Akinek készült az ajándék: Yenna
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Mindenkinek lehetnek rossz álmai, de vajon hányan jutnak el az álom helyszínére? Patience egy átlagos lány, aki még nem érzi magát készen a szerelemre. Az élete hirtelen megváltozik, és már cseppet sem a tökéletes pasi lesz a legnagyobb gondja. Hiszen valaki más is belép a képbe.
Leírás: Mindenkinek lehetnek rossz álmai, de vajon hányan jutnak el az álom helyszínére? Patience egy átlagos lány, aki még nem érzi magát készen a szerelemre. Az élete hirtelen megváltozik, és már cseppet sem a tökéletes pasi lesz a legnagyobb gondja. Hiszen valaki más is belép a képbe.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Hence & Over
Álmomban egy lovat láttam. Fehér volt, szőre vérrel bemocskolva. Elvágtatott előttem, s mikor a fullasztó porfelhő eltűnt, egy páncélos lovaggal találtam szemben magam. Akkor a saját ruhámra pillantottam, arra számítva, hogy ha már álmodom, nekem is biztos páncélzatom van, de egy szakadt ingnél és egy farmernél nem volt több az öltözékem. Kétségbe esve néztem fel a harcosra. A legkülönösebb az volt, hogy rajta kívül semmit sem láttam. Egy fekete ürességben álltunk, csak mi ketten. Végre megéreztem egy kard markolatát, amire rákulcsolódott a kezem, de nem bírtam lenézni. A férfi fogva tartott a pillantásával, majd előrelendült a kardja. Az utolsó pillanatban ugrottam el, de éreztem, hogy meleg vér folyik végig az alkaromon. Valamire ráestem.
– Segíthetek? – tolakodott az agyamig a lágy, kellemesen mély férfihang. A szememet már nem sikerült kinyitnom, mert az álom kilökött magából, s én zuhantam egészen a való világig, a kényelmetlenné vált ágyba.
*
A fejemet kidugtam a kicsit kinyúlt, zöld, Floridás pulcsimból, magamra kanyarítottam a csíkos sálamat, miközben végigsétáltam a folyosón. Lábujjhegyen lépkedtem, nem akartam megzavarni a szüleim és a kishúgom álmát.
Hűvös reggeli szellő fújdogált odakint. Az égbolt tiszta volt, madarak éneke kísért végig. Felfrissített a séta, amit a Sweet Minutes nevű cukrászdáig tettem meg. Befordultam egy keskeny utcába, hogy megkerülhessem az épületet, majd benyitottam a hátsó ajtón, ami az alkalmazottaknak volt fenntartva. Átmentem a raktárhelyiségen, és végre megcsapott a sütemények ínycsiklandozó illata. Olyan volt, mintha egy édességekkel teli hordóban ültem volna. Az illat mellé a főnököm, Gordon arca is társult. A pult mellett sürgölődött, majd lépteimre hátrapillantott. Csokoládébarna szemei voltak, és én mindig azt hittem, az édességektől lett ilyen a színe.
- Hello, Pat.
- Hello, főnök. Hogy állunk? – kérdeztem, közben a gyors, de precíz munkáját figyeltem, amit köszönése után rögtön folytatott.
- Áh, jó, hogy jöttél. Nem érkezett meg a cukormáz-szállítmány. Nem láttad kint a teherautót?
- Nem. Üres az udvar. Addig segíthetek valamit? – néztem körül.
- Menj, keresd meg Melodyt – sóhajtott.
- Oké, főnök – szinte sütött róla az idegesség, ezért nem volt kedvem tovább lábatlankodni. Ott hagytam Gordont, miután leakasztottam a fogasról a kötényemet. Mel felé menet kötöttem magamra. A legjobban az tetszett benne, hogy a nevemet szép, dőlt betűkkel a bal zsebecskére varrták. Ahogy persze mindenkinek, aki ott dolgozott.
