12.
Negyvenhat évvel később
Albus Dumbledore a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola átváltoztatástan termében ült a kandalló előtt egy kis széken, a tűzbe bámulva. Régi barátja, Elphias Doge fel-alá sétált a tanterem teljes szélességében, és izgatott hangon, folyamatosan beszélt:
-… ma kiirtott egy fél falut, Albus, belegondolni is szörnyű, képtelenségnek tűnik, hogy egyetlen ember ennyi életet képes legyen kioltani egyetlen nap alatt! Svájc, Ausztria, Németország, a Balkán… most már a Benelux államok is! Egyre terjeszkedik! Meg kell állítani őt, Albus, és csak te vagy erre képes! Nem csak én állítom ezt, mindenki úgy gondolja, hogy csak neked van esélyed ellene, mindenki!
Dumbledore a tűzbe meredt, kék szemében visszatükröződtek a narancs lángnyelvek. Hányszor hallotta már ezt a mondatot…
- Csak te tudod legyőzni! – sipította Elphias, majd magához hívott egy széket, és leült rá Dumbledore-ral szemben. – Én… én tudom, hogy régen barátok voltatok. De, de az már nagyon régen volt, nem igaz?
- Negyvenhat éve – mondta Dumbledore.
- Ez alatt a negyvenhat év alatt Grindelwald annyi rémtettet követett el, mint senki más – győzködte Elphias. – Én… én nem értem, miért halogatod a legyőzését. Még mindig barátként tekintesz rá, ennyi év múltán is?
- Nem tudnék barátomnak tekinteni olyan embert, aki annyi szörnyűséget követett el, mint ő – szólt Dumbledore még mindig a tüzet bámulva. – Barátokat lehet józan ész alapján választani. De…
De a szerelem vak. Nem hat rá a józan ész – fejezte be a gondolatot Albus magában, és behunyta szemét. Felvillant lelki szemei előtt a tizenhat éves Gellert, aki a fűben fekve, aranyszín haját hátravetve ránevetett. És gyomrában apró rándulást érzett, és mellkasát összeszorította valami – csakúgy, mint negyvenhat évvel azelőtt.
- Ha nem barátod már, akkor mi tart vissza, Albus? – kérlelte ekkor Elphias. – Oly sokan próbálták már legyőzni, és mindegyikük elesett! Minden egyes nappal nő a hatalma, és minden nap olt ki, vagy nyomorít meg életeket. Te útját állhatnád. Te megállíthatnád. Jártam azokban a falvakban, amelyekben pusztított. Mindenhol ismerik a neved, és várják, hogy egyszer majd legyőzöd.
Dumbledore végre elszakította tekintetét a táncoló lángnyelvekről, és belenézett barátja ráncosodó, beesett, könyörgő arcába. Elphias megnyalta alsó ajkát, és mielőtt megszólalt volna, habozott kicsit, kinyitotta száját párszor, de hang nem jött ki belőle. Végül összeszedte magát, és félve attól, mit is fog kimondani, így szólt:
- Azt beszélik, megszerezte a Pálcák Urát.
Dumbledore arcán kétségbeesett, szomorkás kifejezés terült el. Elphias bólintott, kezét tördelve folytatta:
- Ezt tudnod kellett, ha végül úgy döntesz, kihívod. Borzalmas, ha igaz a hír, de, Albus – szólt ekkor lelkesítően Elphias, és megfogta barátja kezét –, te így is le tudod győzni! Nem számít, milyen pálcát lenget, fölötted nem győzedelmeskedhet! Előtted nincs lehetetlen, barátom.
Előttem nincs lehetetlen – visszhangzott Dumbledore fejében a mondat, és felvillant előtte egy emlék. Áll a konyhában Godric’s Hollow-ban, kezében merőkanál, és Aberforth sértegetésire ugyanígy felel. És valóban úgy gondolta, őelőtte nincs lehetetlen. Ezt az egyet kivéve. Negyvenhat éve képtelenségnek érezte, hogy legyőzze Gellert Grindelwaldot.
