Ajándékozott: Draco Malfoy
Leírás: Nem az a fontos, hogy kik vagyunk.
Még csak nem is az, hogy miért tesszük, amit teszünk.
Hanem, hogy kiért tesszük…
Egy novella sok szeretettel Draco Malfoynak.
Kíánság: 2. Az idős Ron és Hermione hosszú házasévek után ücsörög a kandalló előtt (merenghetnek a múlton, beszélhetnek a mindennapokról, pletykálhatnak, lehet humor, dráma, horror, akármi).
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Jó olvasást!
Álmodtam egy világot magamnak…
Vannak helyzetek, amikor le kell győznünk önmagunkat. Mikor nem számít a miért, és a hol, csak tennünk kell erőnkön felül is a legjobbat, amit tudunk. Erősnek lenni, mások helyett is, helyette is… Mert bárki lehet hős… A számára, aki a legfontosabb neki.
Ahogy a kandallóban pattogó tüzet nézem, egész elkalandoznak a gondolataim. Hiába, no, ahogy az ember öregszik, hajlamos lesz a szentimentalizmusra… Talán épp ideje is. Elmosolyodom. Mennyire szeretek itt ücsörögni! A régi, kényelmes fotelek bordó bársonyborítása megmagyarázhatatlan módon mindig a Griffendél klubhelységének kényelmes bútorzatát juttatja eszembe. Ahol annyi minden történt velem… Azóta pedig végképp sok minden. Gondoltam volna, mik? Sose.
Amikor elsőben belenéztem Edevis tükrébe, az szívem leghőbb vágyaként elnyert serlegek és kupák sokaságát mutatta.
Ott álltam, és így, visszagondolva… Semmim nem volt.
Szerencsére az élet másfelé sodort.
Az élet?
Nevetnem kell magamon, ennek a sodráshoz semmi köze, de még csak Merlin mindentudásához és hatalmához sem.
Hermione Grangernek hívták azt a mérhetetlen energiát és kitartást, ami képes volt engem a jó irányba toszogatni, olykor érzelmi zsarolások és kemény viták árán.
Később persze kiderült számomra is, hogy én voltam a hülye – újra és újra. És Hermione, az a gyönyörű, okos, tűzrőlpattant teremtés végig ott volt mellettem, sőt, küzdött értem… a nyurga, szeplős-pattanásos, vörös hajú kamaszért, aki – valljuk be – legtöbbször igazi balfékként viselkedett.
Különösen bántott a régi emlékek közül, hogy – mikor úgymond már megjött az eszem – ugyanúgy elkövettem egy hatalmas hibát, mint azelőtt.
Cserbenhagytam a szeretteim.
Életem legrosszabb döntését hoztam meg akkor, a vita hevében, mintegy adu ászként kivágva, hogy akkor márpedig én lelépek, elmegyek, el arról a mocskos, sáros, végeláthatatlan túráról. Mintha el lehetne szökni a kilátástalanság elől…
De Hermione és Harry, életem két főszereplője szeretett annyira, hogy elfogadja még ezt az oly rossz döntést is, csak azért, mert én hoztam. Visszafogadtak, szerettek.
A mai napig kételkedem magamban. A mai napig törlesztek, és mindig, mindig ott vagyok nekik, ha kellek, mert én… Griffendéles vagyok, a francba is! Bátor és lojális griffendéles, nem sunyi, menekülő mardekáros, hát végre legyek tényleg hű a házamhoz, és nézzek szembe a félelmeimmel.
Régebben, ha szóbahoztam a „botlásom”, ahogy Hermione emlegette, mindig egy csípős-féltő letorkollás járt érte:
- Ronald Weasley! Mégis hogy képzeled, hogy lebecsmérled magad? Hol vagy te egy sunyi mardekároshoz képest? Hol voltál, mikor ott álltunk egy vagon halálfaló átkainak kereszttüzében? Mellettem! Végig mellettem, még a gyerekek születésekor is, pedig azt szerintem rosszabbul viselted, mint én! – Közben ügyesen az ölembe somfordált, rám nézett azokkal a hatalmas, dióbarna szemeivel, és persze, hogy igazat kellett adnom neki, különben az ölemben tomboló viharnak nem lett volna vége…
Aztán már Rosie torkollt le, ha szükségem volt rá, ahogy most is ő kezdett szentbeszédbe szomorkás-elrévedő tekintetem láttán.
- Apa, most komolyan! – Égre emeli tőlem örökölt nefelejcskék szemeit, hozzám törleszkedik és rákezdi: – Te is tudod, hogy mennyire sokat számít, hogy itt vagy vele! Tehettél volna úgy, mint mások, mi megértettük volna Hugóval, ha beszámíthatatlannak nyilváníttatod, és szakemberek kezébe adod! De te kitartottál, és nézd, milyen tisztességesen gondját viseled! – Körbe mutat a szobában, és valóban, ahogy szétnézek, megnyugszom: friss nefelejcs az asztalon, amit Hermione annyira szeret, gondosan előkészített teás-szett a felhúzott vekkerrel, mert ugye fő a pontosság, a szobát belengő kellemes levendulaillat, mind-mind egyet jelentenek.
