Akinek készült: Milasnape
Korhatár: 12
Leírás: Estelle Bailey, a Roxfort tanári karának legújabb tagja magába zárkózott, kicsit megkeseredett teremtés, akinek az élete nem éppen úgy zajlik az iskola falai között, ahogy azt szerette volna. Rossz a kapcsolata a diákokkal, és kollégái hozzáállása is éppen csak semleges. Nagyjából elviselte testileg-lelkileg a munkájával és az emberekkel való konfliktusait, egészen a téli szünet előtti utolsó napig, a karácsonyi bál napjáig.
Megjegyzés: Elnézést kérek, hogy Piton jelentőségét időben kicsikét átszabtam, jobban is kidolgoztam volna a történetet, de azt nem úsztam volna meg 20-30 oldal alatt. Szívből remélem, hogy fog tetszeni az ajándék!
Az ötlet: Egy Piton/saját szereplős történetre volnék kíváncsi, amelyben a tanárnőt/hetedéves diáklányt valamiért mindenki kerüli. Kiderülhet róla, hogy vérfarkas, vámpír, exhalálfaló, akármi, csak mindenki undorodjon tőle (ez… ez nem azt jelenti, hogy csúnya legyen). Egy karácsonyi bál forgatagában azonban, mikor egyedül ücsörög vagy áll egy sarokban, s már azt hiszi, minden és mindenki utálja őt, a professzor felkéri táncolni, és ez elindít a nőben valamit… Nem kell túlrészletezni, mi lesz utána, csak a tánc legyen a lényeg, és hogy milyen hatással van rá a professzor - ami természetesen pozitív legyen x)
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Ahogy a szél fúj
Hideg szél süvített végig a Tiltott Rengeteg mellett, felborzolva a fák hóval borított ágait. Vastag hótakaró fedte a Rengetegbe vezető utat is, eltakart minden ösvényt és minden nyomot, ami a kastély felé vette az irányt, kivéve egyet. Friss lábnyomok vezettek kacskaringósan a hatalmas ajtókhoz néhol megszakítva egy-egy nagyobb lenyomattal.
Estelle Bailey éppen nagyokat sóhajtva és szitkozódva tápászkodott fel sokadjára a hóból. Lábait már szinte nem is érezte, keze már vörösen izzott, úgy kicsípte a fagy. Arcán pirosló foltok jelentek meg, haja pedig tele volt friss hópelyhekkel, melyek csak úgy záporoztak a téli égboltról. Szeme néha-néha bágyadtan lecsukódott, és olyankor azt kívánta inkább ne is tudja felnyitni soha többet. Homályosan emlékezett rá, hogy hogyan jutott el a kastély kapujáig, és hogyan sikerült végigbóklásznia a folyosókon, amikor meghallott egy halk hangocskát:
- Jó reggelt Tanárnő! - Estelle olyan fáradt volt, hogy már-már azt sem tudta hova megy, csak lépkedett erőtlenül.
- Neked is Justin! - mondta komoran.
- Minden rendben Tanárnő? - kérdezte ijedten a fiú.
- Persze, menj órára. - rázta meg a fejét, hogy valamelyest visszanyerje a józan eszét.
- De hát, éppen a Tanárnővel lenne órám… - motyogta értetlenül - Illetve majd csak lesz, mert most van egy kis szabad időm, és utána…
- Jól van, tudom, azért nem vagyok ennyire feledékeny. Na, menj innen mielőtt még levonok egy-két pontot, mert feltartasz! - kihúzta magát és megpróbált úgy eljutni a szobájáig, hogy ne essen össze.
Egy folyosónyira járt lakosztályától, amikor már nem bírta tovább és a falnak támaszkodva lehunyta szemeit. Csak egy pár percet akart pihenni, aztán azt vette észre, hogy valaki szenvtelenül pofozgatja és valami kellemetlen hideg fut végig a derekán, rájött, hogy a földön ücsörög, összegörnyedve.
