3. Aethonanok és pálinka
- Még hogy nem lesz probléma az északi vidékkel! Ha megállunk egyetlen másodpercre, megfagyunk! – morogta Perselus ólmos lábával új lépésre készen.
- Igen, tudom, lefagy a lábam, de nézd a dolgok jó oldalát: messzire kerültünk a Nagyúrtól. – vonta vállat Lucius, ami nem volt pazar ötletnek nevezhető, mert csak felemésztette maradék, nem túl sok erejét. Ennek ellenére tovább küzdött a süvöltő széllel. Perselus rekedtes válasza úgy hangzott, mint egy síron túli jövendölés.
- És anyádtól.
Lucius arra fordult, amerre társát sejtette, majd a lehető legsajnálkozóbb hangját vette elő.
- Igazán nem tehetek róla, hogy téged vádolt, amiért a Nagyúr vándorútra küld kettőnket! Végül is, ha te nem kérdezed, hogy mi volt velem, nem kezdem el mesélni, hogyan kellett kisurrannom Narcissa elől, és ez nem juttatja eszembe a vándorutat és a tetszetős új kígyóbőr-szíjjal átkötött listát. Akkor talán már a szalonbeli kandalló előtt ülnék, és…
-… várnád Shanda és Sheymes jelentkezését. Inkább koncentráljunk arra a nyavalyás szíjra. Igazán elmés elképzelés volt a Nagyúr részéről, hogy magunkkal kell vinnünk, hogy a nap minden órájában emlékeztessen minket arra, miért bűnhődünk.
- A nyamvadt kígyója…
Perselus lerázta csuklyájáról a havat, majd újult erővel lépett egyet az egyre magasabbra tornyosuló hótengerben. Küszködött a lélegzettel, északi szél próbálta lecibálni róla talárját, amit ő enyhén szólva rossz néven vett. A hóesésen túl kivett egy elmosódott alakot, hozzá intézte a szavakat.
- Nem lennék meglepve, ha kicsit megbűvölte volna, mielőtt elindultunk. A szíj segítségével tudhatja, hol vagyunk, így a menekülés kizárt, arról nem is beszélve, hogy talán le is hallgat minket. Azt hiszem, itt az ideje megnézni, mi a helyzet vele.
Ahogy kidugta kezét talárja zsebéből, abban a pillanatban érezte, hogy bőrére dér rakódik, és szépen lassan szabályos jégréteget alkot rajta. Ingerülten kapta elő pálcáját, levette nyakából a szíjat, aminek őrzését óránként váltották egymás között. Mielőtt elvégezte volna az ellenőrző bűbájt, pálcájával Homenum Revelio-t szórt a környékre. Mikor biztos volt benne, hogy két kilométeres körzetben senki nincs rajtuk kívül, pálcáját a szíjra szegezte.
- Demonstrate! – apró ködpamacs bomlott ki a szíj egyik végéből, és kacskaringós írássá szélesült. – Aha. Van itt egy a Nagyúr saját készítésű varázsigéiből, a Priori Incantatem egy módosított fajtája, ami megmutatja, hogy a célpálca milyen varázslatokat végzett el. Ebben az esetben viszont az a gond, hogy már tudja, hogy mi tudjuk, mit csinál.
- Ha már úgyis belekezdtünk – szólt lemondóan Lucius, a szavai utáni lehelet azonnal jéggé fagyott kiérve a jeges környezetbe, némi jégkristály a fiú szája szélére rakódott. – A rohadt életbe, nézzük tovább.
- Legyen. Az Exmemoriam egy tovább fejlesztett változata is rajta van, amit még Lestrange gondolt ki, ennek az a lényege, hogy bármilyen messze is van az ember a célszemélytől, meg tudja átkozni. Bármikor. Azt hiszem, ha a Nagyúr dühös lenne ránk azért, amiért ráküldtünk egy kimutató bűbájt a kígyója maradványára, már nem egészen így hangzana társalgásunk. Inkább két ijedt, döbbent ember állna egymással szemben a hóban. Fogalmam sincs, miért csinálja ezt velünk.
