8. Luciusnak minden nonszensz
- Szerintem akkor is kérdezzük meg. Mit veszthetünk vele? – tette fel az őszinte kérdést Perselus. Útitársa viszolyogva pillantott a fa mögül kibukkanó apróság arcára. Találgatásba bonyolódott.
- Nem is tudom… megszegjük az 1689-es Nemzetközi Varázstitok védelmi alaptörvényt, ránk küldik Európa összes aurorját és lebukik a varázsvilág?
- Olyan kicsinyes vagy. Attól még, hogy azt kiabálta felénk, „Milyen fura a ruhátok, bácsik!”, még nem biztos, hogy mugli. Lehet, hogy egy különösen jól képzett mágus gyermeke, aki át akarja ejteni az erre járó kétes alakokat. A varázslócsaládok gyerekei sokszor teszik próbára az embert. A kabát sem jelent semmit, hideg időben mi is azt hordjuk a talár helyett.
- Tudom, tudom, de ez akkor is nonszensz. Fogadjunk, hogy ő is ismeretlen vidéken van, gondolom, eltévedt. Hogyan segíthetne akkor?
- Ez puszta feltevés. – Perselus meg sem várta a másik válaszát, elkezdett sétálni a kicsi fája felé, emberszeretetet erőltetett magára. – Szia, kislány, tudsz nekünk segíteni? Lenne itt egy kis problémánk. No, nem komoly, de felettébb kellemetlen. – gyereknyelven folytatta. – Hm, tudod, mit? Ha segítesz, adok neked egy babát. Igazán szép, olyan, mint te vagy.
- Ha a csajokkal is így beszélnél – suttogta a fiúnak Lucius fojtott hangon, mire az teljes erővel könyökölt a másik oldalába. Lucius halkan felhorkantott. – Fogd már fel, ez egy mugli!
- Nem ez, hanem ő – Perselus már lépett is az ismeretlen kislány felé, aki mosolygósan kukkantott ki búvóhelye mögül. – Már megint hirtelenkedsz.
Lucius utálatos pillantást vetett a sötéthajú fiúra, miközben felszedett egy marék jádekövet. Gondosan eltette őket talárja ízlésesen elhelyezett zsebébe, és finom anyagból készült sálát pedánsan eltette táskájába.
- Ne gyere már megint ezzel a dumával!
Megreccsent az egyik jádekő, ahogy Perselus rálépett, de ő nem foglalkozott sem azzal, min tapos, sem a másik fullánkos megjegyzéseivel. A kislány továbbra is vidáman nézelődött, copfjai előrehulltak, majd egy minutum leforgása alatt elkerekedtek szemei és elszörnyedten bámult Perselus nyakába. A fiú lehúzta magáról az elnehezült szíjat, Lucius felé dobta és tett még egy lépést előre.
A patak egyik nedves helyére esett tárgyat Lucius vette felé, és már éppen nyakába akasztotta volna, amikor úgy érezte, a szíj megrezzen ujjai között. Megborzongva nézett Perselusra.
- Ez mozog! Isten az égben, esküszöm, hogy megmoccant az előbb! – irtózva tartotta el az utált tárgyat magától, de nem merte letenni a földre. Minden ízében remegett. – Lehet, hogy most készül a Sectumsemprára!
- Pssszt! – pisszegett Perselus erélyesen, egy pillanatig sem hitt benne, hogy a szíj mozdult volna egy centit is. – Paranoiás vagy. – a kislány felé kapta fejét. – Ne félj, ez csak egy ronda szíj, amit egy zsibvásáron vettem. Ócska darab, de azt hiszem, illik a barátomhoz. A neve Lu-
- Nehogy már eláruld neki! – csattant fel a nevezett, egyszeriben megfeledkezett előző gyötrő félelméről, és úgy lóbálta a szíjat, mintha csak fakanál lenne. – Így is eleget tud!
A Perselus szemeiből áradó türelmetlenség csak még jobban felpaprikázta a szőke fiút. Neki ne mondja senki azt, hogy próbálkozzanak egy mugli kölyökkel. Aranyvérű család fiaként nagyon is jól tudta, milyen veszélyesek tudnak lenni a muglik, még az öt év körüliek is. Az ostobaságuk felvértezi őket.
Láthatóan a kislány nem viseltetett efféle ellenszenvvel a fiúk irányába, csengőn felkacagott, lábaival nagyot lépve kelt át a folyó érré vékonyult mellékágán, bájos volt kis szoknyájával, gyerekesen szép arcával. Az idilli jelenetet Lucius kitörése szakította meg.
- Na és az anyja? – háborgott tovább, mire a kislány megtorpant. Nagy szemekkel nézett a női nem számára kétségtelenül vonzó fiúra, aki összeráncolt homlokkal tekintett rá. – Ha tényleg boszorkány, miért nem vigyáznak rá jobban?
- Csak azért, mert neked már négyévesen órákra kellett járnod, nem mindenkivel volt így – világosította őt fel Perselus éles hangon. – Most már elég legyen. Itt vagyunk egy soha nem látott vidéken, mert engedtem önkényes kívánságodnak, de ezúttal az lesz, amit én és a kicsi mond. Szóval Silencio.