- Ébredjen! Na, tessék elalszik a folyosó közepén, mi a fenét csinált maga éjjel? - szidta le egy bársonyos hang cseppet sem megértően. Mikor végre sikerült kinyitni szemeit, azok néhány pislogás után vissza is csukódtak.
- Dementorokat kergettem az erdőben, mellesleg, ez nem tartozik magára. Inkább hagyjon aludni. - morogta. A Professzor felállt és karját összefonva, dühösen nézett le rá, nem tudott nem odafigyelni a nőre, olyan szerencsétlenül gubbasztott a fal tövében. Estelle szúrósan felnézett, majd a kezét nyújtotta neki. Piton kelletlenül segítő kezet nyújtott és nagy nehezen sikerült is felrángatni az álmos tanerőt.
- Szívből remélem, hogy ezek után tudja használni a saját lábait. Esetleg használhatok lebegtető bűbájt, de valószínűleg az nem lenne olyan kellemes utazás. - fonta össze karjait maga előtt a férfi.
- Nem kell aggódnia. - morgott tovább Estelle. Meg sem várta, hogy a férfi újabb csípős megjegyzést ejtsen el, máris elrobogott a szobájába. Becsapta maga után az ajtót, majd háttal nekidőlt. Mélyeket lélegzett és megpróbált nem elaludni, miközben lekűzdötte magáról a ruháit és behuppant az ágyba.
Álmában is a Tiltott Rengetegben rótta a csendes ösvényeket. Fagyos hóvihar fújt a fák között, és a szél furcsa hangokat sodort magával. Hörgések, mély lélegzetek, jeges csontok ropogása, éles hangok visítása.
Órákkal később tért magához. Félig kinyitotta szemét és magában a pokolra kívánta azt az illetőt, aki türelmetlenül kopogott ajtaján. Pár perc múlva kopogásnak vége szakadt. Estelle halk suttogásként hallotta a másik oldalról Albus Dumbledore türelmetlen hangját:
- Az éjszakát az erdőben töltötte Minerva, és ha csak rajtam múlna, be se tehetné oda a lábát. Nem lehetünk biztosak benne, hogy jól van, tudja milyen időket élünk. - Estelle ólomsúlyúnak érezte testét; mikor megpróbált felkelni, mintha kiszállt volna belőle minden erő.
- Mintha már többször megtárgyaltuk volna, hogy tudok vigyázni magamra, Albus. - motyogta bágyadtan a nő, mikor végre kitárta az ajtót.
- Én úgy látom nincs miért aggódnunk; mint látja a kisasszonyt sértetlenül kaptuk vissza, viszonylag. - nyomta meg az utolsó szót McGalagony, miközben szemügyre vette a táskákat a nő szeme alatt.
- Köszönöm! – mondta Estelle és közben rosszalló pillantásokat vetett a cinikus tanerőre.
- Hát akkor én megyek és elrendezem a diákokat. Maga pedig ne felejtse legközelebb az óráit. - mosolygott Minerva, azzal megfordult és elindult az alagsor irányába. Estelle hunyorogva mérte végig az előtte álló igazgatót, aki cseppet se derűs kedvében ácsorgott a küszöbén.
- Jöjjön be. - mondta nagyot sóhajtva a nő és beinvitálta vendégét, mivel úgy sem szabadulhatott tőle másképp. Az igazgató besietett a kicsire szabott helyiségbe, melyben egy íróasztal és egy sarokba tolt ágy volt, az egyik falat padlótól a mennyezetig könyvek borították. Az íróasztalon nagy kupac pergamen és penna hevert, javításra váró dolgozatokkal. Dumbledore ráemelte tekintetét az összehúzott bársony függönyökre, majd odasétált és széthúzta őket. Még a sok odakint szállingózó hópehely ellenére is téli bágyadt napfény szűrődött be az ablakon, kellemetlen hunyorgásra késztetve a nőt, aki mérgesen fújt egyet.
Dumbledore ügyet sem vetett a „tiltakozásra”. Szeme szigorúan pihent a nő nyúzott arcán.
