5. Az igazgató receptje
Az első pár napban Perselus képtelen volt foglalkozni a küldetéssel, helyette úgy szívta magába a tudást, mint a szivacs a vizet. Minden elképzelhető témában olvasott, és őszintén élvezett minden egyes percet a Durmstrangban. Szerette az órára hívó gong zaját, a diákok érdekesebbnél érdekesebb beszélgetéseit és a kandallók előtti karosszékeket.
Bezzeg Lucius – ahogy magához tért a nyereségvággyal átitatott kábulatból – úgy aggódott, hogy lefogyott. Egyedül keresgélt a halhatatlanság után, többnyire eredménytelenül, nem is szólva arról, hogy még mindig az ő nyakában fityegett a szíj. Gyűlölte a korábban oly nagyon vágyott kígyóbőr díszt, haragudott Perselusra, és kezdte unni, hogy nem mehet ki a nélkül a varázslatos kertbe, hogy ne érezné, hogyan fagynak le ujjai.
- Rád küldöm Leonardot! – fenyegette meg egy ízben Lucius a másik fiút, amikor az egy hétfői ebéd után rutinszerűen le akart sétálni kedvenc polcaihoz. – Már csak három napunk van Karkarov engedélyéből, szóval bele kell húznunk, ha nem akarunk meghalni!
- Itt meghalni… hm.
- Na, ne szórakozz már! – rótta meg a mámoros fiút. – Engem Narcissa vár, és te is nagyon jól tudod, még mennyi helyet össze kell mászkálnunk, ha végre Grindelwald kinyögi, hogy…
A könyvtárban tartózkodók egy emberként nyögtek fel, mire Lucius feleszmélt. Talán kicsit hangosabban mondta a dolgokat a kelleténél, de ami még furcsább: Perselus cseppet sem kelt ki magából. Annál inkább Leonard.
- Hogy mit csináltok? Elmentetek Grindelwaldhoz? Teljesen megvesztetek? – a mögötte állók mind hasonló véleményen voltak a Perselust útbaigazító boszorka kivételével, aki szerette volna tudni, a fiúk miért álltak szóba a mágussal.
Lucius nem tudta, mit mondhatna, ezért inkább befordult az egyik polcrendszerhez és eltűnt a kíváncsiskodók elől. Elég baja volt érdeklődők nélkül is, már kétszer kellett jelentenie a Nagyúrnak a vándorút zéró állásáról.
Mogorván vett le egy sárkánnyal felcímkézett könyvet az egyik felső polcról. Mikor valamennyire megnyugodott, azon kezdett el tűnődni, miért nincs a Durmstrangban beolvasó-rendszer, amivel könnyen rá lehet lelni egy-egy könyvre. A kötetek itt minden szempontból ömlesztve kerültek a polcokra, az sem számított, hova teszik vissza őket.
Adriana Kayden. Csak egy név, de mindennél jobban szerette volna látni egy köteten. Az ironikus az volt, hogy a Gellert Grindelwald szókapcsolat megannyiszor szembejött vele, de az ismeretlen boszorkányt megtalálni egy vég nélküli könyvtárban túlzás nélkül egyenlő volt a lehetetlennel.
- Adriana…
Lépett egyet jobbra és találomra levett nyolc könyvet.
- Nincs Adriana. Adri-a-na… nincs. Itt sincs. És itt se. Uh…
- Kinek a neve lesz, a születendő lányodé? – jött vele szembe Gerra könyvektől megpakolva. Lucius megrázta a fejét, egymásra halmozta a könyveket és még hatot levett.
- Szó sincs róla. Csak egy név, amit meg kellene találnom. Adriana Kayden. Egész szép név, akár még el is venném, már persze ha ugyanolyan szép lenne, mint a neve, hozzá aranyvérű és gazdag…
- Már hiába tervezgetsz, Ms. Kayden meghalt úgy fél éve. Pedig én bírtam. – Gerra ki akarta kerülni a fiút, de az elé lépett és komoly pillantással mérte végig. Lopva sandított félre, majd rákérdezett, a lány ismerte-e Adrianát. Gerra elmosolyodott. – Naná, hogy ismertem, elég nehéz lett volna nem ismerni, ha már egyszer a tanárom volt. – látva a másik döbbent tekintetét, folytatta. - Sötét varázslatok kivédését tanított, ami itt az egyik leglenézettebb tantárgy, ő mégis egész jó kurzust dobott össze. Itt tanított vagy 50 évig. Nem igazán tudtam volna elképzelni a feleségedként.