- Nekem van – vacogta a másik. – Azt akarja, hogy az életbe ne felejtsük el ezt a leckét. Van még rajta valami?
Perselus nem válaszolt, csak nézte a felső feliratot. Lucius türelmetlen volt a kíváncsiságtól, így a további kérdezgetés helyett közelebb lépet a szíjhoz, hogy ki tudja olvasni a girbe-gurba betűket.
Sectumsempra
Egy ideig mindketten a feliratra meredtek, majd egyszerre kezdtek el beszélni.
- Végül is szinte megtiszteltetés a Nagyúrtól, hogy a te átkodat olyan jónak találta, hogy azt is rátette, nem? – próbálkozott a szőke fiú. A másik is belekezdett egy kisebb monológba.
- Ezt az átok megsebezhet és meg is ölhet minket, ráadásul egy újabb változat! Ki mert belenyúlni az átkomba, és miért nem vagyunk már halottak? – Perselus vett egy mély levegőt, de rögtön megbánta, és köhögve próbált megszabadulni a torkába került hótól. - Tennünk kellene rá egy átkot.
- Átkot az átokra? Gratulálok, Perselus. Csináljuk.
Luciust nem zavarta a dühöngő szél, emlékeztetett egyik nagynénje komornyikjára, aki hasonló modorban segítette le róla a talárt. Az már kissé jobban frusztrálta, hogy ott áll Európa legfagyosabb országában és arról cseveg Pitonnal, hogy mi legyen egy kígyóbőr szíjjal, és hogyan lavírozzanak a Halál feliratú bóják között. Végül megemberelte magát és elindult előre.
- Addig is haladjunk. Van valami tipped, hogy mi lesz az, ami ezt mindet hatástalanítja?
- Van egy ellenátkom, ami sok mindent képes felülírni, de ha a Sectumsempra a Nagyúr kezébe került, valószínű, hogy erről is tud. Azon töprengek, hogy talán hagyni kellene, ahogy van. Úgy értem, még mindig itt vagyunk.
- Milyen vigasztaló – mordult fel gúnyosan Lucius, de ő is tudta, hogy Perselusnak igaza van. Semmi értelme nincs ellenátkokat kiötölni, ha a Nagyúr már így is tud mindenről. Akkor inkább már a vándorút céljának elérésén kellene elmélkedniük.
Erre Perselus szintén rájöhetett, mert nem kötött bele a nyers visszavágásba, inkább tovább caplatott. Tudta, hogy ha így haladnak, hetekbe kerül odaérni, de még ha csoda történik, akkor is minimum három nap.
Még a Malfoy-kúriában rá kellett jönniük, hogy nem jöhetnek sem Hopp-porral, sem seprűvel; az ilyen méretű területeken való hoppanálás nem csak veszélyes, de hallatlanul kimerítő is, a repülőszőnyeg meg – azon kívül, hogy illegális – kicsit nevetséges volna. A hiszti közben, amit Narcissa levágott, egyébként is nehéz volt gondolkozni, de a valódi baj az ötletek hiánya volt. Mágikus állatok igénybevétele lett volna még a járható út, de ezt meg a Nagyúr nem engedte, azzal indokolva döntését, hogy a két fiú nem tud bánni az állatokkal, fel is mutatta a kígyófoggal teli fiolát, amit elkobozott Perselustól.
Perselus legjobban a bájital-gyűjteményét sajnálta. Igazságtalannak tartotta, hogy míg Lucius megtarthatta legtöbb vagyontárgyát, neki az összes elixírt és főzetet be kellett szolgáltatnia és csak a legalapvetőbb hozzávalókat hozhatta magával az útra. Remélte, hogy a Nagyúr belátja, nélküle nehezebb a bájital-ellátás, de rá kellett jönnie, hogy addig sok időnek kell eltelnie.
Mintha csak olvasna gondolataiban, Lucius megszólalt.
- Mi lenne, ha vennénk valakitől egy graniant? Ritka gyors, szélsebesen odaérnénk, és nem kellene fagyoskodnunk annyit. A Nagyúr már úgyis tudja, mit művelünk, akkor meg?