- Szeretném, ha elmondaná még egyszer, hogy miért is hagyom, hogy kikészítse magát a tanári karom legújabb tagja. - húzódott félmosolyra a szája, ahogy szemüvege mögül még mindig a nőt fürkészte.
- Ha csak ezért jött, akkor nyugodtan ki is sétálhat az ajtón most rögtön, Albus. Nem hinném, hogy a kora épp most kezdte el befolyásolni az emlékezetét. - válaszolt a nő gúnyosan. Dumbledore felemelte a fejét és szúrósan nézett a még mindig hunyorgó nőre. Estelle szája elé tette a kezét és lehunyta szemeit. Nem gondolta komolyan, amit az imént mondott.
- Úgy látom, állításával ellentétben a kísérleteinek igencsak áldásos mellékhatásai vannak. - mondta az igazgató kimérten.
- Bocsásson meg Albus. Nem akartam ilyen goromba lenni. - szabadkozott Estelle.
- Talán, épp itt az ideje, hogy abbahagyja. Maga megpróbált hatással lenni egy olyan erőre, amellyel nem bírhat el egyedül, ezért kutatta a dementorokat tegnap éjjel az erdőben, és ezért olyan kimerült, amióta csak megengedtem, hogy ezzel foglalatoskodjon. Be kell végre látnia, hogy ezzel nem sok eredményt érhet el. - mondta Dumbledore komoran.
- Rendben van Albus, akkor játszuk újra. - sóhajtott fáradtan Estelle - Azért jöttem ide, hogy dolgozzak egy olyan összetett mágián, mint a dementorok ereje. Maga is jól tudja, hogy a patrónusok hosszú távon nem fognak védelmet nyújtani az iskolának, már pedig egyszer szükség lesz rá, ha Caramel elveszti az irányítást. Muszáj találnunk egy jobb megoldást, és ezért én hajlandó vagyok áldozatokat hozni.
- És ez az áldozat az lenne, hogy elveszti saját magát?
- Ha ez az ára?! - kelt ki magából a nő hirtelen, aztán gyorsan vissza is húzódott.
- Volt róla sejtése, hogy ez fog történni, nem igaz? - mondta az igazgató.
- Csak halvány sejtéseim lehettek róla, de nem számít. Be fogom fejezni. - ingatta fejét a nő mosolyogva. Odalépett Dumbledore elé és kezét a vállára rakta, majd halkan így szólt:
- Mindannyian hozunk áldozatokat, Albus. Ez egy ilyen játék, és nekem már nem maradt mit veszítenem, csak a maga barátságát. - nézett rá kedvesen. Az igazgató fejcsóválva nézett az egykor csillogó szemekbe, melyek mostanra feketévé váltak, mint az éjszaka.
- Tud maga bűbájos is lenni. - intett megrovóan mutatóujjával. Estelle elnevette magát.
- Én mindig bűbájos vagyok! - szenvtelenkedett a nő, majd halkan hozzá tette - Elnézést kérek, hogy elfelejtettem az óráimat. - hajtotta le a fejét bűnbánóan.
- Majd kitalálunk valamit. Minden esetre, most velem jön, leül Poppy mellé, és addig nem áll fel az ebédje mellől, amíg egy csepp ételt is látok maga előtt.
- Rendben. - forgatta szemét a nő vigyorogva. Ebben a pillanatban egyszerre minden homályossá vált. Estelle szeme elől eltűntek a színek, lehellete mintha megfagyott volna, fojtogatta torkát. Aztán, ahogyan jött ez a pillanat, úgy el is múlt.
- Jég hideg a keze. - hallotta halkan az igazgató hangját.
- Kicsit hideg van itt. - rázta meg magát a nő és kicsit távolabb lépett az igazgatótól, majd felkapta a székről talárját és maga köré csavarta.
- Induljunk. - intett Dumbledore az ajtó felé. Békésen sétáltak a kissé elhagyatott folyosókon. Estelle mint mindig, érdeklődve figyelte a festményeket, melyekkel az ódon falakat borították.