Amint Lucius kihámozta a lényeget, már rohant is lélekszakadva Perselushoz, majd hosszú csúszással fékezett le előtte, újfent okot adva a többi diáknak a bámészkodásra.
- Perselus, baj van! A célszemélyünk egy halott!
A másik elkerekedett szemmel nézett rá, mintha kísértetet látna, majd összecsapta eddig ölében tartott könyvét és felkelt a szekrénynek támasztott székről.
- Köszönöm, Lucius, hogy tudattad ezt velem és az egész könyvtárral. A seprűtárolóba.
- Itt nincs seprűtároló – jegyezte meg az egyik diák.
- Akkor ki a kertbe – vágta rá harapósan a fiú. – Na, gyerünk, te nem bírtál magaddal.
A kertbe való kijutás nem is lehetett volna bonyolultabb, tekintve, hogy Lucius kitörésének ideje egy vasárnapi délelőttre jutott, amikor a tanulók mind ki akartak szabadulni a dermesztő parkba, hogy ússzanak egy jót a tóban.
A melegebb égtájról jött fiúk nem tudták ép ésszel felfogni, miért jó az a durmstrangosoknak, ha a szívinfarktussal játszadoznak, de be kellett látniuk, itt a veszély kockázatának vállalása nélkül nemigen lehetett élni. Szabad volt a párbaj, így minden héten más tanulót küldtek át a Szent Mungóba, ahonnan az egyenesen hazakerült. Perselus az elmúlt napokban kezdte átlátni a dolgot, és arra a következtetésre jutott, hogy a Durmstrang jóval nagyobb viperafészek, mint amilyen a Mardekár valaha volt.
Ezt meg is osztotta volna Luciusszal, ha az oktondi módon nem kiabálta volna ki titkukat, de így csak leült az egyik deres padra és aethonanjaikat figyelve szólalt meg.
- Nem tudom, te mit vártál, de én gondoltam, hogy Adriana Kayden valószínűleg halott. Ha nem lenne az, akkor nehezebb lenne magunkhoz vennünk irományát, hiszen akkor be kellene számolnunk neki, mire is kell a dossziéja, és aligha van ember, aki szívesen venné, hogy a személyes titkai az évszázad sötét mágusához kerülnek. Várjunk csak, ez Durmstrang… akkor nem is tudom.
- Ez akkor is nagy csalódás nekem. Ha fél évvel ezelőtt jöttünk volna-
- Akkor nem tettük volna le a RAVASZ-okat és nem végeztük volna el Roxfortot. Továbbá mivel nem végezted volna el az iskolát, az apád nem hagyta volna rád…
- Elég, elég – fonta össze kezeit a szőke fiú, felvont szemöldökkel figyelve a vízbe ugrálókat. – Kiket kérdezzünk meg akkor? Őket?
Ezen már Perselus is elgondolkozott az elmúlt percekben. Kiszedte társából, hogy az Gerrától jutott az infóhoz, és a másik úgy vélte, több, mint elég, ha a lány tud jövetelük céljáról, ha csak részben is. Iskolakapitányként jelenthetné egyenesen az igazgatónak, amit még nem tett meg, de bármikor rászánhatja magát. Igor szintén, ha megtudja, miben sántikálnak – már így is neheztel rá az alkarjukon lévő jelen esett becsületfolt miatt.
Még voltak ismerőseik, ám bennük sem bíztak eléggé, mind megrögzött Durmstrang-imádó volt, ami csupán abból a szempontból volt kínos, hogy a két fiú a Durmstrang illegitim könyvtárából akart elemelni egy kézzel írt, értékes kötetet.
Egy ember azért volt, akit megkérhetett volna, csak egy fenntartás volt vele szemben: a fiú az elmúlt napokban még önmagához képest is ritka furcsán viselkedett. Az a megannyi lelkes odaköszöngetés, megrögzött integetés frusztrálta Perselust.
Rejtélyes módon Lucius is őt említette meg.
- Segítséget kérhetnénk Leonardtól, nem? Azt mondjuk neki, hogy negyvennyolc órája van megtalálni a könyvet, és abban biztos vagyok, hogy nem feküdne le aludni addig, amíg rá nem lelne, mert te kéred rá. – mosolyodott el.
