4. A Második Könyvtár
Sötét volt. És félelmetes. Perselus Piton nem is értette, hogy egyezhetett bele a játékba, de mennie kellett. Luciusnak sikerült lelőnie a poént, mielőtt a vicc elhangzott volna, így a börtönében ragadt Grindelwald tudta, mire van szüksége a két fiatalnak. Ám – mint minden valamire való sötétmágus – a maga hasznát tartotta mindenekelőtt.
Tulajdonképpen Perselus csak áldhatta az eget, amiért nem azt a lehetetlen kérést rótta rájuk, hogy szabadítsák ki, ennél azonban Grindelwald mérföldökkel eszesebb volt. Tudta, hogy erre a fiúk képtelenek, mint ahogy bárki más is a planétán, egy teljesíthető, parányival könnyebb feladattal bízta meg őket. Jó nagy pácban voltak. Küldetés a küldetésben, van ennél jobb?
A Nurmengardtól Durmstrangig tartó út nem volt sétagalopp, még erős szárnyas lovak hátán sem. Egy varázsos lényektől hemzsegő, sötét erdőn kellett átverekedniük magukat, ahol a fák olyan magasra értek, hogy az aethonan-háton való közlekedés nem hogy a földön, de a jeges levegőben is képtelenség volt. Perselust csak az vigasztalta, hogyha bevégzik a varázslónak tett szolgálatot, választ kaphatnak kérdésükre.
Luciusnak közben eszébe jutott valami, közelebb is húzta Szezámot a másik szárnyas lóhoz.
- Figyelj csak, a vámpírok is halhatatlanok. Mi lenne, ha…
- Megkérnénk egy vámpírt, hogy változtassa át a Nagyurat? – sandított rá oldalról Perselus, aki már feladta az elemekkel vívott hiábavaló győzelmet, az utolsóelőtti adag Melengető főzet tartotta benne a lelket. Azon mélázott, miért nem a halál után vágyódik a Nagyúr. Mennyivel könnyebb lenne minden…
- Miért ne? Halhatatlanná válna. Végül is neki már… izé… úgyis mindegy. – Lucius lenézett a nyakában hordozott szíjra. – Mikor fogod már átvenni tőlem? Felváltva kéne hordanunk.
- Te is tudod, hogy mindkettőnket meg tud vele ölni, az a pár méter nem számít. Hallani valószínű nem hallja, mit beszélünk, de térjünk vissza a vámpírokhoz. Azzal az a gond, hogy a Nagyúr gyűlöli a függőséget. Márpedig akkor függene a Forrástól, aki vámpírrá tette, nem is beszélve a vér utáni megveszekedett vágyat. – Perselus megingatta a fejét. – Hidd el, nem lenne elragadtatva az ötlettől.
Tovább bandukoltak a hóban, néha megnoszogatták lábukkal a lovakat, hogy tartsák a tempót, de mindent egybevetve ramatyul érezték magukat. Lucius bóbiskolva hajtotta félre fejét, míg társa felnézett az égre.
- Már egy hete eljöttünk – szólalt meg csak úgy mellékesen, majd rászólt a mellette levőre. – Lucius, te nem is figyelsz! Mindjárt alszol! Tudod te, hogyan halnak meg az emberek a hidegtől, ha nem vigyáznak? Elalszanak, kómába esnek és már át is kerültek a világ túlsó felére. Küldj magadra egy melegítőbűbájt.
A szólított gyorsan elvégezte a bűbájt, de közben úgy érezte, menten lefagy a keze.
- Érjünk már a Durmstrangba!
- Ha van energiát kiabálni, inkább azon töprengj, mit mondunk majd az igazgatónak. Miért fogadnának be minket?
- Mondjuk, mert a fia az egyik jó ismerősöm? – mosolyodott el napok óta első ízben Lucius.
- Igorban nem lehet megbízni, ezt te is tudod. Akkor már inkább találjunk ki valami mesét. Végtére vándorúton vagyunk. Tegyünk úgy, mintha a világ könyvtárait tanulmányoznánk. Na?
Mindketten elgondolkoztak a dolgon. Tudvalevő volt, hogy ha a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskoláé a világ legkomplexebb könyvgyűjteménye, akkor a Durmstrang Intézet bír a legnagyobb fekete mágiával foglalkozó kötettengerrel. Érdemes egyébként is benézni, ha a halhatatlanság után kutakodnak, közben meg miért is ne teljesítsék egy idős varázsló kérését?