- Hol van most? – kérdezte aztán halkan Dumbledore.
Elphias összerándult, mintha áramütés érte volna, majd a meghökkenésből felocsúdva talpra szökkent, és így szólt:
- Mindjárt… megkérdezem az informátort, ha valóban tudni szeretnéd.
Dumbledore bólintott, Elphias pedig elsietett a terem egyik sarkába, és ott elővett talárja zsebéből egy oda-vissza tükröt. Megszólította a tükröt, majd izgatottan németül kezdett hadarni.
Dumbledore közben csak ült a széken a kandalló előtt, és szívében egyre növekvő izgalommal és félelemmel várta a választ. Kisvártatva Elphias megfordult, és hozzá lépett.
- A Nurmengardban van – mondta, miközben eltette a tükröt.
Dumbledore sóhajtott egy mélyet, majd felállt, és pálcájával a tanterem ajtajára mutatott:
- Alohomora. – Az ajtó kitárult. – Invito köpeny.
Elphias néma izgatottsággal figyelte, ahogy pár pillanat múlva berepült a nyitott ajtón egy úti-köpönyeg. Dumbledore elkapta a levegőben, és magára öltötte. Akkor Doge halkan felsikkantott.
- Elmész hozzá? Most? – suttogta halálra váltan.
- Holnap sem lesz alkalmasabb az idő vele párbajozni – felelte Dumbledore, és kipillantott a terem egyik ablakán. Szomorkásan szemetelt az eső. – Ha valóban nála van a Halálvessző, nem lenne bölcs megvárni, míg a megszállottja lesz, és teljesen az uralma alá nem hajtja. Hat állomás elég lesz… – mormolta magának, gondolataiba veszve.
Elphias értetlenül, arcán áhítatos tisztelettel bámulta Dumbledore-t, aki ekkor kizökkent révedezéséből, és így szólt barátjához:
- Ha minden jól megy, hajnalra visszaérek. Ha nem, szólj Dippet professzornak, hogy keressen új átváltoztatástan tanárt, rendben?
Elphias csak hápogott a döbbenettől, de aztán megadóan biccentett. Dumbledore megeresztett egy vérszegény mosolyt, majd egyszer csak berepült a terembe főnixmadara, Fawkes. A daliás, magas férfi megfogta a főnix farktollait, és miután egy pillanatra lángba borultak, eltűntek szem elől.
13.
Lágy, langyos szellő ölelte körbe egész testét, és simította meg barázdált arcát, amikor csizmás lába talajt fogott. Jól gondolta, hat hoppanálási állomás elég volt, hogy Svájcba érjen. Dumbledore kinyitotta szemét, de csak egy pillanatra. Miután meggyőződött arról, hogy egyedül volt, és senki sem készült az életére törni, újra lehunyta szemét, és nagyot sóhajtott. A nyárvégi langyos levegő érintése olyan kellemes volt a testének, mintha egy lenge takaróval takarták volna be. Albus végül kinyitotta szemét, és körbekémlelt. Egy ritkás erdő szélére hoppanált, de még a fák közé, ahol nem járnak emberek. A Nap már készült alábukni a horizonton – szeptember eleje volt, és a délután lassacskán búcsúzott, hogy átadja helyét az estnek. Gyönyörű nap lenne a halálra – gondolta Dumbledore. Az erdőből kiérve földút vezetett egyetlen irányba; a távolban házikók körvonalai sejlettek fel, mögöttük dombok és lankák. Dumbledore kék szeme a legmagasabb dombra épült robosztus épületre siklott – a komor építmény vészjóslóan emelkedett a kis falu fölé, amelyet ekkor szinte már mindenki Grindelwald falvaként emlegetett. Dumbledore megigazította köpönyegét, majd elindult a földúton, a falu felé.
