Ajándékozott: Emmeline
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: egy részén picit sötét/elmélkedős
Leírás: Egy Remus/Hermione témájú, romantikus történet, amelyben nagy hangsúly
van a szereplők érzelemváltozásain, és a párbeszédei árnyaltak, kifejezőek.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Episodes

Episode Vol.1

Hermione csendesen, magába süllyedve sétált a főhadiszállás folyosóin. Mióta véget ért a harc, az egykor forgalmas ház üresen állt. Harry és Ron a Weasley-házban laktak, onnét igazgatták a szétbomlott rendet. Fleur és Bill a Gringottsban dolgoztak, szabadidejükben pedig segítettek Mrs. Weasley-nek, aki mostanában sokat gyengélkedett. Ginny a Beuxbatons-ba utazott, hogy befejezze tanulmányait, az ikrek pedig a bolttal voltak elfoglalva.

Mr. Weasley pedig békésen nyugodott a Widra St.capdel-i temetőben.

Hermione így teljesen egyedül maradt pengeélen egyensúlyozva a depresszió határán. Úgy döntött, mivel nincs semmi dolga, rendbe hozza a valaha ragyogó kúriát. Takarított, de csakis pálca nélkül. Így ugyanis több időbe tellett a munka, ami számára pozitívum volt, hisz ideje az volt bőven.

Nem talált célt életének, a szörnyű háború felborította a rendet mind lelkében, mind testi erejében. Mire vége lett a csatának, már-már megőrült a sok haláltól. Először Dumbledore, majd Rémszem, Neville és a fél Griffendél-ház. Aztán Nymphadora is. Az a nő, aki mindig képes volt a jóra, és végsőkig kitartott Remus mellett. Ó, szegény Remus, milyen nehéz lehet neki is! – gondolta néha Hermione. Aztán persze ez a gondolat, mint minden más ép, tiszta perc, kiszökött a fejéből, és ő süllyedni kezdett a melankólia mély posványába.

Soha nem hitte, hogy valaha elveszti az életerejét. Ő, aki mindnyájuk közül a leghatározottabb elképzeléssel rendelkezett, aki szomjazta a tudást és élvezte a tanulást, ide jutott. Egy valaha volt kúriát akar visszaállítani – ha nem is régi, de legalább énnel szebb – fényébe. És mindezt egy őrült, lelkileg sérült ember miatt. Mert azért valahol mélyen, elismeretlenül ugyan, de megértette, meg próbálta érteni Voldemortot. Az a teremtmény – mert férfi már nem volt – azonban őrült volt, a végletekig őrült, már-már annyira, hogy egészen épeszűnek látszott. Mert lehet valaki épelméjű, attól függetlenül, hogy egy kegyetlen gyilkos. Tiszta tudattal ugyanúgy lehet gyilkolni, sőt meg borzasztóbb tettet lehet így elkövetni, mint egy elborult elme újjászült értékrendjével. És mégis, ebben az egész mocskos, értelmetlen vérengzésben az volt a legrosszabb és legelszomorítóbb, hogy volt olyan ember, sőt nagyon is sok olyan ember volt, aki ezt az eszmerendszert követte. Hermione, aki nyaranta mindig olvasott a mugli történelemről is, Hitlerhez tudta hasonlítani Voldemortot. Ugyanaz az alapelve, a végrehajtás semmivel sem könyörületesebb. Talán a méreteiben különbözött a két történés, és abban, hogy Voldemort önző, bizalmatlan teremtmény lévén nem kötött senkivel szövetséget.

Hermione itt lezártnak tekintette a gondolatmenetét. A gond csak az volt, hogy mostanában csakis ilyen sötét gondolatok jártak a fejében. Nem emlékezett a boldog perceire, magányossá vált amiatt, hogy barátai nem vették figyelembe.

 Aztán, egy márciusi napon, mikor a tisztaság és rend beköltözött végre a kúriába, látogató érkezett a ház egyetlen lakójához. Hermione a csengő rég nem hallott hangjára egészen megriadt, aztán mikor rájött, honnan jön a zaj, lesietett ez előszobába. Egy sor bűbájjal kinyitotta a bejárati ajtót, és elképedt arccal bámulta a küszöbön várakozó Remust. A lány nem szólt egy szót sem, csak karjával beljebb mutatott. A férfi értett a jelzésből, és az ismerős terepen jól kiigazodva felakasztotta kabátját a fogasra.

