Kívánság Üst

4. fejezet

A csodák iskolája

„Roxfort, Roxfort, oxi-foxi Roxfort,

Tanítónk te légy!” (J. K. Rowling)

Ginny boldogan vetette magát az ágyára, majd összehúzta az ágy körül lévő függönyt, hogy senki se zavarja meg. Izgatottan nyitotta ki a naplóját, hogy mindent elmeséljen Tomnak, ami csak történt vele. Még sosem volt ilyen izgalmas napja, és a sok új élmény teljesen feltöltötte energiával. Hallotta, hogy odakint a szobatársai lefekvéshez készülődnek, és el sem tudta képzelni, hogy ők hogy bírnak ilyenkor aludni.

„Szép estét, Tom!” – írta le vigyorogva.

„Nos, hogy sikerült? Oroszlán, kígyó, holló vagy borz?”

„Találd ki…” – vigyorgott tovább Ginny.

„Mivel most nem áztatják könnyek a lapjaimat és a betűid is vidámnak látszanak, oroszlán.”

„Talált, süllyedt. Griffendéles lettem. Hála Merlinnek!” – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – „És persze, neked is hála. Súgtam egy kicsit a Süvegnek…” – vallotta be elpirulva.

„Ó, csak nem mardekáros lettél volna?”- A jókedv csak úgy sütött a betűkön keresztül.

„Most vigyorogsz, ugye?” – kuncogott fel halkan Ginny.

„Kiismertél…”- A vallomástól a lány arcára megint csak széles mosoly ült ki.

„Bárcsak tényleg megismerhetnélek. Olyan kíváncsi vagyok, hogy is nézel ki…Te is kíváncsi vagy rám?” – Ginny lélegzet-visszafojtva várta a választ, miközben arcbőre megint kicsit kipirult.

„Persze, hogy kíváncsi vagyok.”

„Nem meséled el, hogy nézel ki?” – írta le a kérdést, majd izgatottan várta a választ.

„Inkább megmutatom...”

„Megmutatod?” – Ginny szemei elkerekedtek a kíváncsiságtól. Hirtelen, mintha szél támadt volna a szobában, a napló lapjai peregni kezdtek, majd kinyílt az egyik oldalon. Fent megjelent a dátum Tom kézírásával: március 12. Aztán a lány úgy érezte, mintha valami erő befelé húzná a könyvbe. Halkan felsikkantott, majd elnyelte a sötétség.

Mikor legközelebb ki merte nyitni a szemét, rájött, hogy még mindig a Roxfortban van. Egy folyosó közepén állt, a falon ugyanazok a mozgó képek voltak, amelyek mellett elhaladt ma este. Újabb sikoltás hagyta el az ajkait, mikor egy órára siető diák hirtelen keresztül rohant rajta.

- Meghaltam? – tette fel hangosan a kérdést saját magának. De hát, hogy történhetett? Az agyában végigpörögtek az utolsó emlékei, de nem tudott rájönni, mi okozhatta a halálát. A rettenet öntötte el minden zsigerét. Soha többé nem láthatja a szüleit, és örök időkön át a Roxfortban fog kísérteni. Már majdnem kitört rajta a pánik, mikor Dumbledore professzor tűnt fel a folyosón. Szakálla és haja bár hosszú volt, mégsem annyira, mint amilyennek Ginny a vacsoránál látta, és ősz szín helyett még barna volt mindkettő.

- Jó napot, Dumbledore professzor! – hallott meg egy hangot a háta mögött. Megpördült a tengelye körül, és egy tizenhat év körüli, magas, fekete hajú és szemű fiú állt előtte.

- Neked is, Tom! – haladt el diákja mellett elkomoruló arccal az igazgató, majd eltűnt a kanyarban.

Tom? Ginny megmerevedett egy pillanatra a csodálkozástól, majd elnevette magát. Hát mégsem halt meg. Nem tudta, hogy csinálta Tom ezt az egészet, de abban biztos volt, hogy még mindig él, és csak a múltat látja.

- Tom… Tom, én vagyok az, Ginny. – szaladt oda a lány a fiúhoz, aki idő közben felült az egyik ablakpárkányra, és elővett egy könyvet a táskájából. – Tom, nem hallasz? – Ginny csalódottan sóhajtott fel, mikor rájött, hogy barátja nem érzékeli a jelenlétét. A fiú olvasni kezdett, ő pedig csak nézte. A vonásai finomak voltak, a szemei olyan feketék, hogy Ginny úgy érezte, mintha vonzaná a mélységük. Olyan közel hajolt az arcához, amilyen közel csak tudott, hogy minden részletét tanulmányozhassa, és az emlékezetébe véshesse. Aztán egyszer csak újra jött az a szél, és kiragadta őt az emlékből.