- Úgy érted, használjuk ki, vegyük rá, hogy szellemi és fizikai egészségével mit sem törődve hajszolja nekünk a könyvet, amit mi személyes lustaságunk miatt nem vagyunk képesek megtenni? Jó ötlet. – állt fel Perselus villámgyorsan a padról, intett felnyihogó patásaiknak, és hosszú lépésekkel megközelítette a kettes számú célszemélyt. Az éppen tanult, de amikor meglátta a fiút, úgy hajította el a sötét átkok lexikonjának harmadik kötetét, mintha nem azt kereste volna előtte két óra hosszat.
A körülményekhez képest (Perselus nem tudta megmondani, pontosan mit keresnek, hol lehet, és miért kell nekik) egész gyorsan ráállt a dologra, Lucius számláltában ötvenkét másodperc alatt, amiből negyvennyolc azzal telt el, hogy Perselus felvázolta a dolgot.
- Igazán hálás vagyok, Leonard – köszönt el Perselus sebesen kitérve a másik boldog ölelése elől. Csatlakozott társához. – Mondd csak, nem dézsmáltad meg az Amortentia-fiolámat?
- Emlékezz, már akkor is ilyen volt, amikor beléptünk a kapun – utalt az első nap eseményeire Lucius, amit a másik bólintással nyugtázott. Luciusnak igaza volt, Leo már a legeslegelső nap estéjén olyan ütődött volt, mint a könyvtárbeli esetkor, ha nem ütődöttebb.
Beszélgetésüket követően elmentek szundítani egyet, így nem jöttek rá, hogy Leonard a nagy feladatnak nem egyedül vág bele, hanem jóformán megkéri az összes valamirevaló diákot, hogy segítsen be a nemes cél érdekében. Igor Karkarov arra lépett be a titkos könyvtárba, hogy majdnem minden polcnál áll egy diák, aki tüzetesen nézi át a rajta sorakozó köteteket.
A gyengülő természetes fényben a piros lámpáknál folytatták a kutatást, a diákok váltották egymást, csak a hű Leonard maradt a helyén. Lucius és Perselus pedig arra ébredt, hogy az igazgató kéreti őket.
- Mi van? – hördült fel Lucius, bódult volt még az alvástól. Úgy meredt Igorra, mint egy árulóra. – Te szóltál apádnak?
- Nem kellett – válaszolt az. – Leonard beindította a láncot, hogy mindenki segítsen neki megtalálni a valahai Adriana Kayden tanárnő iratait, hogy a világ legkedvesebb fiúja boldog legyen. Azt hiszem, ez te lennél – pillantott Perselusra, aki nagyot rúgott felé.
- A fenébe is, nem lehet egy percre sem magára hagyni? Ez a régi bájitaltan órák emlékét ébreszti bennem. – még mindig ágyán fekve nekivágott egy fiolát az Igor melletti alacsony szekrényhez, ami sisteregve porrá vált. A fiú meg sem rezzent.
- Eddig kártérítés miatt nem kellett felelnetek apám előtt, most már igen.
- És a kötet? – lendült előre Lucius várakozóan. – Megvan?
- Nincs.
Kisebb veszekedés után a két fiú felkelt a számukra kijelölt hálóterem kemény ágyaiból, és felkerekedtek, hogy szembenézzenek a szőrösszívű igazgatóval. Nem élvezték az odavezető utat.
- Uraim, minő megtiszteltetés – emelte a belépőkre szemét Karkarov igazgató. – Gratulálok a barátaidhoz, fiam.
- Köszönöm, apám – mosolyodott el Igor. – Mindig öröm látni őket, főleg, amikor felfordulást csinálnak az iskoládban.
- Bárcsak minden fiam ilyen lenne – recsegett az apa hangja, majd a másik kettőhöz fordult. – Leülhetnétek, ha lenne szék, így azonban állnotok kell addig a tíz percig, amíg kiszedem belőletek, mi ez az egész.
- Ne mondj neki semmit – morogta oda Perselus Luciusnak; a másik határozottan bólintott.
Tíz perccel később az igazgató elégedetten dőlt hátra szélében. Mindent tudott, amit tudnia kellett, és büszke volt az előtte álló hármasra. Jókedvűen pillantott rájuk.
- Ha már a legelején közlitek velem, hogy kik vagytok, és mit akartok, szívesebben láttalak volna titeket. A Raymand-fiú pedig hiába kerestette a fél Durmstranggal az irományt, mert az végig nálam volt. – benyúlt íróasztala egyik fiókjába, és szalaggal átkötött tekercshalmazt vett ki onnan.