- De hát még mindig szeretem, mi mást tehetnék?
Rosie elmosolyodik, hamisítatlan Hermione-mosollyal. Anyja lánya. Szemében vidám szikrák lobognak, én pedig rettentő büszke vagyok a lányomra.
- Tudom, hogy neked természetes, de másnak nem az – teszi még hozzá, majd szorosan átölel, és miután fülsértően megszólal a vekker, szélesen vigyorogva, integetve kisompolyog a szobából.
Én pedig a tükörhöz sietek, nyugtázom a megfáradt, ráncos arcom, és még mindig ragyogó kék szemeim, majd mosolyra igazítom vonásaim, és az emeletre indulok. A lépcsőn még lesimítok pár szöszt a pulóveremről – a barnán minden meglátszik -, majd félúton elkiáltom magam:
- Hermione! – Semmi választ nem hallok. Nagy, ruganyos léptekkel igyekszem felfele, és enyhe aggodalommal a hangomban újra elbődülök: – Hermione, drágám!
Már az ajtaja előtt állok, épp kopogtatnék, mikor az halk neszezéssel kinyílik.
- Ron? – Az elém lépő idős hölgy méltóságteljes, és ráncain keresztül is szépséges.
Ahogy megpillant, elmosolyodik, és az arcán megjelenő nevetőgödröcske simogatásra késztet. Szemei egyszerre merednek rám és néznek valahova a messze távolba. Noha pontosan tudom, elméje nem a mai külsőmet vetíti ki neki, azt is látom, hogy az izgatottságtól ugyanúgy csillog a tekintete, mint szerelmünk elején, ha rám tekintett. Hogy szeretem a szeme sarkában azt a nevető szarkalábat, ami már előre jelzi nekem, hogy jó napja van-e! Most szerencsém van, jó passzban találom kedvesem, de óvatosnak kell lennem – sose tudhatom, neki mikor van.
- Én vagyok, gyere, már minden készen áll! – Belékarolnék. Ha hagyná.
- Várj, édes, meg sem dicséred a ruhám? Lavendertől kértem kölcsön, csak a te kedvedért! – Durcás lesz. Makacs álla előreugrik, tagadólag fordul el – ha nem látom, csak nézem, akárha egy tinédzser lány mimikája lenne.
Szóval még a háború környékén járunk – állapítom meg. Pontosítanom kéne az időpontot, nehogy elszóljam magam – a fölösleges magyarázkodás csak elrontja a napunkat, még akkor is, ha Hermione általában gyorsan felfogja, mi a helyzet. Most azonban a legfontosabb megnyugtatni őt, mert lélekben tényleg alig idősebb, mint egy tinilány.
- Jajj, bocsáss meg, Mio! Annyira elvakít a szépséged, hogy észre sem vettem a ruhát! – Bókolok, hogy kiengeszteljem, ő meg kislányosan elpirul. Ha érzelmekről volt szó, kettőnkről, mindig is egy szerelmes csitri vált belőle. Bár igaz, én meg a hősszerelmes lovag vagyok mellette, még így, hetven fele is.
Felé nyújtom a kezem és közelebb lépek, amint pedig bizalmat szavazva nekem apró kezét a tenyerembe helyezi, megpörgetem, és a karjaimba döntöm.
- Szeretlek, Hermione Weasley – lehelem kettőnk közé önfeledten, ám a harmonikus másodpercnek ezzel vége is szakad.
- Te piszok! – Talpra küzdi magát, és apró ökleivel nekem esik. – Még van fél évünk az esküvőig, legalább addig hadd hordjam a saját nevem!
Tüzes kis feleségem tehát „még” csak a menyecském, legalábbis az ő világában. Én meg az övé vagyok, tehát nincs más választásom, mint vele élni a pillanatot, a napot, órát, hetet, amit nekünk sorsol az élet.
Most épp a házasságunk előtt vagyunk, a betegsége szeszélyéből adódóan.
’Még jó, hogy Rosie elment, magyarázkodhattunk volna’ – jut eszembe, és könnyedén felnevetek.
Majd hirtelen ötlettől vezérelve elkapom a még mindig hevesen püfölő Hermione csuklóját – mégis hogy árthatna nekem? majd kétszer akkora vagyok, mint az ő kis filigrán termete –, és mélyen meghajolva a karomat kínálom neki.
- Hölgyem… Kiengesztelhetem egy teával? Amennyiben igen, kérem, jól kapaszkodjon belém, mert most lekísérem a nappaliba. – Szeretek neki udvarolni, megint, még egyszer meghódítani. Megvárom lelkes bólintását, aztán az ölembe kapom – halk sikkantással kommentálja merészségem – és a nappaliba viszem.
A randink kellemes volt, mint mindig.
Hermione briliáns elme, újra meg újra elcsodálkozom, hogy választhatott éppen engem.
