--\--(((o)
Másnap reggel csillagfényes és unikornisos álma után Eloise még mindig féléber állapotban botorkált le a földszintre. Útját kellemes sütiillat vezette, amin a kislány is őszintén meglepődött. Már épp kezdte elképzelni egyetlen bácsikáját lila virágos kötényben, összefogott hajjal a konyhában tüsténkedni, amikor is beérve a helyiségbe még a szája is tátva maradt döbbenetében.
Az ütött-kopott pultoknál ugyanis egy fiatal, szőke hajú ifjú hölgy szorgoskodott, munkája közben csilingelő hangon énekelve. Amint meglátta, hogy társasága érkezett, elmosolyodott, és a kis jövevény felé tartott egy egész tepsi finomságot.
- Kérsz egy kis muffint, Eloise?
- Te… te vagy az? – A lány nem válaszolt, csak tovább mosolygott. – Én tudtam, én mindig is tudtam, hogy létezel, Hamupipőke! – Azzal a kezdeti megszeppenés tova is tűnt, és nagy indulósebességgel vettette magát kedvenc mesehősére, hogy megölelhesse őt.
- Persze, hogy létezem, kicsi Eloise. Minden létezik, amit csak szeretnél, nincs olyan, hogy lehetetlen, az álmok mindig valóra válhatnak, ha van elég merszünk hinni bennük.
- Baszki – szaladt ki a száján a végszóra megérkező Pitonnak.
Skizofrén lettem a sok nyáltól, nem lehet más magyarázat. Ez mind csak az elmém teremtménye, Eloise-szal együtt, és mindjárt el is tűnnek. Mindjárt… mindjárt…
- Perselus bácsi, gyere, bemutatlak Hamupipőkének! – rikkantotta az unokahúga.
Mindjárt!
- Parancsol ön is egy kis muffint? – kínálta meg a professzort is. – Még meleg, most lett kész ez az adag.
- Miért, hány adag van ezen kívül? – kérdezte elhűlten Piton, de rögtön meg is bánta, hogy kiszaladt a száján.
- Még négy, és most tettem be az ötödiket. Gondolja, hogy elég lesz reggelire?
- Egy egész életre. Mégis mit képzel, hogy csak úgy beront a házamba az engedélyem nélkül, és nekiáll… süteményt készíteni?! Ez illetéktelen behatolás, magánlaksértés, ha nem tudná!
- Perselus bácsi, te megvesztél? Hiszen ő Ha-mu-pi-pő-ke! – tagolta Eloise szép lassan, hátha akkor a férfi is felfogja a helyzet nagyszerűségét.
- Kérem, kedves uram – szólalt meg a hercegnő –, semmi szükség erre a hangnemre. Békésen is meg lehet beszélni mindent! Azért vagyok itt, mert Eloise idevarázsolt.
Több se kellett a kislánynak, foghiányos mosolyát vadul prezentálta, holott Piton úgy volt vele, menten kitekeri a nyakát.
- Ez Eloise műve? – hápogta egyre dühösebben a férfi.
- Úgy bizony. A kicsi lánynak az volt a szíve vágya, hogy magának bebizonyíthassa, valóban igazak a mesék, így hát egy varázslat segítségével idekerültem hozzá.
- Hát nem nagyszerű? Varázsoltam, Perselus bácsi, én varázsoltam! – ugrándozott boldogságában a kicsi csibész.
- De, valóban fantasztikus – jegyezte meg Piton. – És mégis meddig tart ez a ragyogó bűbáj?
- Egészen éjfélig maradhatok – mosolygott Hamupipőke.
Kész, vége, megyek eret vágni.
- Neeee! Én nem akarom, hogy elmenj! Maradj velünk örökre! Perselus bácsi, mondd meg neki, hogy maradjon!
Perselus ha mondott is volna valamit Hamupipőkének, az merőben más jellegű lett volna. Azonban a hercegnő vette magához a szót, leguggolva a kislányhoz.
- Eloise, ne sírj, kérlek. Tudod, hogy a mesében is éjfélig tart minden, és engem vár vissza a szép kedvesem. Mire holnap reggel felkelsz, én már valóban nem leszek itt, de a szívedben mindig megtalálsz.
Ó, anyám…
- Biztos? – szipogta Eloise.
- Persze, kicsikém. Na gyere, együk meg azokat a muffinokat, még mielőtt kihűl mind.