Melody Homme volt az, aki a tortadíszeket készítette, meg minden egyéb alapos odafigyelést követelő munkát, és mostanában elég sok dolga akadt. A munka megnehezült a vizsgaidőszak kezdetével, mert ez azt is jelentette, hogy nemsokára beindul a báli szezon, és a tortarendelések száma már most megsokszorozódott. Tudtam, hogy Melody higgadtan várja a cukormázat, mert ő egyáltalán nem volt ideges típus. Jól gondoltam. Ahogy megláttam a fekete, lófarokban összefogott haját az egyik polc mögött, odasiettem, és amit láttam, egyáltalán nem lehetett volna dühkitörésnek nevezni. Lassan ráhelyezte a piskótát a vaníliás krémre, majd az ujjaival lenyomogatta.
- Szia Mel, mi újság?
- Pat! – hangomra izgatottan összerezzent, majd megfordult. Arcán széles mosoly virított. – Jó látni téged!
A kezét egy rongyba törölte, majd hozzám lépett és megölelt. Egy magasságúak voltunk, most mégis olyan nagynak tűnt a szememben. Mikor már kaptam levegőt, rákérdeztem:
- Segíthetek? Hallottam, még nem érkezett meg a cukormáz. – Nem féltem titkolni előle, mit gondolok, ezért így folytattam:
- Igazából nem arra számítottam, hogy mérges leszel, de mégis... nem zavar?
Ahogy rám pillantott, el kezdett nevetni, és már kezdtem irigyelni a felhőtlenségét.
- Ugyan, Pat! Ne butáskodj már! – korholt vigyorogva. – Mindjárt megérkezik a szállítmány. De addig – váltott komolyabb hangra – igen, segíthetsz nekem, te lustaság! – a mellkasomra bökött, majd amikor nem bírta tovább a szigorúságot, megint kitört belőle a nevetés.
- Nem hiszem el, hogy eddig tudsz aludni! – piszkált. Hirtelen észrevette a Floridás pulcsit, amit felvettem induláskor, s most majdnem eltakarta a kötényem. Nem tudtam megállapítani, mire gondolhat, de nem kellett sokat törnöm a fejem.
- Érdekes, hogy ezt vetted fel... – jelentette ki. – Szép, vékony alakod van, és ez teljesen eltakarja – fakadt ki olyan hangon, mintha irigykedne, pedig ő nálam is vékonyabb volt. Valamiből sejtettem, hogy kritizálni akar. Melody nem szokott ideges lenni, de engem szeretett piszkálni, és volt, hogy felkapta a vizet miattam. Viszont ez nála nem tartott sokáig, és ha össze is vesztünk valamiért, gyorsan kibékültünk.
Mel arca egy pillanat alatt felragyogott, és vidáman megragadta a karomat, viszont én még visszatértem az előző témára:
- De mi van, ha nem érkezik meg? El fogunk csúszni, és akkor... – félbe kellett szakítanom a mondatot, mert Mel a számra nyomta a kezét, olyan erősen, hogy majdnem szétroppantam. Mélyen a szemembe nézett:
- Nem, nem, nem! – csilingelte. – Ilyet nem mondunk. Ezer százalék, hogy kész leszünk, és megmondjam, honnan tudom? – Végre levette a tenyerét a számról, cinkosan rám mosolygott, pedig én semmibe nem voltam beavatva, aztán újra kézen fogott. Nem is szóltam semmit, csak bólintottam, ő máris végighúzott a pultok mellett, majd befordultunk a konyha végét jelző boltozatig. A hatalmas ablakokhoz tolt, és kimutatott az udvar arrafelé eső részére.
- Ezt meg honnan tudtad? – a mondat végére elakadt a szavam, mert egy pillanatra eszembe jutottak a jósnők, akik a városunkban éltek, és most épp Melody arcát képzeltem közéjük. A teherautó ugyanis éppen abban a percben állt be az udvarra, s az ablak mellől tisztán hallottam a sípolását. Melody az arckifejezésem láttán kacagni kezdett. Az ajtó felé rohantunk, s közben ezt mondta:
- Csak meghallottam, ahogy tolat. Te épp el voltál foglalva az aggodalmaskodással – mosolygott rám.
Ó, igen. Én szerencsétlen.