Hugo szokta ilyenkor, mikor elbizonytalanodom, jól tettem-e, jól teszem-e, hogy felkísér az Emlékek Emeletére, a házunk feleségem számára tiltott helyére, a padlástérbe.
Fiam ugyanolyan magas, daliás férfi, mint én voltam ennyi idősen. Laza mozdulattal, erőlködés nélkül löki be a nehéz faajtót, és belépve a félhomályos, ódon bútorokkal teli helységbe karjait kitárva szertemutat.
- Apu, most mondd meg!
Mindig elemi erővel tör rám a nosztalgia a tengernyi érem és díj láttán. A falakat oklevelek sora borítja, a könyvespolcokon cikk-albumok és tanulmányok sora. Szinte látom magam előtt, ahogy kedvesem ezerfelé szálló, rakoncátlan hajkoronája körüllengi arcát, ami jóformán a hatalmas, érdeklődően csillogó barna szemekből és a széles mosolyból áll csak. Ő pedig ugyanolyan őszinte, kitörő örömmel fogadja a legrangosabb kitüntetéseket a miniszterektől, ahogy a Hírverő szakmailag értéktelen „Az év tudósa” díját. Szerény, gyönyörű, okos, és az enyém a szíve.
Az emlékeim közül Hugo éles hangja hoz ilyenkor vissza:
- Apa, ne szerénykedj már!
Kívülről talán igaza is van, hiszen a szobát borító oklevelek és tanulmányok többsége az én munkámat dicséri.
’Kitűnő eredménnyel végzett gyógyító’ – olvasható a mai napig szívemnek legkedvesebben. Lám, milyen tragédia kellett, hogy megtaláljam a helyem a varázsló-társadalomban!
Hermione betegségének diagnosztizálásáig aurorként dolgoztam, és, bár nem voltam rossz, kétségkívül sokan voltak nálam jobbak.
Mikor megállapították, hogy a feleségem Alzheimeres, összetörtem.
A jól felépített csodás világom összedőlni látszott. Én úgy terveztem, öregkorunkra majd békésen éldegélünk az összegyűjtött pénzből, fogadjuk az unokákat, és boldog elégedettséggel szemléljük a kandalló előtt ücsörögve mindazt a jót és szépet, amit teremtettünk.
Ehhez képest a megálmodott világom cserbenhagyott. Rose és Hugo nagyrészt kiléptek az életünkből, egyfelől, mert egyszerűbb volt így, mint folyton magyarázkodni Hermionénak, ki az a két fiatal, akik ott lebzselnek a házunkban, és rémesen hasonlítanak ránk, másrészt, mert a saját életüket kellett élniük: szerelem, család, karrier. Persze a gyerekek ott segítettek, ahol tudtak, ahogy Harry vagy a családom is igyekeztek levenni a vállamról a terheknek legalább egy részét.
Mégis, mindennel nekem kellett megbirkóznom, főleg fejben.
Én azonban elhatároztam, hogy még egyszer nem menekülök el gyáván a jövőm elől, akármilyen lehetetlennek is tűnik a helyzet.
Hermione egykori kollégái, más gyógyítók és bájitalmesterek készséggel siettek a segítségemre. A Weasley névnek – hála Hermionénak, valamint Rosie marketinges körök-béli hírnevének és Hugo jártasságának pénzügyi berkekben – presztízse volt. Sok időbe, szervezésbe és fáradtságomba telt, de maradéktalanul megérte: újjáépítettem az életünket.
Találtam egy megfelelő lakhelyet, elvégeztem a gyógyítói képzést és belevetettem magam az Alzheimer-kór gyógymódjának kutatásába. Sikeres voltam, hatalmas előrelépéseket tettünk a betegség kezelése és felismerése terén, ám még mindig rémisztően keveset tudtunk erről a varázslókat és muglikat egyaránt támadó, titokzatos idegrendszeri betegségről.
Ezért is tekintettem eredménytelennek magam, a számtalan elismerés ellenére.
Mégis, maradéktalanul boldog vagyok – állapítottam meg magamban, ahogy ott ücsörögtünk a süppedős fotelekben Hermionéval, forró teát kortyolgatva.
- Kicsim?
- Igen, Ron? – Kérdésemre a kandallóban pattogó tűzről rám emeli élénk tekintetét.
- Szeretlek – ejtem ki lágyan a szótagokat.
- Én is szeretlek, Ron Weasley. – Szerelmes pillantása megigéz, fogva tart, és a szívem hevesebben ver, ahogy apró kezének melegét megérzem az enyémen.
Hát így ne lennék boldog? Itt ez a bájos asszony, aki szeret!
Hogy ne lennék boldog, hogy ne lennék mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben…
Örökkön-örökké…
Szerelemben.
Megjegyzés:
A cím az Edda azonos című dalából lett kölcsönvéve, aminek szövege a történetet ihlette:
Álmodtam egy világot magamnak
Itt állok a kapui előtt
Adj erőt, hogy be tudjak lépni
Van hitem a magas falak előtt.
Utolsó kommentek