Ajándékozott: natty
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs
Jellemzők: Viktor Krum + saját szereplő, E/1. (és az ezzel járó dolgok), a végén némi elérzékenyülés Karácsony alkalmából.
Leírás: Viktor Krum a Roxfortban eltöltött egy éve után visszatért a Durmstrangba, ahol végzősként az élet amúgy sem egy leányálom, hát még ha egy körberajongott fiúról van szó. A „sztárolás” fogalmát viszont úgy tűnik, az itteni iskola diákjai másképpen értelmezik, mint ahogyan azt eddig megszokhattunk: a helyzet koránt sem szívderítő. Talán egyetlen személy van, aki igazán segíthet Viktornak, de végül a fiúnak magától kell rájönnie, hogyan élje a saját életét. -- Avagy bemutatkozik az igazi Krum, akinek mindig is megvolt a magához való esze, csak tehetsége nincs ezt kamatoztatni.
Kívánság: Egy igazi Viktor Krumos fic a Durmstrangban, ami kb. egy hetet ölel fel, avagy milyen egy hallgatag diák élete, ha egyben kviddicssztár is? Esetleg ottani órák, durmstrangos hangulat. Legyen könyvhű, tehát Viktor azért ne legyen egy nagyszájú, totál csajozós valaki, ha kérhetném.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Ajándékot Viktor Krumnak!
~~~
- Viktor, ébredj! Kérlek, kelj ki az ágyból!
Artikulálatlan gyomorhang.
- Nem morogj itt nekem, inkább húzd ki a fejed a párnádból. Te jó szagú trollszőr! Mi ez a takaród alatt? Pfúj, milyen mocskot csináltál ide? Azonnal kelj fel, hihetetlen hogy az ágyadban eszel…
Szóval ő Mia. Mia, a személyi őrangyalom, aki még mindig azt az elvet vallja: nem léteznek reménytelen esetek. A velem kapcsolatos munkaköri leírása tulajdonképpen a „bizonyosodjon meg arról, hogy Viktor Krum egy szép napon nem végzi holtan saját nyáltócsájában” lenne, és ő ennek olyan lelkiismerettel akar megfelelni, hogy azzal már néha engem is megrémít.
Lassan két éve, hogy szinte minden reggel ő kelt engem, nem is tudom, hol lennék nélküle – ezt ő is tudja. Akkor ismertük meg jobban egymást, mikor mindketten a legnagyobb felfordulást hagytuk magunk után a Durmstrangban: én bekerültem a válogatottba, Mia pedig az iskolai csapatba – ahová csak fiúkat válogattak be.
Persze, akkor én vittem el helyette a balhét, amint kiderült, hogy az újdonsült reménység történetesen nem Milton, csupán Mia, majd azóta fordult a helyzet: Mia az, aki mindkettőnkről gondoskodik. És nem, ez nem azért van, mert olyannyira elfoglalt lennék, pont ellenkezőleg: Mia elmondása szerint én már az „életképtelen” kategóriába tartozom, mindenesetre vannak problémáim. Például elfelejteni enni, elzárni magam után a csapot, járni a lépcsőn, az utat a kórház felé a rajongók támadásait követően, na szóval értitek, problémák. A tizennyolc éves kviddicssztárnak szüksége van egy nála fiatalabb bébiszitterre – elgondolkodtató, nem? Szinte az egész életemet megszervezik helyettem. És ez jól van így. Mikor csak magamra hagyatkozom, hajlamos vagyok bántani másokat.
Közben végre felülök, és belepislogok a reggeli félhomályba – sohasem tudtam elviselni ezt az átmeneti állapotot. Mia közben összeráncolt szemöldökkel próbálja meg eltűntetni a magazinokból ellesett bűbájokkal a tegnapi vacsorám bizonyítékait. Most nem igazán tud érdekelni a szokásos reggeli zsörtölődése, csak jólesően elmélyedem a ringató törődésbe. Hiába, előfordulhat hogy túlságosan elkényelmesedtem.
Persze, ebből Mia megint mindössze annyit észlel, hogy feltűnően hallgatok, de különben meg tudja, hogy mogorva vagyok, amíg le nem zuhanyoztam, tekintve hogy reggelente mindig álmosnak és nyúzottnak érzem magam. De most végre kimászom az ágyból, és a borzongatóan hideg fürdőszoba felé veszem az irányt. A többiekkel ellentétben én egészen kedvelem ezt a szűkös és párás nedvességet.