-          Remus, hogyhogy idejöttél? – Hermione a kérdés közben becsukta az ajtót, és vendégét a konyha felé tessékelte. – Teát, esetleg kávét?

-          Köszönöm, egy teát kérek – szólt Remus, és leült a hozzá legközelebb eső székre. – Nem nagyon értem a kérdésed. Zavar talán, hogy itt vagyok?

-          Nem, egyáltalán nem – válaszolt enyhén pirulva a lány, miközben felrakta a teavizet. – Csak az utóbbi időben nincs túl sok látogatóm.

-          Tehát hanyagolnak Harryék – állapította meg Remus.

-          Dehogyis, hiszen ők most nagyon elfoglaltak, vissza kell állítaniuk a Minisztériumot is. Én egyszerűen úgy gondoltam, hasznossá teszem magam.

-          Ezt meséld el másnak, Mione, ne nekem. Átestem ugyanazon, amiben te is szenvedsz – úgy hívják önsajnálat! – nézett szúrós szemekkel a lány arcába Remus.

-          Ez nem igaz, én csak… - csuklott el Hermione hangja. – De, talán mégis. De hát, mit tehetnék? Nem tudom őket visszahozni, nem tudom a történteket meg ne történtté tenni!

-          Hiszen ezt senki nem is várja tőled! Lépj túl rajta, hagyd magad mögött a múltat és felejtsd el a rossz emlékeidet! Mindenki, aki meghalt ebben a háborúban, azért halt meg, hogy mi most élhessünk! Tartsd meg a szép emlékeket, menj ki a szabadba, éld az életed, és ami a legfontosabb, hogy engedd el a fájó perceket. Tedd meg, ne értem, magadért! Fiatal, független, intelligens és gyönyörű nő vagy, akinek nem lehet az az életcélja, hogy egy koszos lakást takarítson! Vedd észre a nyilvánvalót, ez nem lehet a te jövőd! Neked munka kell, ahol kamatoztathatod a képességeidet, ahol sikereket érhetsz el! Változtass!

-          Nem megy… nem vagyok elég erős, egyedül nem megy…- suttogta lehajtott fejel, szaggatottan Hermione.

-          Segítek, ha szeretnéd! – a lány könnyes szemeit Remusra emelte, és hirtelen úgy érezte, meg tudja csinálni, újra élni fog.

A teavíz felforrt, Hermione pedig azt vette észre, hogy két meleg kar átöleli, és ő hihetetlen boldog ettől.

-          Köszönöm – lehelte a férfi könnyekkel átitatott pulcsijába. – Nagyon, nagyon köszönöm!

-          Semmiség. Nem hagyhattam, hogy így élj. Gondoskodni akarok rólad, úgy érzem meg kell hogy védjelek – vallotta be enyhén pirulva.

-          Akkor tedd azt! – mondta határozottan Herminoe.

-          Ígérem! – válaszolt Remus, és homlokon csókolta a lányt.

Episode Vol.2

Hermione a kanapén ült és hallgatta, ahogy Remus zongorázik. Az első pár hang szelíd, alig hallható, aztán kecsesen megindult a dallam. A férfi törékeny ujjai szinte repültek a zongorán, ám szeme csukva maradt, hisz már kívülről tudta kedvese altatóját. Ő maga is szárnyalt a zenével, szemét lehunyta és szabadnak érezte magát. Mikor a dallam lecsendesült, oldalpillantást vetett Hermionéra. A lány rámosolygott mintegy biztatást adva, s így Remus belevetette magát az erőteljesebb részbe. Egy kitartott magas hang és már vége is volt a tündéri szépségű dalnak.

