mahagóni asztalok felett, az egyik függönyökkel övezett fülkében olvasott, félretéve a kimerülésig tanult rúnaismeretet. Még ilyen távlatból is villámgyorsan előkaparta a szófoszlányok emlékeit és ügyesen egymásba fűzte őket.
- Az első halhatatlan Li T’ieh-kuai, becenevén Vasmankójú Li, és a betegséget szimbolizálja. A második Chungli Ch’uan, akit lándzsával ábrázoltak, ő a háború jelképe. – egyre jobban kikristályosodtak előtte a rég olvasott könyv lapjai, még a menta illatát is érezni vélte, amivel a könyvtáros teleszórt minden elképzelhető zugot, hogy elnyomja az ősi könyvek egyedülálló illatát. Szerencsére pár héten belül fejvesztve távozott Roxfortból, tette hozzá gondolatban Perselus. - A harmadik Lu Tung-pin, ő, azt hiszem, nyolcvan éve halt meg.
- Mondhatom, jópofa halhatatlan az ilyen! – forgatta meg szemeit Lucius. – Akárhogyis, ne álldogáljunk itt kint az éjszakában, hanem térjünk be szüleim szerény hajlékába, ami hamarosan végleg és szőröstül-bőröstül az enyém lesz.
- Nem értem, miért hagyják rád. Azt hiszik, hogy gondját tudod viselni ennek a – legalábbis most még – virágzó kúriának?
- Méghozzá teljes joggal, Perselus. Attól még, hogy neked be kell érned a Fonó sorral, nem mindenki olyan kishitű, mint te. – Lucius egy sértett fenség pillantásával emelkedett fel a padról, hogy elegánsan távozzon, ám a kifinomult kivonulásnak némileg gátat szabott a két halk kis pukkanás, amivel a csigák örök nyugtot leltek Lucius csizmáján.
Lucius megpróbálta lerázni magáról a zavaró élőlény-maradványokat, és mikor ez nem sikerült, az eddiginél is morcosabban indult el a kúria bejárata felé. Perselus hóna alá csapta kötetét, és nesztelenül utána indult.
Egész úton befelé azon töprengett, hogy miért hiszi azt a Nagyúr, létezik könnyen elérhető és egyszerű módszer a halhatatlanságra. Akkor már minden második ember halhatatlan lenne, nem igaz? Megborzongott. Ő a maga részéről nem kívánt halhatatlan lenne, és azt sem óhajtotta, hogy Potter azzá váljon. Sőt, még az sem csigázta fel érdeklődését, hogy esetleg ura elnyerhetné az örök életet. Ő nem nevezte életnek azt a módot, ahogyan Voldemort létezett egyik napról a másikra.
Rápillantott az előtte haladó ezüstösen csillogó, szőke hajára. Ő a legkevésbé bolond köztük, még ha sokszor meg is alázkodik a Nagyúr előtt. Vagy épp azért.
A sötétben alig látták, hova lépnek, sikerült is átküldeniük a túlvilágra még egy tucatnyi csigát, ami okot adott Luciusnak további dühöngésre. Ám amikor megérkeztek a főbejárathoz, a fiú varázsütésre megváltozott, annak az érzelmet soha ki nem mutató gépnek az álcáját vette fel, akinek szolgálatára Voldemortnak szüksége volt.
Azért az ő arca is görcsbe rándult, amikor meghallotta Narcissa hangját.
- Már olyan régóta kerestelek, hol voltál? Édesanyáddal elbeszélgettünk az esküvőről, úgy hiszem, mindenben egyetértünk. – a lánynak megvillant a szeme, emlékeztetve a másikat, hogy ő se merészeljen szembeszegülni. – Megvitattad már a Nagyúrral a vándorlás sekélyes és mellőzhető gondolatát?
- Ami azt illeti… - kezdett bele a mondatba a fiú, de nem folytathatta, mert az előcsarnok másik oldaláról édesanyja közeledett. Fehér talárja csak úgy suhogott körülötte, zöld szemei épp oly mohón csillogtak, mint Narcissa szemei. Esküvőre éhesen.
- Cissy, drágám, ne aggódj, biztosra veszem, hogy Luciusnak sikerült elsimítania azt az apró kellemetlenséget. A ruhapróba viszont nem várhat, holnaputánra meg is beszéltem a Shanda és Sheymeshsel egy időpontot, akár az egész délelőttöt rátok szánják.