- Látsz itt emberi vagy bármilyen más lényt? Ne is válaszolj. – sóhajtott fel Perselus, de rögtön szája elé tette kezét. – Most néztem meg, van-e itt rajtunk kívül valaki, és azt kell mondanom, nincs. Gyalogolnunk kell.
- Isteni – vájt kis utat a magas hóba a másik fiú, ütemesen mozgatva lábait. Pontosabban már azt sem igen tudta, mijét is mozgatja, csak valahogy lépésekre késztette egész valóját. Kezei voltak az egyetlenek, amik még nem fagytak szét, de tükörbe már nem mert volna nézni. – Tudom, mit akar a Nagyúr. Beleszeretett Narcissába és így akarja elvenni tőlem. Ha haza is jutok, többé nem akar majd hozzám jönni!
- Ha elnézte azt a sok badarságot, ami a szádon kijön, az új külsődet is elfogja – felelte katonásan Perselus, de azért közelebb cammogott a másikhoz. – Lassan meg kellene állnunk összehozni egy menedéket, mindjárt itt az éjszaaKAAAA-
Ahogy mentek a hóviharban, nem vették észre, hogy egy dombon mászkálnak, amit ugyan befedett a hó, de a puhább részeknél könnyen becsusszanhatnak a hógörgeteg közepébe. Mielőtt Perselus elővehette volna pálcáját vagy segítségért kiálthatott volna, már csak havat látott.
Másfél nappal később arra eszmélt fel, hogy egy kis aethonan próbálja lelegelni a haját.
- Malfoy, merre vagy? – ordított fel maximálisra véve hangerejét, egyik kezével arrébb lökdösve a megszeppent állatot. Egy magas tetejű hangárban volt, aminek déli részét befedte a hó, de ő maga viszonylag száraz felületen feküdt. Nagy csörömpölés hallatszott az egyik elkerített területről.
- Itt, de ne üvölts, mert mind széjjelszéled! – az egyik aethonan felé kapott, aki addig békésen közeledett felé, de nagy hangjától megugrott és elmenekült a déli kijárat felé. – Ne! Ne menjetek el! Van egy csomó pálinka, még kaphattok! Ú, Perselus, ezt nem kellett volna. – ült le az egyik háromlábú székre, ahogy fogta derekát, látszott rajta, hogy fáj a csípőjénél egy terület. – Lennél szíves meggyógyítani minket? Nem vagyok jó gyógyító-igékből.
A szólított feltápászkodott és bicegve odasétált a másikhoz. Szerencsére pálcája nem sérült meg, így seperc alatt képes volt regenerálnia minden sérült izmot, csontot és ízületet. Nagyot nyújtózott, miközben még mindig a szárnyas lovakat figyelte.
- Mit keresünk itt?
- Beestünk ide. Emlékszel? Na, mindegy, szóval beestünk, alig tudtam rólad leszedni a havat, de miközben tevékenykedtem, találtam egy csapóajtót, onnan csúsztunk le ide. Két kijárata is van, az olyan vándoroknak találták ki, mint amilyenek mi vagyunk. Kétszersült garmadával van, éppúgy, mint pálinka. – mutatott fel egy teli flaskát, majd az egyik hordóra dobta. – Ha gyógyításból nem is, legendás lények gondozásából jó voltam, emlékeztem, hogy a sárgák a whiskyt szeretik, a barnák meg a pálinkát. Nem valami gyorsak, de kezdhetünk velük valamit.
Perselus szemügyre vette a fiatal, erős állatokat, és lassan bólintott, majd nyakához kapott.
- Hol a szíj?
- Itt – mutatta fel a másik. A nyakába volt akasztva a Voldemorttól kapott útravaló, ékes bizonyítékként arra, hogy nem álmodták a történteket.
Lucius felkelt a székről és az egyik állat felé lépett. A szárnyas ló nyihogva, rezzenéstelenül nézett rá, majd amikor már csak három lépés volt köztük, elhátrált tőle.