- Szeretem, mikor minden ilyen csendes. – mosolygott – Holnap megkezdődik a karácsonyi szünet. Biztosan mindenki csomagol és készülődik.
- Könnyen meglehet. Maga nem készült a karácsonyra az idén kedvesem? – érdeklődött az igazgató szelíden.
- Nincs miért készülnöm a karácsonyra, az idén is csak egy nap lesz a többi közül. – válaszolt csendesen a nő – Bevallom, azért a feldíszített fákban és Madame Rosmerta forralt borában kifejezetten örömömet lelem. – tette hozzá vigyorogva. Belül viszont elöntötte a szomorúság. Nem is olyan rég még volt kivel megosztania az ünnepeket. Három évvel ezelőtt még maga sem gondolta volna, hogy ilyen magányosan telnek majd el karácsonyok. Akkor, három éve, elvesztette a férfit, akit szeretett, semmi sem maradt neki.
- Ebből a kettőből a Roxfort falai között igazán nem szenvedhet hiányt. A bor esetében azonban tartson mértéket, ha megkérhetem. – nevetett cinkosan az igazgató.
- Megkérhet Albus. - mondta a nő mosolyogva.
- Mellesleg, ha megengedi, javasolnám, hogy dolgozzon a Szükség Szobájában egy ideig, legalább, amíg csitul az idő odakint. – mondta Dumbledore. Estelle mélyet sóhajtott és elgondolkozva sétált tovább.
Valóban be kellett vallania, hogy kissé eltúlozta a dolgot. A saját testi épségét jelen pillanatban nem féltette, de szeretett volna nem ágyhoz kötött betegként átlépni az újévbe. Albus Dumbledore és hihetetlen emberismerete. Sokszor elcsodálkozott milyen figyelmes ez a vén bajkeverő. Bizonyos szempontból igaza volt abban, hogy kísérleteinek meg van az ára.
A dementorok varázsa nem volt éppen cukormázból öntött szaloncukor. A sok gyakorlás után egyre inkább érezte, mindig egy kicsit jobban; szíve kezdett kihűlni, egyre kevésbé volt fogékony bármilyen örömre, egyre nehezebben jöttek a kedves szavak és mondatok. Napról napra nehezebb volt mosolyogni. Ami a legjobban megijesztette, hogy mindettől ő nem félt. Csupán a kudarc zaklatta fel, semmi más.
- … miközben Piton professzorral díszeket hajtogattunk… - zökkentette ki a lehetetlen feltételezés gondolatmenetéből. A nő egy pillanatra megállt, majd elképzelte a gyászos képű férfit, amint ott ül a bálterem közepére húzott asztalnál, kezében egy ollóval és egy papír hóemberrel, miközben gyilkos pillantásokat vet a karácsonyi énekeket dudorászó igazgatóra. Estelle akaratlanul is felkacagott. Nevetése visszhangzott az üres folyosón. Percekig meg sem tudott szólalni, a végére már az oldalát fogta és könnyeit törölgette. Mikor végre levegőhöz jutott megpróbált komolyan tekinteni a mosolygó Dumbledore-ra.
Halk beszélgetést hallatszott a folyosó másik végéből:
- Mondd csak Justin, minek kellett megszólítanod Baileyt? – morgott az orra alatt egy szőke, griffendéles lány.
- Nem haragudhatsz rám, mert beszéltem egy tanárral, Amanda állj meg. – mondta a fiú sietve. A lány megtorpant és érdeklődve a fiúra nézett.
- Nem haragszom, csak valahogy érzem rajtad azt a nőt. – mondta száját fintorba húzva – Nem vetted még észre, hogy olyan furcsa hideget áraszt magából, és hogy milyen kiállhatatlan természete van? Sokszor jobban félek tőle, mint Piton professzortól, pedig aztán őt nehéz alulmúlni. Valahogy mintha rád ragasztaná azt a… - a lány hirtelen elhallgatott, amikor meglátta, hogy Justin ijedten int fejével a folyosó másik vége felé.