Olyan étkezést se látott korábban a Fonó sor háza. Piton teljes letargiába zuhant, nem volt elég, hogy a kiskölökért csak másnap jönnek a drágalátos szülei, még megkapta a nyakába az önjelölt Teréz anyát is. Pár falatot leerőszakolt a torkán, majd felpattant, és bejelentette, hogy visszavonul a szobájába, ha már nem neki kell játszania a gyerekfelügyelőt. Eloise ugyanis maximális üzemmódba kapcsolt, teli szájjal is csak úgy ontotta a kérdéseket Hamupipőke felé. Ember vagy mesehős legyen a talpán, aki ilyen állapotában is elbír vele. Perselus inkább előre feladta a dolgot.
Azonban nem sokáig tudta élvezni a csendes magányt, ugyanis a földszintről fél óra elteltével nagy csörömpölés, hahotázás, énekszó és bútortologatás zaja szűrődött fel. Pitonban megszólalt gyáva énje, nem biztos, hogy akarja ő tudni, mi folyik odalenn. Ugyanakkor pedig komolyan elkezdett aggódni, mivé lesz az otthona, ha nem avatkozik be sürgősen még az elején. Hátha még nem volt veszve minden tégla…
Az egyszerre nappalinak, dolgozószobának és bibliotékának használt helyiségben talált rájuk, Eloise épp az elhúzott könyvespolcok mögött simogatta a falat, míg Hamupipőke Piton becses gyűjteményét fogdosta!
- Mit művel, ezek nagyon értékes könyvek! – kiáltotta már teljesen kikészülve.
- Hát leporolom, és ábécérendbe rakosgatom őket! Most mondja, nem csodás? Akkor egy pillanat alatt megtalál majd mindent, amit csak keres!
Minek szenvedünk mi a Cruciatusszal? Ezt a némbert kéne szabadalmaztatni, bárkit képes az őrületbe kergetni.
- Én is segítek ám, Perselus bácsi! – hallatszott Eloise cérnavékony hangja valahonnan hátulról. – Bizony! Rendet rakunk ebben a csúnya koszos házban!
- Én így szeretem – duzzogott a férfi.
- Ugyan, kérem! Egy kis tisztaság és fény senkinek sem árt! A függönyöket is mind kimosom, majd meglátja, mennyivel másabb lesz úgy minden.
- Nem akarom, hogy bármihez is hozzányúljon! – kelt ki magából Piton, teljesen kivetkőzve visszafogott és cinikus attitűdjéből.
- Ne legyen gyerekes, csak barátságosabbá tesszük az otthonát. Természetesen a karácsonyi dekorációról se feledkeztem el – sajnos, ahogy látom, ön viszont igen. Na de sebaj, amint végeztünk a hatfogásos ebéddel, neki is látunk felöltöztetni egy a kis vityillót!
- Maga nem ismer kegyelmet? – esdekelt immár Perselus. A rettegett professzort, a Voldemort bizalmas halálfalóját, a kémek krémjét meggyötörte és legyőzte, mit legyőzte, egyenesen a porba tiporta egy mesefigura! Feldolgozhatatlan trauma.
A napot a szobájában töltötte, elvonult az események elől, nem bírta nézni, mit művelt az a másik kettő. Egyedül az étkezéseknél merészkedett elő, hiszen sértődöttség esetén is éhes lesz előbb-utóbb az ember. De akkor is csak hunyorogva mert közlekedni, nehogy valami olyat lásson meg, ami végképp túl sok lett volna megtépázott idegeinek.
Estefelé mégis kezdett javulni a kedélyállapota, közeledett az éjfél, legalább az egyik istencsapásától megszabadul. Ezt Eloise is tudta nagyon jól, így bár alig észrevehető mértékben, de csendesebb lett a kislány. Mikor Hamupipőke lefektette, és az ágya szélén ülve mesét is mondott neki (természetesen egérbarátairól), sírva kérte-kérlelte, hogy maradjon még velük…
- Hiszen látod, Hamupipőke, hogy Perselus bácsinak mekkora szüksége van rád! Nem lehetne, hogy itt maradnál vele? Olyan magányos szegény Perselus bácsi, és olyan mogorva is!
- De Eloise, nem mondunk ilyet a másikról – intett figyelmeztetően a hercegnő.
- Igen-igen, tudom, de hát tudod! Láttad milyen volt, mikor megérkeztél, mostanra már egészen megszeretett, ez tuti!
Hamupipőke elnevette magát a kislány báján, kacaja csak úgy zengett a házban.
- Ideje aludnod, Eloise.
- De akkor te el fogsz tűnni! Azt mondtad, mire felébredek, már nem leszel itt. Hát én soha többé nem fogok aludni, majd meglátod! Akkor örökre itt maradsz velünk! – vigyorgott saját maga furmányos észjárásán.
- Nem maradhatok, Eloise – felelte komolyan Hamupipőke. – Ahonnan jövök, ott a helyem, ott nagyobb szükség van rám. Különben meg, itt vagy te Perselus bácsinak – mosolygott a lányra.