Perselus érezte, hogyan növekszik benne az elégtétel édes érzése, míg Lucius feje fölött felhők gyülekeztek. Próbálkozott ő mindennel.
- Kérem, anyám, hiszen még van fél évünk hátra. Ne kényszerítsük rá a menyasszonyomat, hogy máris válasszon, amikor addig még ezerszer meggondolhatja magát.
- Ugyan – mosolyodott el Narcissa. –, én már négyéves korom óta tudom, mit szeretnék viselni az esküvőmön.
- És biztos vagy benne, hogy egy Malfoy kézfogójára megfelel az a ruha, amiről egy négyéves kislány fantáziált? – suttogta neki a fiú.
- Ha egy Blacknek megfelel, egy Malfoynak is – húzta fel orrát a lány, majd sebes pördüléssel, karba tett kézzel hátat fordított vőlegényének. Mrs. Malfoy szemrehányóan nézett fiára.
Perselus valahogy nem volt rá kíváncsi, mi következik, úgy döntött, kisétál a nagyjelenetből.
Jól tette, mert Mrs. Malfoy kijött a béketűrésből, és felszólította egy szem fiát, hogy haladéktalanul kérjen elnézést jövendőbelijétől. Miközben Perselus a hozzá még mindig elérő foszlányokat hallgatta („… azért egy négyéves…” „Hagyd abba ezt a lehetetlen…”), az egyik sarok mögött várakozó Bellatrixba botlott.
- Üdvöz légy, Bellatrix.
- Ahhoz képest, hogy így nekem rontottál, egész jól megőrizted a nyugalmadat – vonta fel egyik szemöldökét a fekete hajú lány, ujjai pálcájára fonódtak, amivel egy félig kiszáradt növényt célzott meg.
- Még nem untam meg az életet – felelt amaz. – Bár nem is értem, miért próbálkozok, amikor a legjobb, ami kijöhet belőle, az egy baklövésekkel teli vándorút és egy remélhetőleg gyors Avada Kedavra.
Bellatrix pálcája hirtelen félrebiccent, egyenesen a fiúra.
- Ne játszadozz a főbenjáró átkokkal, az az én asztalom. Na, de hagy halljak erről a te csúfos vándorutadról, még mindig jobb ezt hallgatni, mint kishúgom vég nélküli áradozását arról az eszementről.
Egy pillanatra elhallgatott, mert ekkor elszáguldott mellette Narcissa, éspedig olyan erővel, hogy nővérét kis híján leütötte lábáról. Az utána következő Lucius rövid habozás után gyors meghajlást mutatott be leendő sógornője felé, majd tovább rohant Narcissa után. Perselus unottan figyelte a családi jelenetet, amihez foghatóval ő sosem került szemben, így nem is tudta, milyen érzés a szereplők helyében lenni. Jelen pillanatban csak az érdekelte, hogy a lány végre eltegye pálcáját és hajlandó legyen tanácsot adni.
Bellatrix egy ideig Lucius után nézett, aztán sötét szemeit Perselusra emelte. Halkan szólalt meg.
- Ha nem lenne a húgom vőlegénye, már öt láb mélyen nyugodna a földben.
- Azt hittem, tiszteled az aranyvért – vette újra kezébe könyvét Perselus, bizakodva, hogy az előreláthatóan unalmas társalgást némileg feldobhatja egy-két művész gondolatával. Bella csak nevetett.
- Tisztelem és becsülöm, csupán magával Luciusszal nem szimpatizálok. Ne félj, majd csak akkor fogom megölni a barátodat, amikor Cissy ráun. Addig lehet az ölebe.
- Nem a barátom – mondta gyorsan Perselus, majd még hozzátette. – Tudod, Bellatrix, nálad furább embert keveset ismerek.
- Furábbat? Nem valami találó jelző, de térjünk rá a vándorútra. Pontosabban a tiédre és a szőke piócáéra. – pálcájával laza mozdulattal a folyosó vége felé bökött, ahol eltűnt Lucius.