Mikor végzem a reggeli rituálémmal, visszaballagok a hálókörletembe, ahonnan közben már mindenki eltűnt – vagy lehet, már akkor sem voltak ott, mikor én felébredtem. Mia türelmesen ül az ágyam végében, és az aznapi híreket olvassa. Én kényelmesen magamra öltöm egyenként az egyenruhámat, majd megint megjegyzem magamnak, hogy a nadrágomra figyelni kell, mikor csúszik le a nap folyamán.
~ ~ ~
Odalent az étkezőben a szokásos hangulat vár minket, mindenki feltűnően mélyed el a mellette ülők társaságában. Nagyon máshogy nincs is itt lehetőség az évfolyamok közötti kapcsolattartásra, Miával mi is mindig szabályokat hágunk, ahányszor csak egy térségben tartózkodunk. Az iskola vezetősége kínosan ügyel arra, hogy a különböző korosztályok ne legyenek negatív hatással egymásra – így adnak lehetőséget a kibontakozásra?
Az egyik szélső asztalnál foglalunk helyet, ami az évek során szinte már kötődik hozzánk. Az iskola falain belül nem is vennénk észre, milyen erős a szokás hatalma. Mia máris intézkedik, hogy megkapjuk a reggelinket, amit ugyanolyan pontossággal mérnek ki nekünk, mint minden mást itt a Durmstrangban. Mégis, mikor végre megjelenik a két tányérunk, Mia gondot fordít arra is, hogy napjában egyszer legalább normálisan étkezzem: megpúpozza az adagomat az ő reggelijének felével. Ekkor keresztbe fonja karjait, és kitartóan figyel, míg végre hősiesen elkezdem enni a lilakáposztát.
Mikor már teljesen kifulladva a káposztahegy felénél tartok, leül az asztalunkhoz a második legfontosabb személy, aki ehhez az iskolához köt: David. Ő Miával ellentétben velem egy évfolyamba jár, de csak azért, mert ő is jelentkezett egy éve a Trimágus Tusára – csupán a hecc kedvéért. A többi tavalyi csapattársunkkal ellentétben mi visszajöttünk elvégezni idén a Durmstrangot, így most a halasztott évünknek köszönhetően ketten vagyunk a rangidősek a „saját” korosztályunkban – mert amúgy nem lennénk elég feltűnőek. Most idén pedig megint David az iskolai kividdicscsapat kapitánya, és ő is mindent megtesz azért, hogy én semmiképpen se érezzem magam kényelmetlenül.
Amúgy érdekes személyiség. Magától értetődően zseniális, de közben vitathatóan hátborzongató. Például, ha egy nemzetközi csapatról vagy akár válogatottról kérdezed, ő megmondja, hogy mikortól vannak bejegyezve, kik voltak a kezdőcsapatban, mikor voltak a csúcson, mik az egyéni rekordjaik, és talán még egy elérhetőséget is mond, ahol jelentkezni tudsz hozzájuk. De, ha megkérded Davidtól, hogy mi a véleménye magáról a kviddicsről, akkor hosszú monológba kezd az üzletről, az összeesküvésekről, a bundákról, a vesztegetésekről és arról hogy a játék maga a hazugság. Ő ilyen.
Szóval ők ketten mellettem felelnek értem – nem mintha bárki kötelezné is őket erre, és ezzel valahol mindig zavarba hoznak engem. De mégis, be kell ismernem, hogy nélkülük valószínűleg elvesznék. Ők azok, akik a biztos pontot jelentik nekem a körülöttem való felfordulásban, és ezt csakis nekik köszönhetem. Hirtelen mintha mindenki meghallaná a gondolataimat, egyre több szempár szegeződik rám a leglehetetlenebb pontokról – vagy már képzelődöm is?
Ekkor bevágódik David mellé egy feltűnően fiatal lány, és a hirtelen szőkesége engem is megzavar – torkomon akad a lilakáposzta. Hihetetlen átéléssel gesztikulál, miközben David minden láthatatlan rezzenését figyeli, majd tágra nyílt szemeit végül rám mereszti. Én csak érzem, hogy megint rossz kedvem lesz, de a lány a következő pillanatban már nem is velem foglalkozik, Miát vizslatja, majd bemutatkozik nekünk is.
Nadja. Nadja, aki gesztenye illatú, és mint kiderült, Daviddal töltötte az elmúlt éjszakát. Nem ismert fel engem, ez jó – a hangja viszont visítós, ez nem jó. Mia is mintha kicsit mogorvábban túrkálná a reggelije maradékát. Mikor halkan megkérdezem tőle, mi a baj, szinte sértetten válaszol, hogy mégis mi lenne. Közben tudom, hogy bántja ez a nagy érdeklődés, ami első sorban engem érint, de ő az, aki aggódik értem. Helyettem. Közben viszont most elég nyilvánvaló, hogy David az, akiért Nadja rajong. Persze, voltak már esetek, hogy így akartak közelebb férkőzni hozzám. De nyílt titok, hogy én ezzel nem tudok mit kezdeni. Talán szerencsémre – már csak David miatt is.