Miért ne? Mondjuk, mert ki tudja, milyen mögöttes szándéka van? Perselus előre szegezte tekintetét. Tudta, hogy Grindelwald a Durmstrangban tanult, amíg ki nem csapták sötét kísérleteiért – vajon milyen sötétek lehettek azok, amit még a sötétség akadémiáján sem engedélyeztek? -, de hogy a könyvtárban meg lenne egy diák magániratokat tartalmazó dossziéja, abban már kételkedett. És miért is adnák ki nekik? Hiszen ha még Grindelwaldét kellene keresniük, amit minden bizonnyal közszemlére tettek az iskola hiú igazgatói, de egy egyszerű lányét, akinek nevét senki nem ismeri?
- Tegyünk úgy – hagyta rá Lucius pár perces késéssel a tervet. – Egyszerűen beférkőzünk a Durmstrangba, mint régi roxfortos jóravaló diákok, és átfésüljük a könyvtárat. Azt hallottam, kettő is van nekik, szóval érdekes lesz…
- Kettő? – kapta fel a fejét Perselus. A szőke fiú bólintott.
- Aha. Egy a vizsgálóbizottságnak, akik évente ellenőrzik az állományt, egy pedig magán használatra a diákoknak és tanároknak. Nem akárkik járnak oda. – mosolyodott el.
Perselus visszagondolt egy-két levelezőtársára és egyetértett. Nem akárkik. Szinte mindegyik fő specialitása a sötét mágia volt, egyetlen fiúról tudott, aki szívesebben írt átváltoztatástannal kapcsolatos kísérleteiről, de ő fél év múlva átkérette magát a Beauxbatonsba. Ő maga is emlékezett rá, hogyan reagált, amikor édesanyja elmesélte neki, hogy nem a Roxfort az egyedüli varázsiskola. Gondolkozott rajta, hogy eltölt valahol máshol egy vagy két évet a hét közül, de aztán ez valahogy kimaradt az életéből, mindig volt más, ami éppen lekötötte.
Roppant hátuk mögött egy lehullott faág, mire Lucius nagyot rántott szárnyasa sörényén, és hátranézett. Hangjában a nyugodt felszín alatt ott leselkedett a félelem.
- Ugye nem egy graphorn?
- Én örülnék neki, ha az lenne… hidd el, van rosszabb – nyugtatgatta társát Perselus. Egy pillanatra ő is hátralesett, de úgy vélte, a hóesés miatt nem amúgy sem látná az állatot. Kezébe vette pálcáját, miközben aethonanját ügetésre ösztökélte.
- Mi lehet rosszabb? A jeti? – viccelődött Lucius sikertelenül, sebesen dobogó szívvel, majd összerezzent egy újabb ágreccsenéstől. Erre már Perselus is hátrafordult. Luciusnak nem volt kedve kockáztatni, már küldte is a halálos átkot a lény felé, aminek meglett a következménye. Földöntúli, éles sikolyokat hallottak, operaária részletet, nyávogást, hárfajátékot és sírást. Egy kék pettyes madárka zuhant alá az egyik felső ágról.
- Ne gyilkolj rutinból. Ez csak egy nosztallang volt. Számára mi betolakodók vagyunk.
A másik nem felelt semmit, csak megrázta fejét, aztán Perselus után indult. Jó időbe került, amíg átvágtak a csúszós gyantával borított erdőn, de így legalább kikerülték a hegyláncot, ami nem messze húzódott. Vérfagyasztó szél fújt, az összes állat a fészkébe menekült, csak ők meneteltek rendíthetetlenül, így nem is történt semmi rendkívüli az ijesztő neszeken és sejtelmes ágrezgéseken kívül.
Nagy sokára odaértek a Durmstrang főkapujához, ami – éppúgy, mint Roxfort vaddisznós kapuja – a birtokot őrizte a betolakodóktól. Ott álltak az egyre hűvösödő, éjszakába forduló hidegben, négy nap minden bajával, átfagyott tagjaikkal és várták, hogy valaki nézze meg, látogatók jöttek.
- Ki jönne ilyenkor? – kérdezett rá Lucius. – Szeptember legvége van, számításaim szerint olyan este kilenc. Vagy itt is őrjáratoznak? Gerra nekem sosem mesélt az iskola rendszeréről.