Perselus nekitámaszkodott a falnak. A sok sétálástól kicsit megsajdult térde, de ezzel most legkevésbé se foglalkozott, helyette arra gondolt, hogy ez a pimasz perszóna hogyan válhatott Voldemort bizalmasává ilyen eszméletlenül fiatal korára. A lány látta rajta a kimondatlan kérdést, de csak vállat vont és saját kérdésére emlékeztetve intett aprót pálcájával, mire Piton melletti törpepálma elszáradt.
- Jól értesült vagy, mint mindig; együtt megyek Luciusszal, ami áldás vagy átok, nézőpont kérdése. Vándorutunk célja pedig a halhatatlanság megtalálása. – ezt már csikorgós hangon mondta ki, mint aki nem szívesen számol be ilyesmiről. Bellatrix mosolytalan arccal nézett rá.
- Nem olyan érdekes, mint az én küldetésem, de kezdetnek megteszi. Már ha persze a Nagyúr meg nem öl titeket a végén. – eltette pálcáját. – Ami nekem cseppet sem lenne előnyös, mert nem csak Narcissa sírna éjt nappallá téve, de a Nagyúr is dühös lenne. Találjátok meg hát a halhatatlanság titkát.
Már épp fordult volna el, mikor meghallotta Perselus ingerült hangját.
- Te is megőrültél? Halhatatlanság? Mi ez az egész? Még soha nem találkoztam valódi, hiteles dokumentummal, ami pártolja a halhatatlanságról szóló mondákat. Negyedéves lehetettem, amikor puszta kíváncsiságból – na jó, mérhetetlen unalomból – átkutattam a roxforti könyvtár összes polcát halhatatlanságról szóló könyvek után kutatva, még a zárolt és láthatatlan szakaszba is betértem, de sehol nem találtam autentikus kötetet. – megcsóválta fejét. – Tudom, hogy Roxforton kívül is vannak könyvtárak, de valljuk be, annak van a legteljesebb, legkomplexebb rendszere. Azon kívül még Dumbledore személyes könyvtárába is betekintést nyerhettem, de ott sem leltem semmi használtatót.
Bellatrix szótlanul bámult rá egy ideig, majd lassan megingatta fejét.
- Perselus, Perselus, mit tanítottam neked, amikor saját átok készítését vetted a fejedbe, de nem tudtad, hogyan kezdj hozzá? Nem azt mondtam, hogy olvass el ezer könyvet, hanem, hogy kérd ki egy tapasztalt mágus véleményét. Sosem figyelsz rám? – neheztelve nézett a fiúra, aki még mindig értetlenkedve szegezte rá tekintetét.
Csak nem azt akarja a lány, hogy szégyenszemre kérje ki Voldemort véleményét, és úgy kezdjenek neki a vándorútnak, hogy az ő útmutatásaira hagyatkoznak? Amilyen kedvében van, oda kellene nekik koporsót rendelni, ahol felteszik neki a kérdést. Valami másnak kell lennie.
De kihez mehetne javaslatért? Olyan sötét mágiában jártas, széles spektrumú ismeretekkel rendelkező, segítőkész varázslót vagy boszorkányt kellett találnia, aki a Sötét Nagyúrral megegyező, vagy még annál is több információ birtokában van. Pörögtek a nevek agyában, és végül kidobtál Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore nevét. Nem is nagyon akarta elképzelni, mi lenne, ha beállítanának a Roxfort igazgatójához útmutatásért. Aligha kínálná meg őket citromporral, míg meghallgatja sajátos tervüket. Akkor hát…
- Erre nekem nincs időm – fonta össze kezeit Bellatrix. – Ma hajnalban indulok, remélem, kész van a megrendelésem.
- Természetesen, azonnal megyek és felküldöm – biccentett Perselus, majd füstként kavargó gondolatait félretéve elindult lakosztályába.
A szokásos védőigék ellenőrzése és levétele után nyugodtan lépett szalonjába, az antik szekrény mögül előugró Lucius láttán azonban megtorpant.
- Mekkora itt a por, jobban kellene vigyáznod erre a szekrénysorra. Még ükanyám korából való. – húzta végig ujját a szekrény elülső porrétegén a szőke fiú, miután meggyőződött arról, hogy Mrs. Malfoy, Narcissa és főleg Voldemort távol van jelenlegi tartózkodási helyétől. – Kissé meghökkentnek tűnsz, Perselus.