- Köszönjük, igazgató úr, akkor mi… - kezdett bele Lucius, de Karkarov megrázta a fejét.
- Várjatok egy percet, fiúk. Természetesen átadom nektek az összes sértetlen pergament. Egy feltétellel.
Perselus felnyögött. Miért kell minden útjukba kerülőnek kétségtelenül ravasznak lennie?
- Miben segíthetünk, uram? – morogta Lucius vészjóslóan.
Az igazgató széttárta karjait, nevetett és ledobta a pergamentekercseket az asztalra pennája mellé. Nundubőr-talárja előreomlott, ahogy közelebb hajolt a látogatókhoz.
- Lenne itt egy recept – újabb, itt-ott összeégett pergament vett elő. – Ősi recept, most nyáron találtam leltározás közben. Figyelemreméltó. A neve sámánméz.
Átnyújtotta a régmúlt receptjét Perselusnak, aki végignézett a sorokon. Megnémult.
„Piros földet keverj össze levegővel és vízzel, s készíts ebből egy olyan fémes pasztát, mint a vaj.
Tégy hozzá másfél rész tüzet és tedd ezt gondosan lezárt edénybe, add neki a digesztióhoz való elsőfokozatú tüzet.
Készítsd el, aztán az elemek extraktumát megfelelő tűzfokon, amíg az anyagok tömény földdé nem redukálódnak.
Az egész olyan lesz, mint valami ragyogó vörös kő, és azzal kész.
Tedd öntőfazékban erőtlen tűz fölé, és nedvesítsd meg ezt az ő piros olajával, cseppről cseppre, addig, amíg füstölés nélkül folyékony nem lesz.”
- Ilyen bonyolult itallal még sosem találkoztam – vallotta be a fiú, szemét az igazgatóra szegezte. – Nem értem, miből gondolja, hogy el tudom készíteni.
- Jelenleg te állsz a legjobb bájitalkeverő hírében. A nagy múltúak mind halottak, a többit pedig nem lehet elérni. Ugye nem gondolod, hogy nem ragadom meg az alkalmat, ami egyszer egy életben van? Talán egyszer egy életben – mosolygott ármányosan.
- És mire kell? – kérdezett rá Lucius gyorsan. Karkarov egy pillantást vetett rá, majd a fiára, végül Perselushoz fordult.
- Hogy mire kell? A recept elé fűzött pergamen szerint ez a halhatatlanság itala.
Lucius és Perselus egymásra meredt, alig tudták elhinni, hogy ilyen lehetőség került az útjukba. Forogtak agyukban a kerekek, és kigondolták, hogy megpróbálkoznak a fura nevű, de ígéretes sámánmézzel.
Ha sikerül, nem kell visszamenniük Grindelwaldhoz, nem kell tovább fagyoskodniuk, ehelyett diadalittasan állhatnak a Nagyúr elé, felajánlva neki a páratlan italt. Perselus képzelete egyből kiszínezte a helyzetet, elképzelte magát, mint a Nagyúr kedvenc bájitalfőzőjét, aki még a legdrágább és legritkább adalékokat is megkaphatja. Lucius ábrándozva nézett a jövőbe, látta maga előtt fényes esküvőjét és helyét, mint a Sötét Nagyúr legkedvesebb és legbizalmasabb halálfalója.
Egyszerre bólintottak.
- Megpróbáljuk – ígérte Perselus.
- Megcsináljuk – vágta rá Lucius.
Két további hétre kaptak tartózkodási engedélyt, egyből be is vonultak szobájukba, hogy meg hányják-vessék magukban a dolgok állását. Lucius boldogan vetette magát ágyára, míg a másik a hozzávalókat nézegette.
- Nem lesz könnyű. Nem írja, milyen mennyiségű, minőségű és koncentrációjú földet vegyünk, sem azt, mit definiál ’piros föld’ fogalom alatt. Problémás továbbá a levegő és a víz leírása… - összeráncolta homlokát. – Másfél rész tűz… hm. Lucius, amíg én ezzel a csodával foglalatoskodom, addig te találd ki, hogyan tudnád lenyúlni Kayden memoárját. Biztos, ami biztos.
- Benne vagyok – egyezett bele a másik vidáman. – Nem hiszem, hogy olyan furmányos ez a vén krapek, fél lábbal már úgyis a sírban van. Összeütök egy tervet, és ha a sámánméz nem válik be, szélsebesen lelépünk.