Végül ezen a reggelin is sikeresen túl vagyunk, és ideje, hogy Mia magamra hagyjon, neki sietnie kell az első órájára: a Természetes Mágia előadáson most végre gyakorlati órát tartanak nekik – egész héten ezt hallgattam tőle, és most már én is vele örülök, hogy végre túl lesz rajta. Lassan nekem is el kéne indulnom az én előadásomra, mert ha Dobun-mergen professzor – iskolai körökben csak a „félszemű” – beváltja a fenyegetését, akkor bizony egy kisebb számonkérés vár minket. Várakozóan pillantok Davidra, aki túlságosan is felszabadult ennek a lánynak a társaságában, de pár másodperc múlva már követ, hogy együtt menjünk órára.
~ ~ ~
Minden kívülálló borzongva reméli, hogy az összes szóbeszéd igaz a Durmstrangról, miközben nem az iskola, hanem a róla alkotott vélemények teszik azt olyan rejtélyessé. Szerintem az alapítóknak még annyi fantáziája sem volt, mint az utókornak, mivel az épület maga gyomra egy hegynek, amit csak úgy véletlenül pottyantottak el a sztyeppék közepén. Nem is olyan feltűnő… - mindenesetre nem hivalkodó. Néha hallani véljük, mikor a hegy émelyeg.
A hatalmas katlanba egy kisebb földalatti város tömörül, és az épületek sokasága alkotja magát az iskolát. Az ember hajlamos a tévelygésre az egyforma épületszárnyak között, és ilyenkor szinte érzi, ahogyan a hegy ránehezedik. Mi most éppen egy, a főépület előtt elterülő nagyobb téren sétálunk, aminek azt mondják, ha nagyon a szélére merészkednénk, lelátnánk az alattunk lévő szintre. Minket ez sosem érdekelt annyira, hogy utána is járjunk a dolognak, nekem például pont elég a tudat, hogy a föld alatt vagyok, és máris fojtogat valami belülről. Ezért szeretem sokszor elhagyni az iskolát – leginkább seprűn -, mert akkor végre csiklandoz a szabadság érzése. Ahogyan közeledünk a toronyházban kialakított tanterem felé, az is repdeső-érzést kelt bennem, de a rosszabbik fajtát. Ez a szédülés bennrekedt a hasamban, akár valami cikesz.
Azt gondolnátok, hogy egy olyan féltett különlegességnek, mint én – azért ezt nem én mondtam magamról – mindent elnéznek, amit csak lehet. Puszta féltésből. De a Durmstrangban minden fordítva működik: mindenki lesi minden elvétett mozdulatodat, amikor mégis csak bebizonyosodik rólad, hogy nem vagy több mint mások. Ezt sajnos be kell bizonyítanom nekik, nem elég, hogy én tudom magamról.
Erre a mostani gyakorlati felelés is egy tökéletes alkalom lesz, már előre tudom: senki nem fogja kihagyni, hogy bizonyíthassak. Ez egy idő után elég kimerítő tud lenni – egyenesen felőröl. Dobun-mergen mégis azok közé a tanárok közé tartozik, aki azon van, hogy ne kezeljenek engem másképp, se így, se úgy. Egyenrangú félnek tekint, és én ezért is csak hálával tartozom. Azt akarom, hogy jól sikerüljön ez a kis megmérettetés, csak hogy megmutathassam neki, van értelme ennek, és mert tisztelem a metamorfmágust. És nálam ez az első: a tisztelet. Onnantól, hogy valakire fel tudok nézni, bármit megtennék, csak hogy megfeleljek neki – ez már csak ilyen. Voltaképp magamnak teremtek kihívást.
Mikor Daviddal ketten belépünk a terembe, hirtelen mintha a falak is megnémulnának – az összes tekintet ránk szegeződik. Vannak dolgok, amiket nehezen szokik meg az ember – és nem csak magamról beszélek. Nem volt elég, hogy ma még idétlenebbül érzem magam, mint máskor, de most még ez is: kész merénylet készülődhet ellenem. Szinte érzem, ahogyan összesúgnak mögöttem, és közben nem veszik észre, hogy én is mennyire kíváncsi vagyok, miről beszélhetnek. Teljesen lezsibbadok, lehet valamiféle gomba nőhetett ki a fejemben, mikor megint nem figyeltem oda. Vagyis, Mia nem figyelt rám eléggé… most mintha mindennek a belsejében zümmögne valami.