- Én nagyjából emlékszem, hogy is mennek itt a dolgok. Kilenckor és tízkor jönnek ki a kapu ellenőrzésére, talán a két gondnok és az Iskolakapitány. Ha már elmúlt tíz, semmi esélyünk nincs, hogy bejussunk, minden ablakot és ajtót hangszigetelten zárnak le, a kerítésen való átjutás pedig nemes egyszerűséggel kivitelezhetetlen.
- Szép kilátások – Lucius szétnézett, végigjártatta tekintetét a kerítés teljes hosszán, várva a felbukkanó gondnokokat. – Hogy nem fagynak meg itt az emberek?
- Hm, ők bírják, még tavuk is van megannyi lobaluggal és tritonnal. Majdnem olyan, mint egy északi Roxfort, csak titkaik nagy részét megosztják a diákokkal, míg másoktól gondosan védik, nehogy azok bármire is rájöjjenek. Mi is azért találtunk ilyen nehezen ide, mert csak annak jelenik meg a Durmstrang, aki vagy nagyon nagy bajban van, vagy már régebben járt itt. Azt hiszem, mi az első kategóriába tartozunk.
- Minden bizonnyal – suttogta a szőke fiú. – Csak van itt valami kis befolyásom, hiszen a Roxfortban Iskolaelső voltam.
- Az itt nem számít. A Durmstrang nem igazán tisztel más iskolákat, saját magát tartja a legjobbnak. Gerra is csak azért állt veled szóba, mert már vagy tízéves korotoktól ismeritek egymást. Az én esetem kicsit más volt, de mint egy szimpla roxfortossal, velem sem akartak volna levelezni. Nem összetévesztendőek a Beauxbatonsszal.
- Elég a kioktatásból, Perselus. Gondolom, jól szórakozol, de azért…
Elhallgatott, mert nevetést hallottak a kerítés felől. Egyszerre lendültek le szárnyas lovaikról, hogy közelebb férkőzzenek az emberi hangokhoz, és nem is kellett sokáig várniuk, meg is jelent a két mogorva tekintetű, vastag gyapjúsapkát viselő gondnok és mögöttük egy alacsony, barna hajú lány vékony őzbőr-köpenyben.
- Üdv a Durmstrang Intézetben. Csodálkozom, hogy itt látlak titeket. – kezdett bele halkan, majd a gondnokokhoz fordult. – Végezzük el rajtuk a Száfűléfőzet-tesztet, aztán jöjjenek be, kezeskedem értük.
- Nem is írtad, hogy Iskolakapitány lettél – mormogta Lucius, miközben undorodva nézett az apró tégelyre, amit összefagyott kezébe helyezett az egyik szótlan gondnok. Egy hajtásra kiitta, és amikor az újratöltődött, Perselus kezébe nyomta. A lány megvonta vállát.
- Még csak két hete hirdették ki, és nem mindenki volt elégedett. Valójában többen is mentek az igazgatóhoz, ezért vártam, amíg biztos nem lesz. Tegnapelőtt írtam neked, de Narcissa – a lány nevét úgy mondta ki, mintha csak egy kedvtelésből tartott, ostoba kis állatról beszélne – azt üzente ma délután, hogy nem vagy elérhető.
- Ezt inkább beszéljétek meg odabent – szólalt fel Perselus, már nagyon nem állhatta a kinti hideget. Lévén, hogy mindkét fiú átment a teszten, megragadták aethonanjaikat és behúzták őket a Durmstrang Intézet birtokára. Az állatok nyihogva köszöntötték a gondnokokat, akik elvezették őket az istálló felé. Gerra a fiúkat vezette körbe. – Nem mehetnénk egyenesen a főbejárathoz?
- Arra megyünk. Tőlem megközelítheted légvonalban is, hozasd vissza a szárnyas lovadat. – mosolyodott el a lány, majd Lucius mellé lépett. – Jól nézel ki.
- Kösz. Két hete ezeken a járhatatlan utakon közlekedek, félig odafagytam a lovam nyergéhez, és te még a külsőmet sértegeted. Inkább mondd el, hogy lehetsz te abban a posztban. Azt hittem, Iskolakapitány csak fiú lehet.
- Pedig nem, csak eddig szinte mindegyik évfolyamban a fiúk voltak a jobbak, most pedig én vagyok. Persze vérig vannak sértve. Amúgy mit kerestek itt? Csak nem…?
- Csak de – felelt Perselus, kezeit dörzsölgetve és pillantásával kitartóan nézve a kivilágított kaput, ami meleg előcsarnokot sejtetett. – Többet nem mondhatunk se neked, se senkinek. Maradnunk kellene egy darabig, te meg Igor beszélhetnétek az igazgatóval az érdekünkben.