- Van egy jobb ötletem – szólalt meg oda sem nézve Perselus. – Invito aethonan! – az állat, aminek elkapta sörényét, nem volt túl boldog, legalábbis addig nem, amíg meg nem érezte egy különösen nagy gonddal előállított bájital illatát.
Rögtön közelebb húzódott a kerekded fiolához és kellemes érzelmeket sejtetően csillogtak szemei. Perselus elrántotta tőle a fiolát, meggondolva magát, de amikor a szárnyas ló erre a hirtelen mozdulatra és a bájital kigőzölgésének hiányára újra megriadt, lemondóan kiöntötte az elixírt egy vékony teknőbe, ami fölé mohón hajolt az állat.
Lucius gyanakodva nézett társára.
- Ember, ugye nem Amortentiával itatod azt a gebét?
Perselus megrökönyödött pillantással nézett rá, aztán összeráncolta homlokát.
- Lehet, hogy olykor jó lenne előbb kikérni a véleményedet. Békeelixírt adtam neki, de van nálam egy kicsi a Bellatrixnak szánt szerelmi főzetből, inkább azt kellett volna odaadni neki, és nem pocsékolni a világ legjobb kedvfeltöltő bájitalát. – erősen figyelte, ahogy az aethonan nagyokat nyel az elixírből. – Most már mindegy, hozz egy másik lovat, hacsak nem akarsz gyalog vánszorogni a szárnyas lovam után. Egyébként hogy mentél át a bájitaltan vizsgán? Vagy színvak vagy, és nem tudod megkülönböztetni a gyöngyházszínt a barackszíntől?
Lucius nem figyelt rá, inkább begyűjtött egy másik, erősebb példányt, és azt húzta a buzgón kortyoló aethonan mellé. Negyedórával később már mindkét fiatal állat felpezsdülten és elégedetten álldogált gazdája mellett.
- Ég veled, Béke elixírjének utolsó adagja – intett búcsút Perselus a barackszínű főzet utolsó cseppjeinek. – Ez volt a legutolsó fiola, ami azt jelenti, hogy nem szabad elszalasztanunk ezt a kedvező lehetőséget. Induljunk. Tényleg nem a gyorsaságukról híresek ezek a szárnyas lovak, de elszántak és megbízhatók.
- Tudod – nyelt egyet Lucius. –, szörnyű emlékeim vannak a lovaglással kapcsolatban – elkapta Perselus sokatmondó pillantását, így sürgősen módosítania kellett attitűdjén. -, de most az egyszer kipróbálom, végül is mi az a tíz év, ami elválaszt attól a kínos élménytől?
A szárnyas lóra felszállás már semmi nem volt azoknak befogásához képest, ráadásul összeszedték gondolataikat, így sikerült valami nyeregszerűt alkotniuk, amiket felerősítettek az állatokra. Perselus rövid úton összegyűjtötte az összes fellehető kétszersültet, és beledobta őket feneketlenítő-bűbájjal kezelt táskájába, majd – amikor Lucius éppen az egyik szárnyas lóra kísérelt meg felszállni – mellé dobott pár flaskányi pálinkát is. Ha már nincs is több Béke elixírje, ez is valami.
- Húzzunk bele, Lucius, különben sosem érjük el a leghidegebb börtönök legsötétebbikét. – idézte fel a másik előtt a börtön hívogató mivoltát, aztán ő is fellendült - vagy valami hasonló módon feljutott - a nyeregbe.
Amilyen könnyű volt mondani, hogy húzzanak bele, olyan nehéz volt azt megvalósítani a kinti dermesztő hidegben. Kénytelenek voltak lovaglás közben folyamatosan mozgatni szinte minden testrészüket, így nagyjából úgy nézhettek ki, mint profi lovaspólósok egy antarktiszi meccsen, de itt a vég végén már semmi nem hozta zavarba őket, csak lovagoltak.
Két nappal később Lucius úgy érezte, nem bírja tovább: szólnia kell.
- Meddig kell még reménytelenül lesnünk a láthatárt, és kétszersültön élnünk, míg a lovak egyre fáradtabbak és ingerlékenyebbek lesznek?