Estelle minden csepp jó kedve elszállt. Száját keményen összepréselte, és gyilkos pillantásokat vetett a párocska felé, akik gyorsan ki is használták a pillanatnyi csendet és sarkon fordulva a másik irányba siettek.
- Szóval ezért hanyagolja el az óráit. – szólalt meg csendesen Dumbledore. Estelle leszegte fejét és ökölbe szorította a kezét. Nem akarta, hogy az igazgató rájöjjön, hogy ilyen rosszul áll a szénája a diákokkal.
- Nem tudom miért, de az első perctől kezdve ki nem állhatnak. – mondta dühösen – Abban reménykedtem, hogy talán csak meg kell szokniuk. Próbáltam kedves lenni, próbáltam szigorú lenni. Mégis… maga is hallotta. Éreznek bennem valamit… valamit, ami taszítja őket.
- Erről nem maga tehet. – csóválta a fejét az igazgató és vígasztalóan a nő vállára tette a kezét. Estellenek más se hiányzott, csak ez a kis közjáték. Őszintén szerette volna, ha ezek a diákok legalább egy kicsikét megkedvelik, de úgy látszott minél jobban próbálkozik, annál jobban ellöki őket magától. Észre sem vette és már elkezdett ő maga is hasonlítani a dementorokhoz. Legalábbis a lány útálkozó szavaiból tisztán érezte, hogy nem áll messze azoktól a csuklyás szörnyektől. Sokszor elmélázott ezen. Vajon csak azért látja a hasonlóságot, mert túlságosan megszállottja lett ennek a munkának?
- … akkor pedig Minervát megkérhetném, hogy foltozza meg a kedvenc mikulás sapkámat… - hallott egy újabb hihetetlen mondatfoszlányt maga mellől. Egyből beugrott neki a tanárnő, ahogy piros talárban ül egy kandalló előtti hintaszékben és karácsonyi dalokat dúdolva varrogatja az igazgató sapkáját.
- Albus, maga ki akar engem készíteni! – dörzsölte meg orrnyergét nevetve Estelle.
- Nem értem mire gondol. – nézett rá ártatlanul Dumbledore.
- Csak jussunk el Nagyteremig. – nézett rá Estelle mosolyogva.
Mire végre ebédhez jutottak Estelle azt sem tudta mihez kezdjen; bújjon el egészen az év végéig a szobájában vagy ugorjon le a csillagvizsgáló torony legmagasabb pontjáról. Egyedül ücsörgött az asztal szélén. Az a néhány diák, aki hajlandó volt lefáradni az ebédhez megpróbálta a lehető legmesszebb lévő helyeket elfoglalni. Estelle kirekesztettnek érezte magát, nagyon rosszul esett neki ez a közutálat, pedig pontosan nem is tudta mivel szolgálhatott rá. Megpróbált ugyan rámosolyogni néhány diákra, de azok mintha észre sem vették volna.
A lakoma fénypontját jelentette, amikor a bájitaltan tanár berobogott az ajtón és helyet foglalt mellette. Estelle kedvesen biccentett felé, de a férfi nem különösebben törődött a jelenlétével.
Hirtelen elege lett az egészből, leszegett fejjel bámulta a tányért és turkált a pár falat ételben, amit meghagyott. Érezte, hogy szúr a szeme és elkezdett fájni a feje is, el akart rohanni sírva a szobájába, bezárkózni és tombolni. Halványan hallotta még, hogy Dumbledore feláll és az esti karácsonyi bálra invitál minden kedves megjelent tanulót és tanárt. A „kedves” szónál halkan felnyögött.