Csizmája alatt sercegett a száraz homok, a kellemes, de a szellőnél erősebb szél vígan lobogtatta hosszú köpenyét, talárját, haját és szakállát, amelyek a világosbarnának még mindig ugyanazt az árnyalatát idézték, mint negyvenhat évvel azelőtt. A különbség csupán az volt, hogy Dumbledore haja ekkor már derekáig ért, szakálla melléig, és a barna szálakba jócskán vegyültek már ősz, nem kívánatos társaik is. Amint komótos léptekkel haladt az erdőből kivezető földúton, Dumbledore-t el-elragadták emlékei. Hívatlanul és váratlanul rohanták meg emlékképek a távoli, mégis oly közelinek rémlő múltból…
A vonal, a kör és a háromszög.
A bádogbögrék.
A platánfák.
Uhu és Zelda.
Az első, elrontott sütemény.
A dal a koboldról és a sárkányról.
A nagyobb jóért.
Aranyszín haj, és mézszínű tekintet…
Dumbledore enyhén megrázta a fejét, és baljával megdörgölte hosszú, görbe orrát, amely negyvenhat évvel azelőtt nyerte el ezt a formáját. Anno Dumbledore könnyedén helyrehozhatta volna orrcsontját, de nem akarta. Szánt szándékkal hagyta így, ilyen csúnyán összeforrni Ariana temetése után, hogy amíg él, emlékeztesse őt élete legnagyobb hibájára. Hogy engedte önmagát belehabarodni egy arra nem érdemes emberbe, aki aztán rájuk szabadította a poklot. Aberforth joggal torolta meg hibáit azzal az ütéssel. Dumbledore csak azt sajnálta, hogy húguk koporsója mellett történt mindez.
A földút beért a faluba, és itt macskaköves úttá változott. Dumbledore taposni kezdte a köveket, komótos lépteivel sorra hagyta maga mögött a lakatlannak tűnő, mégis rendben tartott házakat. Aztán az egyik házból csörömpölés érkezett, majd kivágódott bejárati ajtaja, és egy beesett arcú, sovány asszony rontott ki rajta. Az udvaron megállva, hatalmasra nyílt szemmel meredt a főutcán lépdelő Dumbledore-ra. Dumbledore ráfordította égszínkék szemét az asszonyra, de nem állt meg; ment tovább rendíthetetlenül. Az asszony futásnak eredt, kiszaladt a kapun, majd Dumbledore mellé szegődött.
- Te vagy… Dumbledore? – kérdezte tört angolsággal, továbbra is akkora szemekkel bámulva, mintha a messiást látná.
Dumbledore megállt.
- Én vagyok, hölgyem – bólintott.
A nő szája elé kapta csontos kezét, és azonnal megeredtek a könnyek a szeméből. Aztán reszkető kézzel és ajkakkal a férfi felé lépett, pár pillanatig tétovázott, hogy megérintse-e, végül elkapta Dumbledore kezét, és megcsókolta.
- Hölgyem, igazán… ne hozzon zavarba, kérem – súgta Dumbledore kedvesen mosolyogva.
- Hozzá megy? – suttogta rekedten az asszony, még mindig szorítva a férfi kezét. – Érte megy?
- Igen.
Az asszony jobbjával keresztet vetett, majd Dumbledore-ra is vetett egyet. Dumbledore szelíden mosolygott, szeme hálásan csillogott.
- Minden erő legyen veled, Albus Dumbledore – mondta az asszony németes kiejtésével, majd elengedte a férfi karját, és hajlongva visszavonult háza elé.
Dumbledore biccentett, majd tovább folytatta útját a legmagasabb dombon felsejlő komor épület felé. Az asszony közben izgatottan, németül elkezdett kiabálni, mire egyre több és több házból merészkedtek elő emberek. Legtöbben alaposan megbámulták Dumbledore-t, majd kurjongatni vagy tapsolni kezdtek. Albus, sikeréhes ember lévén, mindig élvezte a dicséreteket, és ezt sohasem szégyellte senki előtt sem, de még soha semmi nem gyakorolt rá akkora hatást, mint a német, buzdító szavak, és a csontos kezek keltette taps. Mialatt a falucska lakóinak buzdításai közepette haladt a cél felé, szeme sarkából látta, hogy jó páran a nyomába szegődtek. Örült neki, hogy nem egy szál magában kellett megvívnia ezt a csatát, hogy voltak, akik tudatták vele: mellette vannak.