Próbálok eljutni a padomhoz, de nem is hinné az ember, milyen embert próbáló feladattá növi ki magát ez is, ha már a lélegzetvételét harminc ember számolja. Tapintható a feszültség, mégis egy ideges-szőke lány adja fel előbb, aki mellett épp elhaladok: hirtelen felpattan, majd előre sietve kihúzza nekem a székemet. Ennél megalázóbb dolog nem is történhetett volna ma velem, ráadásul ezt ő is észreveszi, így egyszerre kullogunk mindketten a saját helyünkre – miközben próbálnak elgáncsolni minket a villogó tekintetek.
Mondtam már, hogy lehetetlenül nehéz az iskolai élet? Mindegyikőnkre ráméri a személyes megpróbáltatásait. És nekem ez jutott… - Mia ilyenkor sohasem hagyja, hogy jobban eltöprengjek ezen, és most is segítségemre siet Dobun-mergen, amint megjelenik az ajtóban. Szinte úszik a hirtelen keletkezett csendben. Ennek a mágusnak tényleg hálás vagyok.
Elkezdődik az óra, én pedig közben épp azon vagyok, hogy elővegyek egy bizonyos borítékot a táskámból, amiben a bizonyos leveleimet rejtem el, holmi megerősítésként. Már ha csak ránézek a megfakult pergamenre, erővel tölt el. A következő pillanatban viszont a nevemet hallom, és megint azt kell észrevennem, hogy mindenki engem figyel. Zavartan visszacsúsztatom a megsárgult pergament táskám belső zsebébe, majd még jobban elkomorodom, mikor rájövök, hogy valószínűleg most csalódást okoztam Dobunnak.
- Viktor?
A mester kínos nyugalommal mér végig, körülöttem pedig egyre jobban vibrál minden. Zümm-zümm.
- Igen, professzor? – A hangom idegenül visszhangzik a magabiztosságában.
- Várom a válaszod. – Ez az ember maga olyan légies, olyan könnyed, hogy szinte megvágja a huzat az oldalamat. Ajkain mosoly lebeg.
Nem tudom, mit mondjak. Igazán nem tudom, mit mondjak. A legjobb lenne visszakérdeznem, de most még ránézni is nehezemre esik. Csak ülök továbbra is komor hallgatásban, és egyre jobban elkeserít, hogy ennyire figyelmetlen vagyok. Megint magammal foglalkoztam. Vagyis…
- Viktor! – A megszólítás egyáltalán nem fenyegető, inkább elnéző. Lekezelő. – Attól tartok, nem tudom fenntartani az érdeklődésedet az óráimon. Mondd, fiam, mivel tudnám elérni, hogy mégis rám figyeljen?
Hallom, hogy mindenki visszanyeli a levegőt körülöttem, egy szék pedig a hátam mögött megreccsen. Én csak továbbra is ráncolom szemöldököm. Most már tényleg nem értem.
- Kedves Fiam! Ugye még tegezhetlek? – Hangja megvág, mint a papír, mely épp kiesik a kezemből. Attól tartok, egyszer még le fog esni az arcom, ha ilyen rendszerességgel hoznak engem kínos helyzetekbe. - Félek, kettőnk közül én vagyok az, aki többet aggódik a tanulmányaidért. Nem is értem, hol rontottam el… - sóhajtja, majd kivár.
Többen megrázkódnak előttem, én pedig már nem is veszem észre, mióta remegek. Csak tudnám, mitől… Mia mindig mondta, hogy vigyázzak magamra.
Mikor óra után végre kijutok a teremből, hirtelen megint érzem azt a felszabadító bizsergést, ami átjárja tagjaimat. Kaptam Dobuntól még egy esélyt. Szóval megint bizonyítanom kell… én megtenném, ha érteném, miért. Úgy látszik, Dobun volt kettőnk közül az, aki hamarabb kiismerte a másikat. Tisztelet. Csak nem értem, miért hiszi azt itt minden tanár, hogy a megalázás inspiráló? Legalábbis nálam biztosan nem működik.
A nap többi része szinte összemosódik előttem, megfoghatatlan halmazállapotú körülöttem minden, és azon veszem észre magam, hogy az ágyam szélén ülök, és újra a leveleket olvasom. Hermione leveleit. Szinte már kívülről tudom az összeset, pedig igazán nem akartam megtanulni őket, mert féltem, akkor nem maradnak meg ugyanannak. És közben Hermione már három hónapja nem ír, nekem mégis minden reggel az az első kérdésem Miától, hogy jött-e levelem. Kivéve ma… el is felejtkeztem róla, olyan felfordult volt ez a reggel. Lehet, ezért volt ilyen fullasztóan különös ez a nap. Furcsa, mintha minden hirtelen olyan más lenne, csak azért, mert elfelejtkeztem róla. Magamról?