Piton meghallotta a vékony hangocskát a szemét rosszallóan remélte. Észrevette, ahogy a nő szeme csillog. Látta az ökölbe szorított kezeit, amiket elrejtett az ölében. Furcsa kifejezés jelent meg az arcán, valahol a sajnálat és a rosszallás között. Őt személy szerint nem zavarta, hogy rossz kapcsolatban van a diákjai többségével. Érdekelte is őt, hogy remegnek mikor dolgozatot irat. Ennek a nőnek viszont láthatólag eléggé rosszul esett az elutasítás. Az ökölbe szorított kezek láttán szívből remélte, hogy Estelle nem fog nyilvánosan kitörni, mert annak aztán nem lett volna jó vége. Sose látott még nála elszántabb teremtést, bárcsak tudta volna a valódi okát annak, hogy miért ragaszkodik ennyire az eredményeihez.
Mikor az igazgató befejezte a mondandóját Estelle felállt az asztaltól és megpróbált méltóságteljesen távozni. Piton látva azt a kétségbeesett arcot, amivel éppen kifordult a Nagyterem ajtaján maga sem tudta miért, inkább utána sietett. Követte a nőt egészen a Szükség szobájáig, idegességében majd elcsúszott a padlón, ahogy háromszor elment szoba előtt, közben pedig magában motyogott.
Kis fekete ajtó nyílt a falból, ezüst kovácsoltvas díszítéssel. Nyikorogva nyílt ki, ahogy a nő rátette a kezét a kilincsre és lassan betámolygott. Piton utána sietett, rossz előérzete támadt.
Mikor benyitott az ajtón elöntötte a jéghideg kétségbeesés. A levegő száraz volt, mégis fehér köd fedte a padlót derékmagasságig. Estelle a szoba közepén állt, körülötte körülbelül tíz dementor lebegett, és mindegyikük a nőt vette célba. Lassan köröztek körülötte, mintha csak a megfelelő pillanatra várnának. A férfinek fogalma sem volt róla, hogy másznak ki ebből a helyzetből, de azzal tisztában volt, hogy nem sok esélyük van rá.
- Mit művel? – kiáltotta oda a nőnek. Estelle megfordult, arca piros volt a sírástól, könnyek áztatták a talárját. Tekintete ködös volt, mintha már ott sem lett volna.
- A Szükség szobája azt adja, amire szükségem van, Professzor. – mondta Estelle álmatag hangon.
- Erre van szüksége? – mondta ordítva a férfi, és óvatosan odalépett mellé. Estelle mintha nem is hallotta volna a kérdést, értetlenül meredt maga elé. Piton egyre súlyosabbnak érezte a hideget, lassan minden fény kiveszett a teremből, ahogy a dementorok egyre lejjebb ereszkedtek.
Piton megragadta a vállánál és megrázta a nőt. Estelle semmi reakciót nem mutatott, ugyan úgy bámult maga elé.
- Térjen már magához! – sziszegte a férfi és felpofozta. Estelle szemei tágra nyíltak, ahogy megfogta égő arcát. Eldörzsölt pár könnycseppet és egy percig megvetően meredt a férfira. Ahogy meglepetés ereje elmúlt, lenézett kezeire, amik remegtek, ujjai jég hidegek voltak, szeme és szája kiszáradt. Most ébredt csak tudatára mi folyik körülötte. Tekintete a bájitaltanár haragos arcára tévedt, majd körülnézett a teremben. Szíve megtelt félelemmel, ahogy a levegőben úszó fekete csuklyákat bámulta, amik azonban elkezdtek halványodni.
Piton érezte, hogy a szoba lassan megtelik levegővel. A dementorok elhalványultak, majd egyesével eltűntek és a helyiség közepén ott állt Estelle, összezavarodva, megtörten.
- Nem így akartam. – suttogta halkan a nő.
- Akkor mégis mit képzelt? Hogyan akarta, csak fele ennyit akart belőlük megidézni? – pirított rá Piton.
- Magának nem kellett volna itt lennie. – nyögte erőtlenül Estelle. Piton egy pillanatra elcsodálkozott. Egy percig csak álltak egymással szemben.