Hitetlenkedve tapogatta meg maga alatt az ágyát, aztán rögtön felkapta a pennáját, és írni kezdett.

„Valóság volt, igaz? Tényleg ott voltam? Tényleg láttalak?” – kérdezte izgatottan.

„Igen, tényleg láttál.”

„És te miért nem láttál engem?”

„Mert egy emléket láttál csak. De... Én is megnézhetlek... Ha bízol bennem.”

„Hogyan?” – Ginny érdeklődve firkantotta le a kérdés.

„Majd holnap elmondom. Most már aludj, mert holnap az óráidon fogsz elszundítani.”

„Ó, rendben… Köszönöm, hogy törődsz velem, Tom. Jó éjt! – köszönt el, majd hirtelen ötlettől vezérelve még egyetlen mondat erejéig magához ragadta a pennát. – „Egyébként, nagyon jóképű vagy.”

„Jó éjt, kicsi Ginny!”

***

Az első héten Ginnynek annyi újdonságban és élményben volt része, hogy esténként már csak arra volt ereje, hogy ledőljön az ágyára, magára húzza a takaróját, és lehunyja a szemeit. Minden egyes nap eszébe jutott a napló, de csak a szombat eljöttével volt ideje arra, hogy félrehúzódhasson a többiektől, és beszélgethessen egy kicsit Tommal. Addig keresgélt az iskolához tartozó parkban, míg nem talált egy kis eldugott, bokrokkal övezett helyet - ahová behúzódhatott, és ahol kevés volt az esélye annak, hogy bárki is megzavarja -, aztán kinyitotta a naplót, és írni kezdett.

„Szia! Sajnálom, hogy elhanyagoltalak az utóbbi napokban, csak nagyon sok dolgom volt. A Roxfort annyira klassz. És az órák… Képzeld, bűbájtan órán megtanultam a Vingardium Leviosát, és most már egy egész széket is fel tudok emelni a levegőbe. Viszont a bájitaltant nagyon nem szeretem. Piton folyton piszkál, mert Weasley vagyok. Utálom őt! Bár ezzel nem vagyok egyedül. Az egész iskola utálja. És a házvezető tanárunk, McGalagony professzor át tud változni macskává. Szerinted, én is megtanulhatom majd az animágiát? Olyan kíváncsi vagyok, mivé változnék... Ó, bocsánat... Regényt írok, téged meg nem is hagylak megszólalni...” – emelte fel a pennáját a papírról Ginny.

„Izgatott vagy. Érthető. Örülök, hogy ennyi új élmény ért. Csak... Máskor ne hanyagolj ilyen sokáig. Unatkoztam nélküled.”

„Sajnálom. Ígérem, hogy amikor csak tudok, írok neked. Ugye, tudod, hogy fontos vagy nekem?” – nézett a lány bűnbánóan a naplóra.

„Remélem...”

„Csak reméled? Nem tudod?” – rágcsálta a szája szélét Ginny.

„Bebizonyíthatnád...”

„Hogyan?”

„Szeretnélek én is látni téged.” – jelentek meg a peckes betűk a lap tetején.

„Persze, de hogyan? Hogy láthatnál?”

„Csak úgy, ha teljesen megbízol bennem. Bízol bennem, kicsi Ginny?”

„Igen. Bízom benned. Mit kell tennem?” – írta le a lány anélkül, hogy egy másodpercet is gondolkozott volna. Tényleg feltétel nélkül bízott Tomban. A fiú volt az egyetlen barátja. Valaki, akinek minden gondját és baját elmondhatta következmények nélkül, és aki túl helyes volt ahhoz, hogy bármi rosszat is feltételezzen róla. Akinek ilyen angyali arca van, és ilyen csodálatosan csillogó fekete szemei, az nem lehetett rossz ember.

„El kell mondanod egy bűbájt, amivel összekapcsolod az energiáinkat. Ezáltal átadnál annyit a varázserődből, amennyi elegendő ahhoz, hogy kilépjek a naplóból, és alakot öltsek. Így láthatnálak téged.”- Ginny a száját harapdálva nézte a sorokat.

„De nem veszélyes ez?”

„Azt mondtad, bízol bennem.”

„Persze.” – írta le gyorsan a lány, és próbálta elnyomni a belső kis hangot, ami figyelmeztette a veszélyre. – „De mi van, ha nincs elég erőm a varázslatot végrehajtani? Még csak most kaptam meg a pálcámat…”

„Egyszerű bűbáj, és semmi veszélye nincs. Ha lenne, nem is szóltam volna róla. Nem hagynám, hogy bajod essen.”