De Hermione… nem tudom elmondani, hányszor fordultam vissza, mielőtt visszajöttem volna az utolsó évemre az iskolába. Mint amikor az ember olyan lépcsőfokra lép, ami nincs is, úgy zuhant meg a gyomrom, ahogy visszatértem a régi életembe, ami így ijesztően más lett. Hermionéval, Hermione nélkül. Nem tudtam elfogadni, hogy érezhetek így bárki iránt is, most pedig nem tudom azt elfogadni, hogy ez az egész talán csak egy álom volt. Talán nem is létezett sohasem. Talán nem is én voltam. Az egész tavalyi évem egy lázas lidércnyomásként nehezedik rám azóta is, mégis, ha úgy érzem, mentem megfulladok, csak elő kell vennem a leveleket, amiket ő írt, és máris elringatnak.
Mia azon kap, hogy megint csak magamhoz szorítom a féltéstől gyűrött pergameneket, és próbálok helyet cserélni a saját árnyékommal. Szép vonásai hirtelen megkeményednek, és egy éles pillantással már fordulna is vissza az ajtóban.
- Gyere vissza! – Kétségbeesésem inkább hathat követelésként, mindenesetre Mia is megtorpan.
- Majd ha egyedül leszel. – Szinte suttogja a szavakat, de közben tekintetét nekem szegezi. Kicsit mindig tartok tőle, hogy egyszer megperzsel azokkal az izzó kék szemekkel.
Ezek után, mint akit rajta kaptak valamin, pirulva eresztem le mellkasomról a már oda tapadt papírlapokat, és zavartan kezdem el visszahajtogatni őket eredeti formájukba. Mikor elkapom Mia pillantását, szélsebesen gyűröm be az összeset a borítékjukba, majd lapos oldalpillantásokkal mérem fel esélyeimet.
Mia még mindig az ajtóban áll, de hallgatása mostanra tétova, hangja megremeg:
- Nem akartam zavarni.
- Nem zavarsz. – És ezt komolyan is gondolom. Csak kár, hogy a hangom kívülről hallva egészen máshogyan szól.
- Persze. – A lány ajkai finoman megrándulnak, majd megadóan beljebb lép.
Mielőtt még észbe kaphatnék, már mindketten az ágyamon fekszünk, és én odaadóan hallgatom Mia legújabb beszámolóját az évfolyamtársairól – de tényleg igyekszem. Mindig is élveztem, mikor mesélt, olyan önfeledten tudta előadni a történeteit, hogy a valóság hirtelen egész eleven lett körülötte. Ilyenkor észre sem veszem, és mosolygok. Csak az a baj, hogy Mia viszont észreveszi ezt, és néha egyenesen kinevet a bárgyú képemért. Hiába, nem vagyok az ilyenhez hozzászokva.
Most épp egy újabb fiúról van szó, aki szóba kerülhet a lánynál, és én azon kapom magam, hogy támadó érveket találok ki, csak hogy kicsit elkedvetlenítsem tőle Miát. Ez igazán nem fair tőlem, én is tudom, de most mégis megnyugtató, hogy ezen vitatkozhatom vele. Ilyenkor szimplán olyan, mintha két meglett jó barát lennénk, akik együtt vitatják meg aktuális partnereiket – ahogyan ez elő van írva. Csak, az a különbség, hogy egyikőnk fiú, másikunk lány.
Vagyis, mikor legutóbb megnéztem, még fiú voltam.
Mikor már kikerülhetetlenül magunkra terelődik a szó, egyre nagyobbakat hallgatunk, és inkább végleg átengedjük magunkat a megértő csendnek. Szeretek Miával hallgatni. Mintha még ilyenkor is beszélgetnénk – szinte fölöslegesek is a szavak. Ezt eddig senki nem értette meg, pedig én néha úgy érzem, ilyenkor mondunk igazán igazat egymásnak. Mia közben hosszú karjaival és lábaival addig fészkelődik, míg egy szintbe kerül velem, így homlokunk most összeér.
- Miért vagy mindig ilyen morcos?
- Hogy? – Tényleg nem értem.
Mia szemtelenül a szemöldökömre bök, majd belekuncog a paplanba. Én csak lemondóan sóhajtok egyet, és elrejtem arcomat a huzat mögé. Hihetetlen, hogy magammal sem tudok kibékülni.
Utolsó kommentek