A Nap legalja már eltűnt a horizonton, amikor elkezdte mászni a dombot, amelynek tetején a hatalmas kőtömbnek tűnő börtön, a Nurmengard állt. Dumbledore felpillantott az épületre a megerőltető menetelés közben; a szép, szeptemberi időben tisztán kivehetőek voltak a börtön bejárata fölé vésett szavak: IN NAMEN EINES GRÖSSEREN GUTES. Albus felsóhajtott, majd felkapaszkodott az utolsó emelkedőn is, és megállt a végre vízszintes talajon. Hátradöntött nyakkal meredt a hátborzongató, legalább tíz méter magas kőépületre.
Hallotta, ahogy mögötte a falubeliek is lassacskán megérkeztek, és fojtott pusmogásba kezdtek a Nurmengard láttán. A börtön egyik oldalához érkeztek, így Dumbledore lassú, kényelmes léptekkel elkezdte megkerülni a könyörtelen falat, és a bejárat felé igyekezett. Amikor befordult az irdatlan sarkon, és megpillantotta a hatalmas vasajtót, megfordult. A falubeliek (lehettek vagy negyvenen) megálltak, és egymást lepisszegve, lélegzetvisszafojtva várták, mit mond az angol mágus, az egyetlen varázsló, akiről azt beszélték, képes legyőzni az őket sakkban tartó démont. Dumbledore azonban nem szólt semmit, csak megálljt intett a kezével. Az asszony, aki először megszólította, kilépett a tömegből, bólintott, majd meghajolt. A többi falubeli is így cselekedett; köszönetképp meghajoltak Albus Dumbledore előtt. A nő még vetett egy keresztet a férfira, aztán visszament a társai közé, és onnantól kezdve a börtön mellől, tisztes távolságból figyelték az eseményeket.
Dumbledore biccentett a falubeliek felé, majd újra elindult, és a bejárat elé sétált.
„Kezdjük elölről. Albus.”
„Gellert.”
Dumbledore nagyot sóhajtott, szívét összeszorította a gyönyörű fájdalom.
„Kitől van ilyen szép szemed?”
Elhelyezkedett, pontban az ormótlan vasajtóval szemben.
„Ha megtámadsz, nem foglak kímélni.”
„Ha őt választod helyettem, egyikőtöket sem fogom kímélni”
Lassan hátrálni kezdett, és olyan messzire araszolt a félelmetes kaputól, amennyire ezt a domb sima felszíne lehetővé tette. Ott aztán torkához emelte a pálcáját, gondolatban elmondott egy egyszerű, hangerősítő bűbájt, majd szólásra nyitotta száját:
- GELLERT!
Albus Dumbledore mágikusan felerősített hangja visszhangot vert öt kilométeres körzetben.
Megremegett az íróasztal a Nurmengard első emeletének legtágasabb szobájában. A tintásüveg felborult a rezonancia hatására, és összefestékezte a pergamenlapokat, amelyek az asztalon hevertek. Gellert Grindelwald pedig a hangorkánként zúgó kiáltást hallva nagyot ugrott ültében, felkapta a fejét, és keresni kezdte a hang forrását. Felállt az íróasztal mellől, körbekémlelt a tágas, de nyomasztó szobában. És ekkor újra megremegtek a falak:
- GELLERT!
Grindelwald ahhoz az ablakhoz sietett, amely a börtön bejáratára nézett. Kibámult rajta, és egy pillanatra azt hitte, összecsuklik a lába.
Albus állt a dombtető szélén, hosszú haját, szakállát és köpenyét lobogtatta a szél.
Grindelwald ellépett az ablaktól, és hátát a falnak vetve megpróbálta összeszedni a gondolatait, kitalálni, mi lenne a legbölcsebb lépés. De hát amióta csak megszerezte, arra várt, hogy eljöjjön… Grindelwald kitapogatta bíbor talárjának zsebében a bodzapálcát. Amióta csak az övé lett, le akarta győzni vele…
- GELLERT!