Hermione arra eszmélt föl, hogy párja ujjai leütik az utolsó billentyűket. Egészen elmerült gondolataiban, s magában a muzsikában is. Eggyé vált vele, együtt zuhant s emelkedett a dallammal. Imádta, hisz Remus írta neki a születésnapjára, altatónak. Felidézte magában azokon az estéken is, amikor Remus nem volt vele. Tudta jól, hogy a férfinak nehéz, sokkal nehezebb, mint ahogy azt ő bármikor is gondolta, vagy éppen gondolja. Mégis, mikor egyedül maradt, üresnek, szomorúnak érezte magát. Három éve, minden hónapban van egy nap, amit legszívesebben kitörölne a naptárából, amivel nem akar foglalkozni. Már régen túltette magát azon, mi is valójában Remus. Hisz ugyanolyan férfi, mint az összes többi. Sőt, sokkal, de sokkal különb. Mert ott volt Viktor, aki ugyan sármos kviddicssztár, ugyanakkor nem csak a bolgár-angol nyelvi nehézségek miatt volt nehéz beszélgetni vele. Aztán ott volt Ron. Az édes, szétszórt Ron, aki még most is gyerek. De jó neki Luna mellett, megértik egymást.

-          Nem tudlak megérteni, miért kell napjában háromszor eljátszanom! – mondta Remus nevető szemekkel, arcán félmosollyal, mint aki már előre sejti a választ.

-          Jaj, Remus, már megint ez a kérdés! Tudod, hogy ilyenkor mennyire utállak? – sóhajtott lemondóan Hermione.

-          Igen – döntette oldalra fejét Remus, mint egy bűnbánó kiskutya -, de azért válaszolnod kell!

-          Talán, mert nincs ennél szebb dallam. Szeretem, ahogy szárnyal a zene, és mi is vele szárnyalunk. Nem tudok másra gondolni, mialatt hallgatom, csak a dallamra. Betölti a fejem, ellazít, könnyebb tőle elviselni azokat a napokat…

-          Mikor nem vagyok veled? Hát ilyen rosszul érint, mikor egyedül hagylak? – kérdezte, s közben feltápászkodott a zongoraszékről, és odasétált Hermione elé, aki a pamlagon heverészett.

-          Igen… - húzta magához Remust Hermione -, nagyon rossz. Ezért kárpótolnod kell! Most!

-          Kedvesem, mivel kárpótoljalak? – szólt Remus, s ölébe húzta az incselkedő lányt.

-          Amit ilyenkor a legjobban szeretek. Amire mindig vágyom, mikor szomorú vagyok. Amit csak veled szoktam csinálni, senki mással. – Hermione még közelebb bújt Remushoz, ha ez lehetséges.

-          Jaj, drágám, megint? Mostanában szinte minden nap ezt csináljuk! – sóhajtott fáradtan a férfi.

-          Tudom, hogy te is akarod! – villantott egy csábos mosolyt férje felé.

Így hát Remus, mivel nem volt más választása, elindult, hogy felesége kívánságát teljesítse. A konyhában nekilátott tejet forralni, majd a nappaliban lévő könyvespolchoz sétált.

-          Büszkeség és Balítélet, vagy Értelem és Érzelem? – szólt oda Hermionénak, aki még mindig a kanapén hevert.

-          Értelem és Érzelem. És sok habbal kérem a forró csokit!

Episode Vol.3

-          Kezdjük! Meghajlás, alap, egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há és megállsz! – vezényelt Hermione, miközben próbált valamit kezdeni a két ballábas Remusszal. – Nagyon jó, szépen fejlődsz! És ezután jön a…

-          A viszk – válaszolt Remus jó diákként, és mutatta is a lépést. - Ezután pedig lépéskombinációval alaphelyzetbe állunk.

-          Kiváló. Na, akkor most csináljuk együtt!

Hermione bekapcsolta a CD-lejátszót, és párja mellé lépett.

-          Akkor gyerünk! Figyeld az ütemet! Egy, két, há, kezdjük! – szólt Hermione, és ellépett párja mellől, hogy egy kecses mozdulattal meghajolhasson.

Az újraalakult Mágiaügyi Minisztérium éves bálján az összes dolgozó megjelent, ugyanis az új vezetés merőben más volt, mint az előző. Egy jó hangulatú bálra, kellemes ételekkel és zenével mindenki vevő volt.

Hermione és Remus egymásba fogózva suhantak át a termen, a többi párral nem is foglalkozva. A lány örült, hogy sikerült férjét megtanítania a keringőre. Ugyan nem volt egyszerű munka, de látta a férfi arcán, hogy élvezi a táncot. Ha néha egy ismerős pár mellett libbentek el, megeresztett egy büszke mosolyt, ami azt sugallta „Látjátok fiúk, mégiscsak táncolok!”.