- Komolyan? – tátotta el a száját Eloise.
- Persze! Még ha nem is mutatja ki mindig, nagyon szeret téged, és azt, hogy visszahozod az életébe a vidámságot és a meséket. Csak így tovább – kacsintott rá.
- Meglesz Hamupipőke, abban nem lesz hiba! – bólogatott magabiztosan, majd szépen lassan lecsukódtak a szemei, és elnyomta őt az álom. Hiába no, alaposan elfáradt az egész napos takarításban, ráadásul késő délután még egy kis játékra is maradt idő. Hamupipőke azért értette a dolgát, meg kellett hagyni…
--\--(((o)
Amikor felébredt, Eloise-nak az első dolga volt leszáguldani a konyhába, és ellenőrizni, hátha nem történt ismét valamilyen csoda… De nem. Pedig titkon reménykedett benne, hogy ha nem is Hamupipőkét, a bácsikáját azért ott találja, amint épp a reggeli elkészítésével foglalatoskodik. Nem így történt. Piton ugyanis félve merészkedett ki a takarója alól, ő határozottan félt attól, hogy ismét varázslat fog történni. Nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében, mikor csak a kis Eloise-t találta odalenn, egy pirítóst majszolva. Hamupipőke azért még a másnapi jólétükről gondoskodott.
- Ez az… újra normális lehetek – summázta Piton. Abban a pillanatban meg is szólalt a bejárati csengő, a diplomás bájitalkeverő pedig sunyin elmosolyodott ennek hallatán.
A másiknak is lőttek. Há-há.
Perselus a hétvége folyamán először nem tévedett, valóban Phaedra várakozott egy szem csemetéjéért.
- Máris hozom! – köszönt neki a férfi, azzal be is csukta az ajtót, nehogy nővére túlságosan felbátorodjon, és beinvitálja saját magát. Azt már nem.
- Szia, anyu! – ugrott a nyakába roppant lelkesen Eloise. – Képzeld, mi történt…! Perselus bácsi mesélt nekem, bár eleinte nem akart mesélni, de mégis rávettem, és mesélt nekem. Ugye beraktuk otthon a kedvenc könyvemet, és képzeld, a Hamupipőkét olvasta fel nekem! Persze, tudom, hogy azt mondod ilyenkor, hogy kívülről tudom az egészet, de Perselus bácsi mesélése teljesen másabb volt, mint ahogy te szoktad mondani. Na és akkor Perselus bácsi azt mondta, Hamupipőke csak egy mesefigura, én meg mondtam, hogy ez nem így van. Aztán másnap itt is lett Hamupipőke, mert anyu képzeld, varázsoltam! Igen, én-én, egyedül, bizony! Megjelent, és kitakarítottunk, meg-meg játszottunk is, és az este ő fektetett le, és mesélt nekem arról, hogy a herceg mennyire szereti az egereit, meg azt is megígértette velem, hogy mindig hiszek majd ezentúl a mesékben, és én meg is ígértem neki, anyu. Jajj, annyira jó volt, találkoztam Hamupipőkével! És olyan finom sütiket tud sütni… - hadarta és csak hadarta Eloise. Piton nagyon próbálkozott, hogy közbeszóljon, de esélye se volt. Tulajdonképp Phaedrának sem, ő is csak néha egy-egy igent, nahátot és igazánt tudott belevetni.
- Nagyon örülök, hogy ilyen jól érezted magad, Eloise. Remélem, nem okoztál azért sok gondot Perselus bácsinak…
- Ami azt illeti, de igen – szólalt meg Perselus bácsi.
- Hát ez csodálatos! Akkor viszlát a jövő hétig! – kezdett búcsúzkodásba Phaedra.
- Mi van? – Piton már nem volt szellemi képességeinek birtokában.
- De jó! Akkor majd a Csipit mondd el, Perselus bácsi! – lelkesedett a kislány.
- Mi van? – akadt be a lemez a férfinál.
- A Csipkerózsikát! Ne mondd, hogy nem hallottál arról se, Perselus bácsi! Neked komoly tanításra lenne szükséged a mesék terén. Majd én leszek a tanárod, Perselus bácsi!
- Na ezt akkor meg is beszéltük – örvendezett Phaedra jobbára a saját szabad, eloise-mentes hétvégéjének. – Akkor péntek este találkozunk! – Azzal elhoppanált az integető lányát felkapva.
- Nincs mese, én elköltözöm – jelentette ki Piton határozottabban, mint korábban bármit is.
Aki nem hiszi, járjon utána, mint Eloise!
Utolsó kommentek