- Nem emlékszem, hogy jeleskedtél volna a védőbűbájok feltörésében sötét varázslatok kivédésén – mormolta a kérdezett. Lucius nemtörődöm módon legyintett.
- Rá se ránts, az a családi hagyomány miatt volt. Sötét varázslatok kivédéséből nem illik jeleskedni, de ez nem jelenti azt, hogy nem konyítok hozzá. De most, hogy végre itt vagyok – Perselus mélyet sóhajtott a ’végre’ szónál. -, akár el is kezdhetjük a tervezgetést. Hallottad anyámat, holnaputánra ide hívta a szabókat, addig le kell lépnünk, nem is beszélve arról, hogy nem lenne kellemes holnap reggelinél összefutni a Nagyúrral.
Ebben egyet kellett értenie Perselusnak is. Minél hamarabb eltűnni volt a legpompásabb ötlet, csak az volt a gond, hogy kellett hozzá járható út is.
Nagyjából öt másodpercébe került végiggondolnia ezt, de a hatodik másodpercre Lucius már tőle tíz méterre állt és egy gőzölgő üstöt szagolgatott.
- Milyen isteni illat! Egy kis gyömbér, hozzá békalencsés tó illata, na meg Narcissa… ööö… - abbahagyta a felsorolást, amikor meglátta a másik mosolyát. – Miért is keversz Amortentiát a szalonod egyik félreeső sarkában?
- Csak azért, amiért a mögötted fortyogó üstökben Kor-korrigáló főzetet és Elmebomlasztó főzetet. Bellatrix küldetéséhez kellenek, ne is kérdezd, miért. – mielőtt Lucius kifejezhette volna a Bellatrixszal szembeni ellenérzéseit, Perselus gyorsan folytatta. – Tudod, az előbb összefutottam vele és mondott valamit. – miközben beszélt, elővett egy fiolát és pálcájával gyors, de precíz mozdulattal elkezdte beletölteni a báijtalt.
- Ki nem fut vele össze manapság? Mindig itt kóvályog, az én kúriámban. – fanyalgott Lucius. Perselus folytatta a töltögetést.
- A ’mondott valamin’ van a hangsúly. Elmeséltem neki kis dilemmánkat, és…
Nem fejezhette be, mert Lucius szabadesését kellett megakadályoznia. A szőke fiú az infó feletti döbbenetében nekiment a háta mögött álló üstnek, amiről rövid úton visszapattant, és kis híján belefejelt Perselus majdnem kész Elmebomlasztó főzetébe.
- Szerencséd van, hogy nem estél bele – szólt rá Perselus, miután biztonságba helyezte az üstöket. – Bájitalokat tekintetében sosem hibázok.
- Igen, igen – hadarta Lucius, levetve fensőbbséges álarcát -, de mit mondtál az előbb? Elrebegted annak a tyúknak, hogy mi a helyzet?! Felfogtad, hogy Narcissa perceken belül megtudja-
- Na, ide figyelj, Malfoy – emelte fel hangját Perselus. – Most kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy a szerelem apró zökkenőin nyavalyogjunk. Lehet, hogy neked még nem tűnt fel, de az életünkről van szó. Ha halott vagy, akkor meg nem úgyis mindegy, hogy Narcissa megsértődik-e, vagy nem? Ezen kívül jött eggyel nekem Bellatrix, ezért segített.
„Már ahogy.” tette hozzá magában, de nem volt ideje ezen rágódni, Lucius ugyanis újra hozzá szólt a témához.
- Ó, valóban? És hinni akarsz neki? – vádló szemei belefúródtak Piton közönyös tekintetébe.
- Meg sem hallgatod, mit mondott. Ezért volt igaza Milly Creacmannek abban, hogy nem voltál elég jó…
- IGENIS TÖKÉLETES ISKOLAELSŐ VOLTAM! – nyilatkozta Lucius menydörgő hangon, majd visszavett magából. – Nyögd már ki, mit mondott.
Perselus előadta Bellatrix gondolatmenetét, amit Lucius (várhatóan) kétségekkel fogadott. Felsorolt minden ellenérvet, ami már a másik fejében is megfordult, aztán szembefordult Pitonnal.