A lány egy ideig csak nézte őket. Csak pár percig volt kint, de barna hajába számtalan hópihe tapadt, ami miatt úgy tűnt, fehér, gyöngyös koszorút visel.
- Beszélhetnénk éppen… gratulálok a közelgő esküvőhöz – nézett le a lány behavazott prémes csizmájára. – Neked is, Perselus.
- Nekem? – rökönyödött meg a másik. – Mihez?
- Hallottam, hogy te leszel Lucius tanúja, igazán megtisztelő szere… - kezdte a lány, de Piton közbeszólására beléforrtak a szavak.
- Tanú? Mi van? – Luciusra nézett, aki hasonló döbbenettel meredt rá. – Azt hittem, rühell az anyád, amiért elszakítottalak téged Narcissától.
- Talán közben megtudta az igazságot, és örül, hogy van velem valaki, ezért hivatalosan is megtett a tanúmnak, vagy valami ilyesmi.
- Bolond egy nő, annyi biztos – ingatta meg fejét a volt mardekáros, és még akart mondani valamit a Malfoyok vérvonaláról, ám az ekkor főbejárattól hozzájuk közeledő fiú láttán inkább az újonnan érkezővel foglalkozott. – Hát te meg, Leonard? Végzős vagy?
- Igen – húzta ki magát büszkén a durmstrangos közelebb sasszézva a kis csoporthoz. Gerra és Lucius szótlanul meredtek egymásra, míg Perselus örült, hogy normális emberre akadt.
- Perselusom! – lépett hozzá a fiú, és viharosan megölelte. Perselus azonnal visszavonta előző gondolatát Leonard elmeállapotára vonatkozóan.
Normális? Hiszen a vesztébe rohan a lehetetlen viselkedésével!
- Mi történt veled? – Perselus szó szerint értette a kérdést, amit a másik félreértett és a hetedik tanévének elejéről kezdett áradozni.
- Nem is hinnéd, mik történnek itt! Felújították a Második Könyvtárat, így oda még több kötet kerülhet. Most bele is kezdtem egy kutatómunkába, csatlakozhatsz, ha akarod! – majd Perselus legnagyobb rémületére még hozzátette. – Nagyon hiányoztál.
Lucius ekkorra fuldokolva próbált szóhoz jutni, de a nevetés beléfojtotta a szót, ezért Gerra szólt rá iskolatársára.
- Leo, a vendégek minden bizonnyal fáradtak, hagyd békén őket. Főleg Perselust. Egyébként is képtelenek lesznek megnyerően viselkedni az igazgató úrral való találkozásukkor, ha a te locsogásodtól megfájdul a fejük.
- Értettem – bólintott a szólított. – Üzenek Igornak, hogy itt vagytok. Ami oltári. – vigyorogva tette hozzá még egyszer Perselusra sandítva, aztán besietett a kivilágított előcsarnokba. Lucius kárörvendő mosollyal nézett a fiú után.
- Hogy is van ez, Perselus, mikor kezdődött? – a kaján mosolyt nem lehetett letörölni arcáról, még akkor sem, amikor az Iskolakapitány közölte vele, hogy inkább az igazgatóval való vitára készüljön. – Vita? Minek vitatkoznék én bárkivel is? Elbűvölöm, mint Perselus, és…
Végszóra előkerült a nevezett pálcája, már az átkozódás szélén álltak, amikor Gerra közéjük lépett. Egy fejjel alacsonyabb volt mindkettőnél, ezért kezét feltartva kellett távolabb löknie őket.
- Figyeljetek már ide! Ha be akartok jönni, viselkednetek kell!
- Fagyhalál vagy udvariasság? A diplomácián és figyelmességen alapuló modorban mindig is élen jártam. Perselus, legyél szíves. – pillantott Lucius leereszkedően a sötét hajú fiúra, aki csak morgott valamit, de eltette pálcáját és a kapu felé lépett. Mielőtt bejutott volna az előcsarnokba, Lucius utána szólt. – Nem akarod, hogy megnézzem, ott van-e még Leo?
- Majd én – lökte hátrébb Gerra a fiúkat, és mindkettőt megelőzve lépett a melegbe. Odabent félhomály és kellemes idő uralkodott, a mágikus tűzzel égő, kézzel faragott kandallókban vidáman ugrándoztak a lángnyelvek. A lány intett a bámész diákoknak, hogy tűnjenek el, majd a megkönnyebbült vendégekhez fordult. – Gyerünk Karkarov igazgatóhoz.