Az udvaron már ott találtuk a főnököt, aki heves mozdulatokkal adta tudtára a sofőrnek, hogy máskor mit tesz vele, ha elkésik.
Miután lepakoltuk a dobozokat, rá kellett jönnöm, hogy azért végeztünk olyan gyorsan, mert időközben a semmiből előbukkanó Danny is segített. Benne az volt az érdekes, hogy az ő jelenlétében semmi hülyeséget nem tettem, mint bármelyik más hímneművel szemben általában, és ez nagyon szó. Pedig ráadásul eléggé kedveltem, és ezt Melody sem tudta volna cáfolni. Danny nem volt hétköznapi, sajátosan öltözött, és titokban rajzfilmeket nézett, de én oda voltam érte, és úgy véltem, ez kölcsönös. Bár még sosem randiztam vele.
Ha belegondolok, nem is olyan régóta ismertem. Pontosan attól a perctől fogva, hogy a Sweet Minutesben dolgoztam. Ő volt az első ezen a helyen, akivel találkoztam, és attól kezdve barátok voltunk. Soha nem felejtem el azt a napot.
Az első napon, rögtön az után, hogy felvettek, a Sweet Minutesbe siettem. A hátsó ajtón át jöttem be, de olyan izgatott voltam, hogy a folyosó közepén, tehetetlenül és magányosan megálltam. Hirtelen felbukkant Danny – vagyis akkor még egy számomra ismeretlen srác -, és megtorpant előttem. Érdeklődve méregetett, valószínűleg ő is úgy meg volt lepve, mint én. Egy félénk, kislányos hangot azért kipréseltem magamból:
- Hello – köszöntem. Alaposan felmértem a helyzetet, a srác csak pár évvel lehet idősebb nálam, gondoltam. Szóval hello. Végre elmosolyodott, és közelíteni kezdett felém.
- Szia – mondta. A hangja barátságos volt, és bujkált még benne valami, amitől a lányok általában elájulnak. Én szerencsére nem tettem, de engem is elvarázsolt. – Először azt hittem, betörő vagy – nevetett, de érződött a hangján, hogy csak viccel.
- Az új… - kezdtem, de egyszerűen nem jutott eszembe, mit mondjak. Mert még semmi nem voltam. Csak egy kis, jelentéktelen segítő. Szerencsére a srác bólogatni kezdett, és nem várt folytatást.
- Oké, most már tudom. Huh – sóhajtott vigyorogva. A vidámsága rám is átragadt.
Mielőtt megkérdezhettem volna, mi a neve, elnézett mögöttem, majd ismét rám pillantott:
- Nem láttál erre egy hosszú, fekete hajú lányt? Kb. olyan magas, mint te – tette hozzá, és végignézett rajtam. Kicsit zavarba jöttem, de azért megráztam a fejem.
- Melody – magyarázta, mintha tudnom kellett volna.
Akkor sem vette le rólam a szemét, mikor lazán nekitámaszkodott a falnak. Ebben a pózban jobban szemügyre vehettem. Állig érő, világosbarna haja kuszán, össze-vissza állt, de ez látszólag cseppet sem zavarta. Az, hogy a haja hosszú volt, valahogy jól mutatott a nemtörődöm arckifejezéssel és a jóképűségével. Olyan embernek látszott, akit nem érdekel más véleménye, ő köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében. És amikor a szemébe néztem, olyan volt, mintha egy lágy vizű tóban lubickolnék. Tiszta kék volt.
Sokáig merengtem így, csendbe borítva mindent.
A tekintete egyszerre zavaróvá vált, és elkaptam róla a szemem. Szédülni kezdtem, erre felegyenesedett, egészen közel lépett hozzám, és megkérdezte:
- Jól vagy? – hangja megnyugtató volt, mégis érdekes. Nem ismertem ezt a srácot, nem tudtam, miért ilyen. Felocsúdtam, és mosolyogva feleltem, hogy eltereljem róla a figyelmemet:
- Persze.
A hajam előrehullt a fülem mögül, eltakarta az egyik szememet. Ő gyengéden visszasimította, közben nem ért a bőrömhöz.