- Meddig kell még hallgatnom kétségbeesett monológodat az oly áhított csend után? – vágott vissza Perselus. – Inkább a megfagyással kellene törődnöd. Már jó ideje nem jutottunk meleg ételhez vagy italhoz, a csizmám egyszer és mindenkorra jéggé fagyott. Nurmengard pedig… ott van.
- Mi? Mit poénkodsz itt a semmi közepén? Én nem látok semmit! – nézett körül a szőke fiú, jobbra húzva szárnyas lovát.
- Gyere már le a felhők közül, és akkor látni fogsz. Szegény Szezám szárnyáról már jégcsapok lógnak le. – szólt rá Perselus erélyesen. Luciusnak nem nagyon tetszett, hogy az ő kedvencét valaki Szezámnak meri hívni, de elfelejtkezett az összezördülés tárgyáról, amikor meglátta a börtön kibomló képét.
- Ó, hála az istennek.
Valószínűleg ő volt az első a történelemben, aki ezeket a szavakat mondta ki, amikor meglátta a rettegett börtönt, amit még Azkabannál is rosszabbnak tartottak. Itt nem volt szükség vízre, dementorokra vagy bármilyen más természetfeletti fogvatartóra, a hideg megtette a hatását. Grindelwaldon kívül egy fogoly sem bírta tovább pár hónapnál, a legelvetemültebb mágusok sorra pusztultak el a jégbörtönben, és ez legkevésbé sem zavarta a varázslóközösséget.
Perselus összeszűkített szemekkel próbálta kivenni a tájat, ami nem volt egyszerű. Intett a másiknak, hogy haladjanak a tömör jéggé fagyott, de valamilyen misztikus okból még mindig folyónak nevezett jégpáncél mentén, hogy minél hamarabb odaérjenek vándorutuk legelső állomásához.
A Nurmengard nem volt éppen paradicsomi hely. A sötét tornyok és kapualjak vonzották ugyan a tekintetet, de aztán elborzasztották a figyelőt, éppúgy, mint a kapu felé varázsolt felirat: „A nagyobb jó érdekében”. Perselusban felsejlett a gondolat, hogy hogyan végezhette saját börtönébe bezáratva a század egyik legnagyobb sötét mágusa. Talán ez vár a Nagyúrra is?
Gondolatait akkor tette félre, amikor Lucius szárnyas lovának patái földet értek és gyors ütemet diktálva elviharzott a Nurmengard felé.
- Bolond – sziszegte Perselus. Aethonanját ügetésre fogta, úgy sietett a másik után.
Lucius a börtön kapujában lassított csak le, leszállt a nyeregből és olyan tekintettel nézett fel az épületre, mint a díszvendég, akit vacsorára várnak egy hozzá méltatlan helyre. Lesajnálóan nézte a sok pici jégcsapot, ami ott sorakozott a kapu két szárnyán, majd úgy döntött, bekopogtat. Amint négy méterre megközelítette a kaput, egy védővarázslat hat méterre visszadobta, egyenesen Piton lovának mellső patái elé.
- Te tényleg semmit sem tudsz a Nurmengardról – pillantott le rá Perselus kissé előredőlve a nyeregben. – Nem lehet csak úgy bemenni és körülnézni, különben már ide csődült volna az összes idióta, nem gondolod?
- Ki jönne rajtunk kívül egy ilyen helyre? – Lucius a helyzethez képest páratlan eleganciával ült fel a hóban, hogy újra a börtön felé lessen. – Hát akkor, hogy menjünk be, ha nem lehet kopogtatni?
- Varázslattal. Nem is a bejutással van a gond. - csúszott le a szárnyasról Perselus, gondosan fogva annak sörényét, miközben Lucius elcsatangolt lovát hívta magához egy barna pálinkás flaskával.
- Hát akkor?
- A kimenetellel. Bemenni bárki bemehet, akinek van elég esze – ironikusan az ingerült Lucius felé biccentett. -, ellenben kifelé… rázós a dolog.