- Fájdalommentesebb halálnemeket is el tudnék képzelni. – szólalt meg végül a férfi. Estelle félmosolyra húzta a száját és megrántotta a vállát. Nem nagyon értette, hogy Piton hogyan került ide, de úgy érezte jót tesz neki egy kis emberi közelség.
- Csak egy kósza ötlet volt. – mondta Estelle.
- Az ilyen kósza ötletek miatt tart ott a varázslótársadalom, ahol tart. – mondta Piton unottan.
- Na ne mondja. – kuncogott a nő, majd kitört belőle a nevetés. Kis ideig levegőt sem kapott, nem bírta abbahagyni.
- Maga bolond. – állapította meg bölcsen a férfi. A nő könnyeit törölgetve válaszolt.
- Igen! Igen, ehhez kétség sem fér. – kuncogott tovább.
- Megtenne nekem egy apró szívességet? – kérdezte a bájitaltanár vontatottan.
- Hogyne, magának bármit, ha már ilyen jól szórakozunk. – mondta kicsit megkomolyodva Estelle.
- Kicsit más fogalmaink vannak a szórakozásról. – húzta fel a szemöldökét Piton – Kérem, tegye meg, hogy szépen elsétál a szobájába, pihen egy kicsit, rendbe teszi magát és letolja a hátsóját az esti bálba.
- Perselus, minek mennék én el abba az ostoba bálba? Mellesleg, ha megsérthetem ezzel; maga az egyetlen, aki hajlandó velem szóba állni. Nem sok értelme van mutogatni magam ma este, nem vagyok én cirkuszi látványosság.
- Sértegessen nyugodtan. Szóba állok magával, mert a kollégám. Véleményem szerint erre lenne most szüksége. Ne törődjön már annyit másokkal, miért olyan elviselhetetlen az magának, ha pár diákja nem kedveli?
- Pár diák? Közutálat tárgya vagyok ebben az iskolában. Nem is értem mit keresek itt. – huppant le a földre Estelle.
- Kicsit kevesebb önsajnálatot és kicsivel több észt, ha ez lehetséges. – mondta Piton kioktató hangon.
- Ma már másodjára kapok öntől fejmosást. Valahogy meg kéne köszönnöm. – nézett fel Estelle gúnyosan a fölötte álló férfira.
- Tegye meg, amit kértem és talán még jól fog szórakozni. – azzal fogta magát és kisétált a szobából, hátrahagyva a meglepett nőt.
- Talán… - suttogott maga elé Estelle. Feltápászkodott a földről és körülnézett. Minden csendes volt és békés. Valahogy nyugalmat érzett. Talán éppen arra volt szüksége, hogy valaki megmentse. Történetesen ez a megmentés eléggé érdekesre sikerült. Minden esetre kicsit összeszedte magát; megtörölte szemeit és megigazította a talárját, majd nagyot sóhajtott.
Lassú léptekkel baktatott a szobájába. Ledobálta ruháit és bemászott egy kád forró vízbe. Körülbelül egy órát áztatta magát, közben pedig megpróbált gondolatai között rendet rakni. Végül arra jutott, hogy kimászik a vízből, felöltözik és pokoli cinikus lesz az este folyamán. Később kiderült, hogy a cinizmus fenntartása nem is olyan egyszerű feladat.
Az újdonsült bálterembe lépve Estelle meglepődött, hogy milyen jól tud mutatni a hóesés az elvarázsolt mennyezeten és milyen szép is tud lenni egy igazi karácsonyfa. Hosszú világosszürke ruhájában kicsit úgy érezte, hogy ő is a berendezés része, hisz a terem széleire állított fák mind ezüst díszítésben pompáztak.
Úgy tűnt nem érkezett korán, már mindenki javában beszélgetett a falhoz tolt asztaloknál, vagy éppen táncolt a partnerével.
- Örülök, hogy látom. – szólította meg egy hang a háta mögül.
- Nem kevésbé. – mosolygott az igazgatóra mikor megfordult.