- A szemed színe... nagyon érdekes – szólt. Elmosolyodtam, éreztem a kellemes vibrálást kettőnk között.
De csak eddig tartott, az arca visszaváltozott a megszokott gondtalanra. Hátát ismét nekivetette a falnak.
- Nem tudod, merre van a főnök? – nyögtem ki, hogy valami normálist is tegyek, ő pedig a nyugtalan hangomra elvigyorodott.
- Ez jó kérdés – válaszolta egyszerűen. – Én is azt szeretném tudni.
Felhúztam a szemöldökömet.
- Ezért keresem Melodyt.
- De sajnos nem tudod, hol van.
- Pontosan – a tekintetünk találkozott, majd megvonta a vállát: - Melody a főnök, ha a főnök nincs itt.
Egy kis szünet után megjegyezte:
- Vagyis én annak tekintem.
Nevetésemet a tenyerembe rejtettem, de ő meglátta, és édesen mosolyogva, oldalra billent fejjel méregetett. Én is a falnak támaszkodtam, a vállunk majdnem összeért.
Tetszett a csend, nem kellett összpontosítanom semmire. És legfőképp: nem kellett figyelnem, hogy viselkedem előtte. Viszont mindezt megszakította egy lány hangja.
- Meg is van Melody – mondta nevetve a srác. Tudtam, hogy mennie kell, de azt nem, hogy én mit fogok kezdeni magammal.
- Jössz? – zsebre tette a kezét. Kifejezetten jól mutatott rajta a fehér kötény.
- Nem hiszem – szóltam. – Meg kéne várnom a főnököt.
- Biztos mindjárt megérkezik – bólintott. – Szerintem menj az udvarra, ott fog jönni.
- Kösz mindent.
Felkacagott:
- Bármikor állok rendelkezésedre – a hangja régi, fekete-fehér filmekbe illett. Mosolyogva elpirultam, ő pedig lassan megfordult, és elindult. Még utána szóltam:
- Majd találkozunk... – a hangom halk volt, de ő meghallotta. Megfordult, és meglepetésemre az arcán sunyi mosoly virított. Visszaállt elém. A szemembe nézett, és azt mondta:
- Danny - kinyújtotta felém a jobb kezét, én pedig megfogtam.
- Patience.
Mikor összeért a kezünk, vibrálni kezdett a testem, s ez csak akkor múlt el, mikor Danny eltűnt a szemem elől.
Még soha nem jártam senkivel, egy fiúval sem kerültem olyan kapcsolatba, mint vele. De nem mertem közeledni hozzá, mert nem akartam összezúzni a kialakuló barátságunkat.
És most újra a cukrászda udvarában voltam, meg volt mindenem, ami kellett.
Danny, Melody és én bevittük a csomagokat a konyhába. Kifújtuk magunkat, amíg Danny visszament az udvarra.
- Te nem vagy álmos? – kérdeztem Meltől. A hatás növelése érdekében nagyot ásítottam. Nem tudtam elképzelni, hogy törhetett rám ez, mikor olyan sokat aludtam.
- Nem igazán – bámult Mel, fogta a dobozokat, és elvitte a pultjához. Én megvártam Dannyt, majd együtt mentünk dolgozni.
A délelőtt folyamán minden jól ment. Segítettem Dannynek, aztán csináltam a saját dolgomat. Néhány héttel ezelőtt Gordon megtudta, hogy a kis, sós pogácsák készítésében profi vagyok, úgyhogy véglegesen felvett, ráadásul a cukrászda kínálatában megjelent a forró csoki pogácsával. De emellett szerettem segíteni a többieknek, mert velük ellentétben nekem nem sok dolgom volt.
Miután nyolc órakor kinyitottunk, én már elkészültem néhány adaggal, ezért kimentem a pulthoz felvenni a rendeléseket. Susan is ott volt, legtöbbször ő volt a pénztárnál. Mikor odaértem, épp egy kiscserkészcsapattól kérdezte, mit szeretnének.