Grindelwald összerándult, aztán elővette zsebéből a Halálvesszőt, végigsimított rajta puha ujjaival, majd arcán ördögi vigyorral kilépett a szobából.
Dumbledore-nak nem kellett negyedszer is kiáltania. Megérkezése után öt perccel hátborzongatóan nyikorogva, lassan kitárultak a két és fél méter magas vasajtó szárnyai; mögötte félelmes feketeség ásított, mint holmi száj, amely alig várta, hogy bekebelezhesse a varázsló névre nem érdemeseket. Dumbledore elővette pálcáját, és a börtön széle mellett felsorakozott falubeliekre szegezte azt:
- Protego!
Széles, bivalyerős pajzs barikádozta el ekkor a falubelieket, megakadályozva, hogy bajuk eshessen, és hogy közbeavatkozhassanak. Majd előlépett a tátongó feketéségből Grindelwald.
A falubeliek üvöltözni kezdtek a pajzs túloldalán; a dühös kiabálásba néhol sírás is vegyült. Grindelwald egy pillanatra feléjük fordult, mézszín szeme elidőzött a vibráló pajzson, majd tekintetét visszakormányozta Dumbledore-ra. Dumbledore lassan a nyakához nyúlt, és kioldotta úti-köpönyegén a gombot; végül a köpenyt a földre dobta.
Grindelwald szájának sarkában pimasz mosoly bukkant fel, majd a sötét mágus maga mögé intett a pálcájával, mire a hatalmas ajtó egy irdatlan döndüléssel becsapódott. A falubeliek egy emberként sikoltottak fel a félelmetes hangot hallva, de Dumbledore csak állt a tisztás szélén, karjait törzse mellett lógatva, miközben haját, szakállát és királykék talárját lengette a szél.
Grindelwald megindult Dumbledore felé, lassú, kecses léptekkel. Alig változott valamit, vidám kölyökképe egyáltalán nem mutatta, hogy ő is túl lett volna a hatvanon. Negyvennek, ha kinézett. Egyedül a haja, vállig érő, bongyor haja szolgált bizonyítékul az idő múlására; göndör fürtjei az ősz egy gyönyörű árnyalatában táncolták körbe csinos arcát.
Végül Grindelwald megállt körülbelül húsz méterre Dumbledore-tól, és egy hosszú pillanatig csak néztek egymásra. Két idősödő, őszülő mágus, egyikük királykék, másikuk vérvörös talárban, és csak a szél zúgása muzsikált nekik a dombtetőn állva.
- Rég láttalak, Albus – szólt ekkor Grindelwald; arca még mindig, ennyi év után is képes volt csúfondáros vidámságot árasztani úgy, hogy meg sem rezdült.
- Rég – zengte Dumbledore.
- Hogy van az öcséd? – kérdezte Grindelwald.
Dumbledore nem felelt, vonásai kemények maradtak. Grindelwald felprüszkölt.
- Pedig régen jó humorérzéked volt – közölte.
- Azért jöttem, hogy legyőzzelek – mondta Dumbledore kertelés nélkül.
Grindelwald arcán széles vigyor terült el, és a férfi lepillantott a kezében fogott varázspálcára.
- Látod ezt itt – susogta olyan halkan, hogy épphogy hallhatóak voltak szavai a szél fúvásától, és Dumbledore felé mutatott a pálcával –, a kezemben?
- Igen. Tudom jól, hogy megszerezted a Pálcák Urát – közölte Albus. – De, remélem, kellőképpen megrémít a tudat, hogy engem egyáltalán nem rémít, hogy a kezedben van a Halálvessző. Mire lemegy a Nap, te trónfosztott leszel, Gellert, és elveszem tőled a Bodzapálcát.
Grindelwald felkacagott. Őrült nevetése kísérteties visszhangot vert a dombok és völgyek között. Majd ördögien vidám arccal ismét Dumbledore felé fordult.