- Szabadjon megjegyeznem, maga igazán csinos. – hajolt meg Dumbledore. Estelle széles mosolyra húzta száját és megpróbált bájosan pukedlizni. Bár ki nem állhatta ezeket a formalitásokat, ez mégis kedvére valóra sikeredett.
- Köszönöm a bókot. – mondta.
Elsétáltak az asztalok felé és az egyik sarokban foglaltak helyet. Jól lehetett látni az egész táncparkettet, ami most tele volt a diákok csetlő-botló hadával.
- Madame Rosmerta is eljött? Ha már volt olyan kedves és az italokat biztosította. – kérdezte Estelle kuncogva mutatva a középső asztal felé, ahol jó néhány pohár állt megtöltve és gazdára várva.
- Sajnos egyéb dolga akadt, pedig igazán kár. – csóválta fejét csalódottan Dumbledore – Éppen sikerült rávennem a tanári karom összes tagját, hogy megjelenjen, ez minden esetre büszkeséggel tölt el. Bizony nem volt könnyű dolgom, de nem ám!
- Azt meghiszem. – vigyorgott Estelle.
- Perselus példának okáért kifejezetten makacs tud lenni az efféle dolgokban. Néha már meg kell fenyegetnem ahhoz, hogy eljöjjön.
- Valóban? Erre a mai estére hogy sikerült elcsalnia? – mosolygott Estelle.
- Az bizony egy hétpecsétes titok. – kuncogott az igazgató. Estelle fejét csóválva nézelődött a diákok között, amikor meglátta az említett Professzort. Piton úgy festett, mint aki inkább egy temetésen van, odasétált az igazgató mellé és unott hangon köszönt.
- Ejnye Perselus, kicsit próbálja meg jól érezni magát. – lépett mellé Estelle.
- Mondani könnyű. – morogta a férfi. A nő felé fordult és alaposan megnézte magának. Aligha hasonlított délután önmagára. Összeszedettnek és vidámnak tűnt. Piton az igazgatóra nézett szúrósan, majd vissza a nőre és a kezét nyújtotta felé. Estelle meglepődve bámult a férfira.
- Jöjjön már. – morogta Piton. Estelle észbekapott és gyorsan belekarolt.
Pár perc múlva azon kapta magát, hogy a bájitaltanárral táncol, méghozzá a terem közepén.
- Köszönöm. – mondta halkan és a férfira mosolygott.
- Mit is? – kérdezte Piton meglepődve.
- A délutánit… és a táncot, ez olyan… – suttogta Estelle.
- Meglepő. – mondta Piton. Estelle bólintott és érdeklődve fürkészte a férfi arcát.
- Ha már itt tartunk, árulja el nekem, mivel sikerült Albusnak rávennie, hogy megjelenjen? – kuncogott a nő. Piton nyelt egy nagyot és megforgatta táncpartnerét.
- Kijelentette, hogy ha nem jövök el, levon ötven pontot a Mardekártól. Továbbá a következő évben nem oszthatok ki egyetlen büntető feladatot sem, hogyha nem táncolok. – sziszegte a férfi. Estelle színpadiasan sóhajtott.
- Értem, szóval csak azért kért fel táncolni, hogy megmentse a háza pontjait. Micsoda csalódás. Hogy bír elviselni egy ilyen rettenetes feladatot? – mosolygott.
- Maga teljesen hibbant. – morgott Piton, de enyhe mosolyra húzta a száját – Azt hiszem ez kedvemre való. – tette hozzá vállat vonva. Estelle szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
- Azt hittem ki nem állhat engem. – suttogta szárazon.
- Maga olyan gyerekes. – válaszolt Piton szemét forgatva.
- Szidjon csak amennyit akar Perselus Piton, látom, hogy élvezi. – tört ki a nőből a nevetés. Nézte a körülöttük táncoló diákok arcát és megdöbbent arckifejezésük még inkább szórakoztatta, Perselus közelsége pedig egyben meg is nyugtatta. Csak mosolygott és most először támadt olyan érzése, hogy ez valami más, valami új. Talán valaminek a kezdete lehet…
Utolsó kommentek