- Ömm, hát lássuk csak – fontoskodott az egyik kisfiú. A hangja vontatott volt, ő maga pedig alacsony, és duci, olyan kilenc év körüli. A fején egy sötétbarna, szőrös sapka trónolt, amitől megnyúlt az arca. Csodáltam, hogy nincs melege. Mosolyogva figyeltem.
- Nekem egy csoki roló, meg egy ilyen krémes – bökött az üvegre, ami mögött egy szép franciakrémes volt kitéve. – Garynek egy rizses kocka.
Susan szorgosan jegyzetelt. Egy pillanatra belegondoltam, vajon azt is leírja-e, hogy Gary.
- Charles is csoki rolót kér, ugye, Charles? – nézett a mellette álló, szeppent fiúcskára, aki bólintott. Még mondott valamit, amit már nem hallottam. Unottan a kirakatot kezdtem figyelni. Megakadt a tekintetem.
Állt odakint valakit. Egy velem egy korú lány volt. Nem úgy tűnt, mint aki be akarna jönni. Engem nézett. A haja szőke volt, és az arcába göndörödött, a szemeit összehúzta. Elfogott a félelem. Valami kimondhatatlan taszítást éreztem, mikor a pillantásunk találkozott. A szeme ébenfeketén csillogott, és perzselt.
Megtántorodtam, erre felkacagott. A feje hátrabukott, és kivillantak fehér fogai. Nagyon rémisztő volt, ahogy láttam őt, de nem hallottam.
És aztán elment. Nem tudtam, merre vagy hogyan, de el.
Próbáltam elfelejteni, amit láttam, de nem volt könnyű. A lány szemei, az arca mind beleivódtak az emlékezetembe. A délelőtt többi része azzal telt, hogy felváltva szaladgáltam Danny, Melody és még néhány barátom között, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet. Végül feladtam, visszavonultam a saját helyemre, és gyártottam néhány tepsi pogácsát.
Szörnyű, gondoltam. De mire idáig eljutottam, az óra fél kettőt mutatott, én pedig végre megkönnyebbülten vettem le a kötényemet. Nagyot sóhajtottam, a következő pillanatban pedig Danny állt előttem indulásra készen.
- Elvihetlek... ? – kérdezte. Egy ember, aki – legalább egy kicsit – megnyugtat.
- Köszi, kedves vagy – mondtam, amíg felkaptam a kabátomat, és indulni akartam kifelé. Danny azonban furcsán nézett. Először azt hittem, hülyéskedik, mert tényleg vicces volt az arca, de aztán zavart lett, és az egyik lábát himbálta, majd keresztbe tette a másik elé.
- Nem hinném, hogy egyre gondolunk – szólt. Bátorítóan néztem rá, így végre nem szégyenlősködött, hanem elvigyorodott. – Étterembe akartalak vinni, de... – vallotta be.
Fáradtan elmosolyodtam, majd belül kínozva magam, amiért megbántom, ezt mondtam:
- Öhm... nem lehetne, hogy csak haza viszel? Tudod... még a húgomtól is el akarok búcsúzni, meg minden... – komolyan haza akartam menni.
- Jól van, értem én. De máskor ne legyen kifogás! – inkább kérte, mint követelte. És én is szerettem volna elmenni vele. Csak nem ma.
- Ígérem – kifelé mentem az ajtón, majd mintha ezt hallottam volna magam mögött:
- Még hogy a húga... – dünnyögte. Elfojtottam a nevetésemet. Örültem, hogy nem látja rajtam a feszültséget, és hitt nekem. Már ha egy féligazságot el lehet hinni.
*
- Szia, Vanille – köszöntem el a húgomtól, aki ugrálva integetett utánam a ház ajtajából. Mivel a cukrászda nem volt messze, nem lett volna értelme kocsival menni, ezért gyalog indultam útnak, akárcsak reggel. Otthon remek volt a hangulat. Anyu már elment dolgozni, így apu és a húgom szörnyeset meg ruhadobálóst játszottak. Ezekbe én is belekeveredtem, és csak akkor hagytuk abba, mikor megcsörrent a telefon. Vanille-lel megtálaltunk, aztán ebéd közben apu elmondta, hogy anyu csak délután jön haza. Vanille egyfolytában arról beszélt, mennyire várja a délutánt, ugyanis egy iskolai kirándulásra készült, amolyan sátras-túrázósra. Már sok mindent összepakolt, de apu legalább a felét kipakoltatta vele. Csupa felesleges holmi.