- Nálam van a világ legerősebb pálcája, Albus – nevetett Dumbledore-ra. – Mégis hogyan győzhetnél le engem?
Dumbledore belevéste magát a kajánul csillogó, mézszínű szempárba. A legcsodálatosabb szempárba, amellyel valaha találkozott.
- Mégis mi tehet téged erősebbé, mint engem ez a pálca? – sziszegte Grindelwald, ördögi mosollyal az arcán.
- A legerősebb szívfájdalom ad erőt, amelyet ember csak elviselni képes – suttogta Dumbledore, majd felemelte a pálcáját, és támadni kezdett.
Majd’ háromnegyed órán keresztül tartott a párbaj. Dumbledore és Grindelwald minden mágiájukat, minden trükkjüket bevetették. Grindelwald dementorokat küldött Dumbledore-ra, míg Dumbledore élő fákat bírt rá, hogy támadjanak ellenfelére. A sötét mágus a Nurmengard falaiból kirobbantott mázsás köveket dobott Dumbledore-ra, míg amaz bűbájjal millió darabra törte a börtön ablakait, és a szilánkokat uszította Grindelwaldra. Patrónus mérkőzött patrónussal, átkozó-tűz feszült a főnixkönny-tengernek. Amikor pedig nem látványos mágiát űztek, akkor sem pihentek: másodpercenként szórták egymásra ártásaikat, rontásaikat és átkaikat. Világossá vált, hogy aki egyetlen másodpercre is figyelmetlen lesz, az lesz a csata vesztese.
A Halálvessző kétségtelenül olyan mágiát mutatott, amelyet Dumbledore még sohasem látott, ugyanakkor Dumbledore tudta, hogy egy pálca ereje még nem minden; hogy vannak olyan tényezők, amelyek felérnek egy kivételes erejű pálca hatalmával. És Dumbledore kezében adu ászt ért, hogy ezen tényezőket Grindelwald vagy nem ismerte, vagy nem értette. Első sorban az adott Dumbledore-nak erőt ahhoz, hogy újra és újra talpra álljon a Halálvessző rá mért, irdatlan támadásai után, hogy tudta, neki volt kikért harcolnia. Ott álltak a megnyomorított falubeliek végig a börtön egyik oldalán, az erős pajzs mögött, és szüntelenül biztatták a borzalmasan hosszú csata közben. Grindelwaldnak önös érdekein kívül nem volt más oka a harcra. És hogy is lehetne mérhető az önző vágy által vezérelt tett az alázatos, önzetlen cselekedethez? Grindelwald azért harcolt, mert vágya volt legyőzni Albus Dumbledore-t. Dumbledore viszont azért küzdött, mert, mint az egyetlen alkalmas embernek, kötelessége volt megszabadítani a Földet az Őt rágó parazitától. A kötelesség pedig minden körülmények között fontosabb, mint a vágyálmok, amint ezt a bölcs Albus Dumbledore már sokszor megmondta.
A másik tényező, amely erőt adott Dumbledore-nak a harchoz pedig tulajdon szívfájdalma volt. A tudat, hogy így cserbenhagyta a teremtmény, akit olyannyira szeretett, akiért úgy rajongott, akiről naivan azt gondolta, az életét is leélné vele, olyan kiolthatatlan, ösztönző belső tüzet gerjesztett Dumbledore szívében, amely nem hagyta csüggedni; még akkor sem, amikor senki sem gondolta volna, hogy képes felállni egy-egy irtózatos csapás után. Dumbledore a hosszú ütközet alatt szánt szándékkal táplálta az ösztönző tüzet. Erővel emlékeztette magát újra meg újra, hogy mindvégig tudta: Gellert átka volt. Gellert okozta Ariana halálát, ő ölte meg a törékeny, kicsi leányt, hiszen a döbbenet, a halálos riadalom, amely Ariana halála után Gellert arcán tükröződött, mindent elárult. Dumbledore negyvenhat éven át hitegette magát, hogy rosszul látta, rosszul értelmezte azt a tekintetet, végül mégis el kellett hinnie az igazságot. Hiszen az igazságot csak elhinni lehet, tagadni, vagy dacolni ellene hasztalan. Az igazság tudata Ariana halálával kapcsolatban táplálta küzdeni akarását.