„Igen, tudom. És mi az a bűbáj?” – húzta törökülésbe a lábait Ginny, majd a fű helyett az ölébe fektette a naplót.

„Visconfusiónak hívják. A lényege, hogy vérségi kapcsolat által energiát áramoltat egyik testből a másikba – vagy jelen esetben a testedből a naplóba.”

„Vérségi kapcsolat útján? Ezt hogy érted?” – borzongott meg a lány. Bár gyerekkorában ennyi fiútestvér mellett bőven volt lehetősége megtapasztalni a sebeket, sérüléseket és egyéb testi nyavalyákat, de azt, hogy magának okozzon sebesülést, nem tudta elképzelni. Még a Roxfortban is be volt tiltva azoknak a bájitaloknak és varázslatoknak a tanítása, amikhez friss embervér kellett. Bár gyorsan be tudták volna gyógyítani a vágásokat, mégis tisztelték annyira az emberi, főleg a gyermeki test és lélek békéjét és egységét, hogy nem kötelezték őket önmaguk direkt megsebesítésére.

„Csak egy csepp kell, és csak az első alkalommal. Nem nagy dolog... Elég, ha egy tűvel megszúrod az ujjbegyedet. De, ha nem akarod...” - Ginny elszégyellte magát. Tom a legjobb barátja, mindig meghallgatja, és nem kezeli gyerekként, ő meg még arra se lenne képes, hogy egy csepp vért adjon érte.

„De, rendben. Csináljuk. Várj egy pillanatot…” – pattant fel a fűből, és az egyik rózsabokorhoz szaladt. Körülbelül fél percig szemezett az egyik tüskével, aztán szorosan összeszorította a szemhéjait. Felszisszent, mikor a hegyes tüske felsebezte a bal mutatóujját. Fintorogva nézett le a kezére, majd gyorsan visszasietett a naplójához. – „Rendben, megvan a vér. Most mit tegyek?”

„Szorítsd a vérző testrészedet a lapra, aztán fogd meg a pálcádat, és mondd ki a varázsigét. Visconfusio. A „con” szótagon legyen a hangsúly.”- magyarázta Tom, Ginny pedig azt tette, amit mondott neki.

Ujját rányomta a papírra, miközben jobb kezébe vette a varázspálcáját. A bűbáj elmondása után először nem érzett semmit, így azt hitte, elrontott valamit. Már éppen újra írni akart Tomnak, hogy megkérdezze, miben hibázott, mikor furcsa bizsergés töltötte el az egész testét a lábujjától a feje búbjáig. Nem volt kellemetlen vagy fájdalmas érzés, csak egyszerűen elfáradt tőle. Egy pillanatra le kellett hunynia a szemeit, hogy kitisztuljon a látása. Halkan felsikkantott, mikor a szellemszerű alak ott állt előtte. Izgatottan pattant fel, és úgy meredt Tomra, mintha nem hinne a saját szemének.

- Sikerült… - suttogta maga elé.

- Igen. Bár nem maradhatok sokáig. Még nincs elég erőm. Egyszerre nem vehetek el túl sokat tőled, de idővel majd tovább itt lehetek, és a testem is szilárdabbá válik – magyarázta a fiú, miközben megszemlélte a lányt. – Vörös a hajad…

- Igen – pirult el Ginny. – Tudom, hogy nem valami szép, és sokszor csúfoltak is miatta, de…

- Nekem tetszik – vágott közbe Tom behízelgő hangon. – Ritka hajszín.

- Hát, a családomban nem – nevetett fel a lány. – Egy Weasley-t már messziről fel lehet ismerni a hajáról. És a mardekárosok szerint, a ruhánkról is – pirult el.

- Nem a ruha teszi az embert. Egy szegény árvából is lehet úr – nézett körül Tom. Szemei mohón falták a rég látott iskola parkjának látványát. – Olyan, mintha csak tegnap jártam volna ide. Itt semmi sem változott.

- Gyönyörű hely. Tom…

- Igen? – A szellemalak egyre elmosódottabbá vált, és a hangja is halkabb lett.

- Öhm… Mikor beszélünk legközelebb? – nézett fel elpirulva a halványodó fekete szempárba Ginny.

- Amikor csak kedved van hozzá. Bármikor megidézhetsz. Most már tudod, hogy hogyan kell… - mosolyodott el a fiú. – Most azt hiszem, mennem kell… - pillantott körbe még utoljára, aztán a könyv, mintha magába szippantotta volna.

„Most megyek ebédelni, de holnap találkozunk. Mindenképpen.” – ígérte meg a lány. – „Viszlát, Tom!”

„Viszlát, Ginny!”

Előző fejezet    Következő fejezet