Ez jó volt arra, hogy elfelejtsem a rémisztő lány arcát, ami valahogy újra eszembe jutott, de egyébként zsongott a fejem a hangoktól. Fogalmam sem volt, hogy éreztem volna magam, ha Dannyvel megyek, de így legalább tényleg el tudtam búcsúzni a húgomtól. Azt már előre tudtam, hogy három napig csöndes lesz a ház.
Reméltem, hogy Danny már ott lesz, de nem láttam az udvaron a kocsiját. Aztán eszembe jutott, hogy azt mondta, szerinte senki nem hal bele, ha ő később jön olyankor, ha csak mi ketten megyünk el ebédidőben, a többiek pedig maradnak. Mint most is.
Egy kicsit magányosnak éreztem magam, ahogy beléptem a hátsó ajtón, majd meghallottam a sok izgatott hangot. A főnök irodájában beszélgettek. Kíváncsian végigmentem a jobb oldali folyosón, és az egyik pult előtt Susant láttam meg.
- Menj csak be! – mosolygott rám, és az ajtó felé mutatott.
Nem tétováztam. Amint lenyomtam a kilincset, odabent halkabban folyt tovább a beszélgetés.
Végül beléptem. Megláttam őt. Háttal állt nekem, de nem hagyta ki, hogy szőke haját meglobogtatva felém fordítsa a fejét, és rám mosolyogjon úgy, hogy közben fekete szemei félelmetesen villogjanak.
Teljesen lefagytam. Csak álltam, és hagytam, hogy fogva tartson. Úgy álltam ott, akár egy bábu. Hirtelen Melody szaladt mellém.
- Ő itt a jövendőbeli munkatársunk! – újságolta izgatottan. – Nagyon remélem – tette hozzá, majd a csípőjét oldalra tolta, s ez a beállása idegen volt számomra. Mintha ő azonnal kilépne innen, ha a lányt nem veszi fel a főnök.
- Csodásan néz ki, nem? – súgta a fülembe, de erre csak hümmögni bírtam. Mel most egy kicsit követelőzőnek tűnt, engem pedig elöntött az aggodalom. Minden amiatt a lány miatt, akitől rettegtem, és ennek még az okát sem tudtam, aztán Melody öröme és furcsasága miatt is. Remegni kezdtem, ahogy az ismeretlen lány közömbös arccal odalépkedett hozzám.
- Frox vagyok – mondta. Mélyen a szemembe nézett, s ekkor zavar és elképedtség suhant át az arcán. Csak egy pillanatra.
A hangjára pedig megváltozott a légkör, mindenki felénk fordult, és szinte biztos voltam benne, hogy eddig azokat a dolgokat, amiket a lányról gondoltam, és amit láttam belőle, az mind csak képzelgés volt. Olyan vékony és barátságos volt a hangja, hogy bármire képes lettem volna érte. Mégis kísértetiesnek hatott, s mikor elhalt, zúgott a fülem.
Azonnal visszatért minden baljós gondolatom, s ezt növelte, hogy a lány idegesítően bámulta az arcomat. Mintha így maradt volna.
Egyszerre fellángolt bennem a düh is, amiért ilyeneket kell hinnem őmiatta, de ez csak egy kis részem volt. A félelem mindent legyőzött bennem.
Nem akartam megmondani neki a nevem. Semmit nem akartam mondani, inkább elbújni lett volna kedvem, valahová, ahol nem találhat meg. Már éreztem magamon Mel pillantását is, értetlenkedve várta, hogy szólaljak meg.
De nem tettem. Ez alatt csend honolt a szobán. Csak pár pillanat volt. De iszonyúan hosszú időnek tűnt, amíg néztem a semmit, hogy ne kelljen Frox szemébe néznem.