- Akárhogyis nézzük, jobb lenne, ha azonnal a Nagyúr elé járulnánk. Talán még azt is megengedné, hogy mi válasszuk ki, hogy akarunk meghalni…
Perselus fejében zakatoltak a gondolatok. A nagy varázslók listáját rég átnézte, jöjjenek hát a boszorkányok.
-… vagy javasoljuk fel, hogy a vándorút helyett elmegyünk megkötni a szövetséget a hegyi trollokkal, legalább ott, ha nem megy a dolog, a trollok nagy előzékenyen ott helyben fel is falnak minket…
Akárhogyis is töprengett, nem jutott eszébe használható név, bár ez nem is volt olyan különös, számításba véve, mennyire zavarja az embert, ha egy Malfoy mellette találgatja közeledő haláluk nemét.
-… ha jobban belegondolok, mindig is érdekeltek a kimérák. Nem fogunk egyet a Nagyúrnak engesztelésképpen?
Természetesen kell lennie kiútnak, mindig van kiút, Perselus ezt már rég megtanulta. Lehet, hogy nem kézenfekvő és meg kell dolgoznia érte, de ott van. Ha a modern mágusok között is keresgélne, akkor talán…
-… vagy mészároljunk le egy rakás muglit, és rohadjunk meg a Nurmengardban, ott legalább nincsenek dementorok…
Olyan hirtelen, mint egy baziliszkusz-harapás, Perselus fejében fény gyúlt. Lucius nem vette észre a megoldást, folytatta a beszédet, kellemes monológját most a réemek általi eltiprással egészítette ki.
- Nurmengard – visszhangozta Perselus az áhított szót. Lucius visszakozva szólalt meg.
- Na, jó, ezt azért még egyszer gondoljuk át: nincsenek dementorok, de hallomásból tudom, hogy pokoli hideg van, nem hiába beszélünk egy északi börtönről…
- Befognád? – förmedt rá a másik fiú tőle szokatlan stílusban, sebesen kezdte töltögetni a fiolákat. – Azt hiszem, megvan a megoldás. Nem küzdünk kimérákkal, nem megyünk a trollokhoz vagy a Nagyúrhoz, csak és kizárólag Nurmengardba. Grindelwaldhoz.
Csend telepedett a teremre, mind a ketten a maguk gondolatmenetével voltak elfoglalva. Luciusnak nem volt ínyére az ötlet, hogy egy olyan varázslóhoz forduljanak, akihez a Nagyúr nem hajlandó lealacsonyodni, míg Piton szerint Grindelwald kifaggatásának ötlete nem más volt, mint isteni szikra eredménye.
Egyszerre fordultak egymás felé, Perselus az Amortentiától ragadós kezével a bal szélső üst mellől, Lucius a terem másik széléről, a kényelmetlen karosszékből. Utóbbi térdére hajolt és megtörte a csendet.
- Nem tűnik a legjobb tipp, de…
Perselus meg sem várta a támadást, azonnal rákezdett.
- Talán van jobb ötleted, amire hivatkozva eltakarodhatunk a Nagyúr szeme elől? Mi lesz, ha holnap bal lábbal kel, és úgy dönt, mégis jobb minket a temetőben tudni? Vállalod a rizikót?
- Te sem hallgatod meg, mit akarok mondani – egyenesedett fel ültében Lucius. – Azt akartam kifejteni, hogy valószínűleg nincs jobb érv, amire támaszkodva elhagyhatjuk a kúriámat. Kezdetnek nem rossz, aztán lesz, ami lesz.
- Most az egyszer egyetértünk – biccentett Perselus a fiú felé, jobb kezével megtörölte homlokát, amire a gőz cseppeket ragasztott, majd visszatért foglalatosságához. – Még ma este be kell csomagolnunk, tájékoztatnunk a Nagyurat és eljutnunk olyan messze, amennyire csak lehet. Sajnálatos módon a norvégok nem úgy állnak a Hopp hálózathoz, ahogy kellene, így máshogy kell megközelítenünk a vidéket.
Lucius fürgén ugrott fel, olyan erőt érzett magában, mint mielőtt megtudta, hogy vándorútra kell indulnia.
- Minden jobb, mint itt ülni és nézni, hogy töltögeted a fiolákat! Gyerünk a Nagyúrhoz!
Utolsó kommentek