- Ha beválik, akkor is – helyesbített Perselus. – A Nagyúr nemigen örülne, ha tudná, hogy megosztjuk valakivel a halhatatlanság titkát, még akkor is, ha az italt egyedül én tudnám elkészíteni. Ha sikerülne, és adnánk belőle Karkarovnak, esetleg halhatatlanná válna, és – tudomásom szerint – a halhatatlanokat nem könnyű legyőzni, igen ritkán halnak meg.
- Kivétel erősíti a szabályt, lásd Lu Tung-pin – szúrta közbe Lucius. – Egy dolog problémás ezzel kapcsolatban: hogyan fogjuk tesztelni? Nekem semmi kedvem meginni egy löttyöt, ami fémes masszára hajaz, hát neked? Ami azt illeti, halhatatlanságra sem nagyon vágyom. Ha itt lenne Bellatrix…
- De nincs itt – vágott közbe az exmardekáros. – Igazat kell adnom neked. Majd fogunk egy hippokampuszt, megitatjuk vele, és utána megpróbáljuk megölni.
Lucius felháborodottan pattant fel ágyáról, odarohant Pitonhoz, és lerántotta pergament tartó kezét, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Tudod, milyen értékes egy hippokampusz? Sokat kaphatnánk érte, nem kéne megölni.
- Lucius, Lucius… - ingatta a fejét Perselus. – Egy szerencséd van: hogy én leszek a tanúd. Különben nem is tudom, mi lenne veled. Figyelj. Most, hogy szabad bejárásom van az Intézet bájital-raktáraiba, kölcsönveszünk tőlük néhány igen értékes, lényegében csak illegális úton beszerezhető árucikket. Még örülhetnek is, ilyeneket ugyanis nem szép dolog egy iskolában tárolni. Még a végén megbüntetik őket. – a másik bősz bólogatására hozzátette. – Tudod, egy dolog érdekelne azért. Mi olyan fontos Kaydenen?
- Grindelwaldra gondolsz? – beszéd közben Lucius a recept hátulját nézegette. – Nem is tudom. Lehet, hogy volt valami ügyük régen, és erről akar többet tudni? Vagy szerelmes volt belé, és hátralévő életét a kézírásának nézegetésével akarja tölteni?
- Az igazgató is a fiókjában tartotta a kötetet – emlékeztette Perselus. – Valaminek kell lennie. De vissza a recepthez. Hol is kezdjem…
- Mondjuk itt – mutatott rá a pergamen felé eső oldalára Lucius. – Rúnaírás van belenyomva, de egészen olvasható. Igen, kezdem érteni a lényeget.
Perselus maga felé rántotta a pergament, és fordított egyet rajta. Pislogott egyet. Ő nem vette fel a rúnaírást, mint tantárgyat, így nem tudta elolvasni a másik találta apró rúnákkal szedett szöveget. Csak nézte a sorokat.
- Letisztáznád nekem? – nézett az előtte állóra. Lucius büszkén elmosolyodott.
- Szépen kérsz rá? És átveszed a kígyóbőr-szíjat?
- Ne szórakozz már, itt vagyunk egy ellenséges iskolában, ahol az igazgató olyan ördögi, mint nyolc Grindelwald együttvéve – ha nem is olyan erős -, és te a saját lelkivilágoddal vagy elfoglalva!
- Úgy bizony! Szóval szépen kérsz rá?
Perselus végül megadta magát, és szépen kérte rá társát, hogy tegye számára érthetővé a rúnaírást, és a szíjat is nyakába akasztotta. Amint távolabb lépett a recepttől, elkezdett azon rettegni, nehogy a másik félrefordítson valamit. Egy elrontott rúna, és az egész sámánméz-hadművelet tévútra megy.
Míg Lucius leült az íróasztalhoz egy új pergamennel és kedvenc pennájával, ő kilesett a folyosóra. Teljesen üres volt. Úgy vélte, itt az ideje meglovasítani az elhunyt tanárnő iratait, amíg Karkarov nem gyanakszik rájuk. Miért is gyanakodna, amikor negyedórája ígérték meg, hogy minden ügyességüket és fortélyosságukat latba vetve végrehajtják az ital elkészítését.
Kiosont egy mellékfolyosón, be egy sötét zugba – amiből nem volt hiány a Durmstrangban -, aztán le pár csigalépcsőn. Tudott egy remek bűbájt, amitől Grindelwald feltétele is teljesül, és az igazgató sem jön rá, hogy itt bizony valami nagyon nem klappol.
Utolsó kommentek