Összecsapásuk negyvennegyedik percében Dumbledore gyors egymásutánban négy varázst küldött Grindelwaldra. A fejük fölött elrepülő madárrajt rábírta, hogy támadják Grindelwaldot, aki szemét védve az éles csípések elől egy pillanatra nem tudott koncentrálni, és ezt kihasználva Dumbledore a lábuk alatt sercegő homokból örvényt kavart, és tölcsérébe zárta Grindelwaldot. Végül irdatlan erejű széllökést küldött rá, így a sötét mágus elterült a földön, a homok rá hullott, a madarak védtelen testét csipkedték. És ekkor Dumbledore kiáltott egy Capitulatus!-t, mire a bodzapálca kirepült Grindelwald kezéből, és tulajdon tenyerében landolt.
A falubeliek fülsiketítő hangzavarban törtek ki, Grindelwald pedig felsikoltott, a varjak erdejében felült, és a pálca után kezdett kúszni, de Albus ekkor már könnyűszerrel a földre taszította, és így szólt:
- Incarcerandus!
Hoppanálásgátló bűbájjal sújtott erős kötél kígyózott ki Dumbledore pálcájából, majd szorosan Grindelwald köré fonódott. Dumbledore közben ismét intett a pálcával, mire a madarak abbahagyták Grindelwald ostromolását, és békésen tovább indultak útjukra. Grindelwald kiáltozott és káromkodott hol németül, hol angolul a vastag kötél szorításában. Mellettük a falubeliek már a pajzsot ostromolták – láthatóan szíves örömest revansot vettek volna az ekkor már védtelen fekete máguson.
Dumbledore, zihálva a hosszú csata után, a pajzsra bökött pálcájával, és megerősítette azt a falubeliek nem kis csalódására; többen értetlenül néztek egymásra. Aztán újra meglendítette pálcáját, mire előtört abból egy ezüstös, ködszerűnek tetsző főnix.
- Menj a svájci mágiaügyi miniszterhez, és mondd meg neki, hogy legyőztem Gellert Grindelwaldot. Azonnal jöjjön ide, és gondoskodjon további sorsáról.
A patrónus bólintott, majd kitárta szárnyait, és elröpült észak-kelet felé.
Dumbledore nagyot sóhajtott, megtörölte izzadt homlokát. Majd rikító-kék tekintete Grindelwaldra siklott, aki ott térdelt a homokban, vállától térdéig olyan szorosan megkötözve, hogy épphogy kapott levegőt, és dühödt arckifejezéssel nézett legyőzőjére.
- Hát nem is ölsz meg, Albus? – kérdezte halkan, remegő orrcimpákkal. – Persze, hogy nem. Nem tudnál bántani engem, igaz? Még mindig úgy szeretel, mint akkor, azon a nyáron?
Dumbledore nem felelt, csak nézett a térdeplő férfira, elnézte csinos arcát, szép haját, mézszín szemét.
- Ha velem jöttél volna… – susogta Grindelwald, és pimasz arcán ekkor egy másik kifejezés terült el: a sajnálkozás. – Együtt lehettünk volna. Örök időkig.
- Bölcsebb vagyok annál – kezdte Albus, és lassan hátat fordított az egyetlen férfinak, akit valaha szeretett –, semmint hogy olyan árat fizessek érted, amilyet kértél volna.
Azzal megfordult, és a falubeliek kiáltásaitól, és Grindelwald könyörgő pillantásától kísérve leindult a dombon. Kék szemét ellepték a könnyek, amint eszébe jutottak Gellert szavai, amelyek Bathilda kertjében hagyták el szép száját egy játékpárbaj során…
…Albus Dumbledore legyőzte Gellert Grindelwaldot, utoljára látta mézszín szemét és vidám arcát, és most zokogott az ég, nyögtek a fák, és összedőlt a világ.
Utolsó kommentek