Ahogy Gerra is előre megmondta, nem volt egyszerű rávenni az igazgatót még arra sem, hogy aznap éjjelre maradhassanak, nemhogy kérni egy pár hétre rúgó tartózkodási engedélyt. Nem enyhült meg az aranyvérű családok hosszas emlegetésénél, a vándorút és a Durmstrang felmagasztalásánál, még a gyönyörű norvég vidék szépségeinek ecsetelésénél sem. Egyedül fia volt képes meggyőzni őt, hogy ne dobja ki a két fiút az istállóba szárnyas lovaik mellé; sőt aláírt engedélyt kaptak egy hetes maradásra.
A fiúk fellélegeztek, amikor este tizenegykor bejutottak az Intézet ebédlőjébe, még ha nem is maradt túl sok az asztalokon. A Roxforttal ellentétben itt nem volt kijárási tilalom, a diákok szabadon jöhettek-mehettek a nap minden órájában, így gyorsan elterjedt a vándorok híre, és aki tehette, meg is nézte magának őket. Azaz a fél iskola.
Perselus már lassan kezdte megszokni, hogy mozgó látványossággá vált, amikor Igor éjféli vigadalom gyanánt körbevezette őket az iskolában. Igaz volt a szóbeszéd, itt tényleg minden a sötét mágiáról szólt, még az Intézetet körbevevő tó és erdő is. Míg Luciust teljesen lefoglalta a sosem látott lényekkel teli udvar látványa, főleg a hippokampusz-tenyészetet csodálta, addig Perselus rövid úton eljutott a Második Könyvtárhoz.
Pont olyan volt, mint amilyenre számított. Nagy és öreg. Varázslattal kezelt polcain olyan kötetetek sorakoztak, amelyek Roxfortban maximum a zárolt részlegben voltak tarthatóak – vagy még ott sem. Perselust teljesen magával ragadták az asztalok vörös ernyőjű lámpái és a mentaillat-mentes lég. Legszívesebben ott maradt volna egész éjjel, hogy késztetésének utat engedve végigrágja magát a legritkább főzetekről szóló felülmúlhatatlanul értékes könyveken.
- Itt akartok összeesni a fáradtságtól? – ütögette meg vállát Igor. Perselus nagyot bólintott.
- Nem számít, ha apád nem talál nekem fekhelyet, én itt maradéktalanul elégedett vagyok – körbepillantott a sorokon és boldog mosoly ült ki arcára. – Mint egy álom.
- Utolérhetetlen, mi? – büszkélkedett az orosz fiú. – Nemhiába vágynak annyian az Intézet könyvtára után. De még mindig nem árultad el, mit kerestek. Talán tudnék segíteni.
- Valószínű, hogy… tudsz is, de sajnos nem megoldható a közreműködésed. Enyhén szólva nem tanácsos belefolynod a dolgainkba. Luciusnak meg nekem már így is ássák Nagy-Britanniában a sírhelyet, ti maradjatok ki mindannyian.
Igor az alkarjához kapott, szemei összeszűkültek.
- Ha erre célzol, már mindegy. Ha hamarabb szólsz, akkor sem döntök másként.
- Hát akkor ugorjunk együtt. Hé, Lucius, itt az ideje belevetnünk magunkat a kutatásba. – nézett hátra Perselus útitársa után kutatva. – Ez meg hova tűnt?
Megkérdezett jó pár embert, hogy nem látott-e egy ’tejfölszőke kékséget’. Tizenöt perc alatt sikerült találnia egy lányt, aki útba tudta igazítani, elárulva, hogy a kékség egy ablak előtt ül és sóhajtozik.
Perselus képzeletében az odavezető úton formát öltött egy kép, miszerint Lucius a távollevő kedvese után epekedik, azon mélázva, lesz-e egyáltalán esküvője Narcissa minden igyekezete ellenére.
Picit más dolgok jártak Lucius Malfoy fejében. Ő azon töprengett, hogyan tudná elintézni azt, hogy a hippokampuszokat magával vihesse az útra, és eladhassa őket az első szembejövő norvég kereskedőnek. Vérbeli üzletemberként már a hasznot számolta, amikor a másik rátalált és kérdőre vonta, mit csinált eddig.
- Tudod, Perselus… - kezdett bele Lucius ábrándos arccal.
- Inkább ne is mondd – fordult sarkon társa és elsietett a könyvtár irányába.
Utolsó kommentek