Véget ért a dal, a párok szétrebbentek, és tapsolni kezdtek.

Az egész terem ízlésesen volt díszítve, semmi túlzás, semmi giccs. A Minisztériumi nagyteremnek híresen jó volt az akusztikája, így most bűvölt hangszerek játszottak, hogy hangjukkal betölthessék a teret. Éppen egy gyorsabb számba kezdtek, ezért Hermione inkább az asztaluk felé húzta párját. Remus azonban sejtelmesen elmosolyodott, nemet intett a fejével és párja kezét elengedve a másik irányba indult. Mio nem tudta mire vélni férje viselkedését, de azért nem tért el eredeti tervétől, leült az asztalukhoz, ahol már várták őt barátai.

-          Na, mi újság, Herminoe? Jól szórakozol? – kérdezte szívélyes mosollyal Harry.

-          Köszönöm, jól. Nagyon kellemes ez az este, Harry, örülök, hogy meghívtál! – mondta Hermione, és lehuppant az egyik székre. – Csak ez az idióta ruha ne lenne ilyen kényelmetlen!

-          Az enyém sokkal rosszabb – szólt közbe Ginny. – Az egész tiszta fodor, és pluszba még dög nehéz is!

-          Ginny kedves, egy úri hölgy nem panaszkodik! – ugratta Hermione a lányt.

-          Kedves hölgyeim és uraim! – szólt a zenét túlharsogva a hangosbemondó.

-          Finite Incantatem! – kiáltott egy varázsló a tömegből, mire a zene abbamaradt.

-          Köszönöm! És most következzék egy „amatőr” zongorista barátunk, saját szerzeményével. A dal Mrs. Hermione Grangernek szól. Fogadják szeretettel Remus Lupint!

Hermionéban megállt az ütő egy pillanatra. Remus eljátssza az ő altatóját? Itt, mindenki előtt? Hermione elhatározásra jutott. Amint Remus meghajolt, amit persze hatalmas taps követett, és belekezdett a dalba, az ütemhez igazodva felállt, és lépkedni kezdett. Amerre ment, az emberek félreálltak, folyosót alkotva a terem közepén. A lány lassan sétált, a dallamot követve. Hosszú, uszályos estélyije a földet súrolta, haján hullámzott a terem megannyi fénye.

A szám végéhez érve Remus felpillantott a közönségére, várta a reakciókat. Szemével Hermionét kereste, mindhiába. Mikor tekintete a terem közepére siklott, észrevette az „élő folyosót” majd azt szemével követve eljutott a pódium lépcsőjéig. Ott állt Hermione, reflektorral megvilágítva, túlvilági szépséget sugározva a boldogságtól. Fellépkedett a lépcsőfokokon, és egyenesen férje karjába libbent. Lágyan megcsókolta a férfit, majd vállára hajtotta a fejét. A jelenlévők tapsviharban törtek ki, néhány fiatalabb minisztériumi dolgozó füttyentett is, csak hogy elismerését bizonyítsa.

-          Remus mondanom kell valamit! – kiabálta túl Hermione a tapsolókat.

-          Mit akarsz mondani?! Nem hallak! – kiabált vissza Remus.

Hermione előkapta dekoltázsából a pálcáját, elmotyogott egy Sonorust, és úgy válaszolt.

-          Remus, drágám, babát várok!

A terem azonban terjesztette a hangot, ezért nem csak a drága Remusban fagyott benn a szó. Azonban mikor észhez tért, az újdonsült kispapa boldogan kiáltotta el magát.

-          De hisz ez csodálatos!

Erre a tömeg és egy emberként kifújta a levegőt, és újabb taps következett.

-          Kedves egybegyűltek a boldog pár tiszteletére járjunk el egy lassút! – szólt újra a hangosbemondó.

A varázslók megkeresték boszorkájukat, és lassú ringatózásba kezdtek. A színpadon Hermione és Remus egymáshoz bújva, meghitten billegett, és közben nagyon boldognak érezték magukat.

A Szerző szavai: Fogadd sok szeretettel ezt a három részből álló novellát, remélem tetszett! Én szívesen adtam, és próbáltam belőle a legtöbbet kihozni.

Ölelés és csóközön!