Akkor kicsapódott az ajtó, mire én hátranéztem, s Danny ott állt teljes életnagyságában. Kíváncsian, ijedtséget színlelve torpant meg.
- Mi folyik itt? – kérdezte körbenézve rajtunk. A szeme megakadt Froxon, és megjegyezte:
- Áh, új lány! - hangja vidáman csengett.
Szavaira lesütöttem a szemem, és a cipőjét kezdtem bámulni. Egy fehér tornacipőt fekete fűzőkkel.
- Hát, akkor sok sikert! – intézte el egyszerűen, majd meglepetésemre kézen fogott, és magával húzott, ki az ajtón. Az csattanva záródott be utánunk. Odakint szerencsére már nem láttam Susant, ezért nekidőltem a falnak, és az arcomat a tenyereim mögé rejtettem.
Miért vagyok ilyen? – töprengtem magamban. – Miért félek attól a lánytól?
- Hé – hallottam Dannyt. – Láttam én, hogy valami gáz van odabent. Tudod – folytatta -, én meglátom rajtad.
Egyik kezét megéreztem a derekamon. Sóhajtottam, hogy minden érzést kieresszek magamból.
- Ne sírj, kérlek – suttogta. Hogy mitől és hogyan lehet megnyugodni, azt most megtapasztaltam. Kezeimet lassan levettem az arcom elől. Danny előttem állt, nagyon közel.
- Nem sírok – motyogtam egy halvány mosollyal is bizonyítva. Danny a szememet nézte, majd a számat, mikor beszéltem.
Ujjaival lazán végigsimított a hajamon. Közelebb léptem hozzá, és megöleltem. Ujjaimat összefontam a dereka mögött, fejemet a vállába nyomtam. Az ő karjai csak lógtak, de mikor felemelte őket, érezni kezdtem a vibrálást. Megremegtem.
Óvatosan felemelte a fejemet, amitől meglazultak a karjaim.
Aztán a szája megérintette az enyémet. Becsuktam a szemem, ő pedig belekapaszkodott a derekamba, ahogy elnyíltak az ajkaim, és a nyelve végigsimított rajtuk. Belélegeztem az illatát, ami mámorító volt. Szája játszott az enyémmel, miközben a hajába túrtam remegő ujjaimat.
Azt hittem, bátrabb vagyok, de mikor a falhoz nyomott, és szenvedélyesebben kezdett csókolni, én finoman eltoltam magamtól.
Szaporán szedtem a levegőt, de ő is. Homlokát a fejem mellett a falnak támasztotta. A teste odaszegezett magához. Kinyitottam a szemem, és akkor megpillantottam a messziről közeledő Gordont.
- Danny – susogtam a fiúnak. Hirtelen megfordult, így már ő is látta a főnököt. A falnak támaszkodva vártunk rá.
- Sziasztok – nézett ránk.
- Téged vártunk, főnök. Na, mi lesz? – kíváncsiskodott Danny.
- Gyertek – intett a főnök, mi ketten pedig követtük őt az irodába. Odabent szinte semmi nem változott. Mintha az idő megállt volna, mikor Dannyvel kiléptünk, s csak most folytatódna.
Melody bizonytalan arccal méregetett, és nekem eszembe is jutott valami: furcsálltam, hogy nem jött utánam, mikor kimentem az ajtón. Még ha le is hordott volna mindennek, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy, akkor sem lett volna baj. De biztos el volt foglalva az új lánnyal.
Ezzel szemben Frox elégedett volt. Türelmesen figyelte Gordont, ahogy az odaállt elé, és elmosolyodott.
- Nos, kislány – kezdte. – Fel vagy véve – széttárta a kezét, a többiek pedig láthatóan megkönnyebbültek. Melody nagyon örült.
- És már kezdhetsz is. Süss nekem valami finomságot! – kérte Froxtól, s egy kötényt nyomott a kezébe, amit eddig nem is vettem észre. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és képtelen voltam tovább nézni, ahogy Frox elbűvölő mosolyával mindenkit elkápráztat. Vagyis majdnem mindenkit. Danny hátulról átkarolta a derekamat, nem hagyta, hogy rosszul érezzem magam.