- Ó, szóval lehet, hogy bent ragadunk? Ha Narcissának tudnék üzenni, szólnék neki, hogy jöjjön utánunk és éljük le életünket itt. Gyorsan megtartanánk az esküvőt, és boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk… uh, hármasban veled, meg a többi fogollyal.
- Már értem, miért nem öl meg minket a Nagyúr – jegyezte meg Perselus. – Nincs ereje a sok röhögéstől. Ha nem tudnád… márpedig úgy tűnik, nem tudod, ha a hideg nem is öli meg odabent a foglyokat, hát azok gyilkolják le egymást. Ugyanis a pálcájukat odaadják nekik a kapuban.
- Mi van? – kerekedett el Lucius szeme. – De akkor… ha ott van náluk a pálcájuk, és nem tudnak kijönni, pedig ismernek minden mágikus titkot, akkor… hogyan…
- Ez a kérdés – bólintott a másik, kezeit összedörzsölte az elmélkedés közben. – Persze lenne egy átmeneti megoldás…
- Mi? – heveskedett a másik. – Ne is menjünk be hozzájuk, csak beszéljünk velük az ablakon keresztül?
Perselus arca felderült, majd azonnal el is tűnt a kedélyes pillantás, amint elkapta a másik aethonan sörényét.
- Nem épp erre gondoltam, de itt az ideje, hogy te is besegíts a küldetésbe. Már csak azt mondd meg, hogyan vegyük rá őket, hogy kommunikáljanak velünk.
A fiú az első adandó lehetőséget megragadta, felszállt szárnyas lovára és három méterre megközelített a Nurmengard egyik ablakát. Miután az élet jelei után kutatva bekiáltott, nem történt semmi, ám amikor már éppen át akarta kalauzolni Szezámot egy emelettel feljebb, lassú, csoszogó járással egy férfi jelent meg az ajtóban.
- Már sokat hallottam Önről, Mr. Grindelwald. – vette elő legjobb modorát, mindig is tudta, hogyan nyerje meg magának beszélgetőpartnerét. – Enyém a tisztelet.
- A tiéd, bizony – bicegett közelebb a varázsló, jobb kezében ott lóbálta kissé megperzselt, ám láthatóan mágiaképes pálcáját. – Csak nem egy Malfoy? Ismertem a nagyapádat. Nagyszájú egy kölyök volt.
Luciusnak fogalma sem volt róla, erre mit mondjon, nem szokott hozzá az efféle szavakhoz. Neki mindig azt mondták, milyen előkelő és nemesi a viselkedése, milyen pompás a családi birtok és a vacsora, milyen szerencsés, amiért elnyerte Narcissa kezét… azt még nemigen, hogy az őse hangoskodó kölök volt. De egyszer ennek az ideje is eljött, a fiú pedig visszatért az elbűvölés hagyományosan működő módszeréhez.
Széles mosollyal bólintott, majd figyelmesen nézett Grindelwaldra.
- Őszintén hálás vagyok azért, hogy idefáradt társalogni ebben a kellemetlen időjárásban. A segítségére lenne szükségem. Csupán azért merten Önhöz fordulni, mert nagyra becsülőm életpályáját. Kívülről tudom munkássága összes állomását, és el kell, hogy mondjam, teljesen a hatása alá kerültem. Ilyen tiszta elv, fáradhatatlan észjárás és hathatós eszközök…
- Csak a végét hagyod ki, fiam – Grindelwald közelebb lépett az őket elválasztó ablakhoz, ujjai merev automatizmussal forgatták a pálcát. -, hogy mi lett velem az én kedves jó barátom miatt. Te ne járj így.
Luciusnak ez a rész kiesett. Kedves jó barát? Grindelwaldnak? Arról természetesen tudott, milyen csúfosan elbánt Dumbledore a mágussal, de a pontos szituáció homályos maradt a nagyközönség számára. Miközben ő ezen elmélkedett, Grindelwald még közelebb lépett, arca a fényre került.
- Segítek. Egy feltétellel. – Lucius izgatottan hajolt előre.
- Igen? És mi lenne az?
Utolsó kommentek