- Danny, kérlek, menj a pénztárhoz. Csak Susan van ott – adta ki az utasítást a főnök egy kis töprengés után.
- Oké, főnök – rám kacsintott, és kiment. Lestem az alkalmat, hátha én is ellóghatok, majd Gordon felsóhajtott:
- Most mennem kell, majd valaki megmutatja, hol lesz a helyed. Meg körbekalauzol – tette hozzá, és végigpásztázott rajtunk. – Mondjuk... – jaj, ne! – Patience. Igen, majd te.
A főnök büszke volt magára, amiért rám háríthatta ezt a nemes feladatot, de én egyáltalán nem voltam elragadtatva. Idegesen mocorogtam egy helyben, s az egész még rosszabb lett, ahogy találkozott a tekintetem a gyilkos pillantású Mellel. Ő végig Frox mögött állt. Nekem is jobb lett volna, ha a főnök őt választja.
- Viszlát, mindenki – búcsúzott Gordon, s a többiek is indultak a dolgukra. Kiléptem a folyosóra, és tudtam, hogy Frox a nyomomban van. A polcok mellett kelletlenül megvártam, és egymás mellett indultunk tovább. Eszembe jutott az általános iskola, mikor párokban, kézen fogva kellett sétálni, és engem a tanárnő egy fiú mellé osztott be, akit ki nem állhattam.
- Szóval te vagy Patience – a hangja már nem volt olyan hipnotikus, mint először, de annál kísértetiesebb. Nesztelenül, szinte már félénken lépdelt mellettem. Ahogy ránéztem, ő mosolygott, a haja a vállát csapdosta. Azoknak a szőke lányoknak, akiket eddig láttam, csúnyán, oda nem illően keretezte a hajuk az arcukat. Froxnak annyira világos volt, hogy már fénylett, és a pisze orrával aranyossá vált az arca. Így közelről fiatalabbnak is tűnt.
Ez a csupa ellentmondás összezavart.
- Igen – mondtam magam elé.
- Csak mert az irodában nem mondtad meg – emlékeztetett, de miután egy ideig semmit nem szóltam, más témát hozott fel. Közben egy szabad pult felé vezettem.
- Egyébként nagyon finom sütiket tudok csinálni. Van az a kis... – ujjaival mutogatott, majd kört formált. – kerek. Olyan, mint a muffin – töprengett egy kicsit. – Nem tudom a nevét – vont vállat, majd felkacagott. Annyira más volt, mint a többiek előtt. Normális, és cseppet sem ijesztő. Arra eszméltem, hogy figyelek rá, és érdekel, mit szokott sütni. Érdekelt volna, szóba hozná-e, mikor délelőtt a kirakaton át bámult.
- Az jó lehet. Majd egyszer mutasd meg – lelkesedtem illedelmesen. Frox büszkén nézett rám.
- Anya tanította. Ő imádott ilyet csinálni.
- Már... meghalt? – kérdeztem.
- Nem.
Ott álltunk egy pult előtt, ahol nem voltak kipakolva edények, és ami nem volt lisztes. Viszont a kis polcokon temérdek receptes könyv várakozott.
- Ez lesz a te helyed – mondtam, ő pedig bólintott. Mintha elhidegült volna az utolsó kérdésemtől, gondoltam, de azért próbálta fenntartani a beszélgetést. Vagy csak vissza akart vágni.
- Az a srác. Danny – itt jelentőségteljesen rám nézett, a hangja pedig csak ártatlan kíváncsiságról árulkodott. – Jársz vele?
- Nem mondanám – válaszoltam kitérően, és kezdett kényelmetlenné válni a helyzet. – Barátok vagyunk.
- Áh – emelte meg a fejét. – Aranyosnak tűnik. Meg tök jól néz ki - tette hozzá.
- Aha, az – mondtam mindenre, talán magam sem tudtam, mire. Megköszörültem a torkom.
- Szerintem most kezdj el készülődni, sok munkád lesz – adtam a végszót, és elmentem mellette. A fejemben lüktetett valami, már alig vártam, hogy vége legyen a napnak.
Utolsó kommentek