Pálca nélkül mondta ki a varázslatot, ami puszta utalás volt a lehetséges következményekre. Lucius sértődötten vont vállat, és elkezdte egyre terebélyesedő körben összeszedni az összes jádekövet. A kislány szelíden guggolt le, és követte példáját.
- Szia, Lu. Én is segítek neked jádét szedni. – csivitelte, mintha régi játszótársával beszélne.
Perselus elégedetten mosolyodott el.
- Tájékozott a gyermek – vetette oda mogorván hallgató Luciusnak, majd átlépett néhány keskeny, szövevényes folyófolton, hogy odajusson a kicsihez. Szokásos körülményeskedését félretéve guggolt le mellé, hogy megcsodálja a kicsi kezeiben tartott kavics nagyságú értékes köveket. – Szia. Én Perselus vagyok, és te?
- Abigail – szedett fel még két követ a kislány. – Tudod, mit jelent?
- Mit?
- Az apa öröme. Papa mindig ezt mondja. – sütött a szeméből a vidámság, huncutul nézett Perselusra, mint aki cselszövőtársat lelt. – Mi baja annak a bácsinak? Ő nem olyan, mint te. Ő mufurc.
- Tökéletesen találó jelző – értett egyet a fiú felderülve, jó hangosan mondva a szavakat, hogy Luciushoz is elérhessen hangja. – És, Abigail, mit csinálsz te itt a völgy közepén? Tudod, mi ez a hely?
A gyermek olyan szemrehányóan nézett fel rá, mint korábban még senki, esetleg egyszer az anyja. Komolykodva ejtette bele szoknyája zsebébe a köveket, majd komótosan Perselushoz fordult.
- Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? A mufurcnak sem? – suttogta.
Lucius gyanakodva figyelte kettősüket, és látta Perselus határozott bólintását. Valami nagyon nyugtalanította, bár még maga sem tudta, mi. Nem a szíj, nem is ez a vidék, inkább a lány. Volt benne valami fura.
Perselus eközben közvetlen közelről, öt centiről láthatta a fénylő barna szempárt, a kislány ugyanis teljes titokban, szertartásosan adta át neki tudását. Suttogásnál is halkabban beszélt.
- Ez itt a hegységek között megbújó Jádekő-völgy, ritkán lakott, mert sokan utálják a mellette lévő erdőt, amin át kell verekednie magát az ittenieknek. Máshogy nem lehet sajnos bejutni. – legörbült szája sarka. – Én is utálok átkelni ezen a fenyvesen, olyan büdös van ott ősszel, és képzeld, még szarvasok sincsenek. De a jádekő jó, ezzel kereskedünk. Sokan jöttek olyanok is, akik azt tették, mint Lu, összeszedték a jádét, de itt annyi van, hogy az összeset nem tudták elvinni, és nem volt kedvük visszajönni. Pokoli tud lenni az átkelés, én is két éve mentem el innen utoljára. – Perselus felvont szemöldökkel figyelt. – Szeretem a jádekövet.
- Hát, igen. Ebben egyetértünk. – szólt oda nekik Lucius, aki hírhedten jó volt hallgatózó bűbájokban. Könnyedén lépett szikláról sziklára, míg oda nem ért hozzájuk. – Szép a jáde, jó a jáde, de talán mennünk kellene. Te akartál visszamenni az eredeti útra, Perselus.
- Egy pár óra nem számít – állt fel a földről a szólított, és keményen a szőke szemébe nézett. – Miattad jóval több, mint pár órát pocsékoltunk el. Ott volt a két próbatétel, amire elment vagy öt óra, na meg a folyóban való kellemes kis utazásunk. Azt hiszem, már csak bűbáj tartja össze tagjaimat.
- Ez az egész abszurd – mondta a másik szemébe Lucius, élénken gesztikulált. – Badarság ez a völgy, és a mese a körülötte lévő erdőről. Képtelenség, hogy ne árasztottak volna el egy ilyen pazar lelőhelyet a kereskedők, bármilyen akadályok is állják útjukat. Ez egyszerűen nonszensz!
Az igazság persze az volt, hogy kirázta a hideg a kislány láttán, el akart takarodni a közeléből, amilyen gyorsan csak tudott. Ám ő hiába iparkodott, ha Perselus minduntalan visszahúzta. Mi tagadás, a szerencsétlenről sütött a kimerültség, mert míg Lucius tudott jókat aludni Szezám nyergében, addig Perselust ette a megfelelési vágy és az ambíció. Laposakat pislantva nézett Luciusra.
- Nem maradhatnánk itt aludni egyet? A lovaknak is tetszik.
Vitathatatlanul igaza volt, szárnyasa már le is heveredett egy jádekő-mentes övezetbe, míg Szezám buzgón nyakalt az éltető vízből. Lucius tehetetlenül toporgott, a lányka pedig csillogó szemekkel lendült előre, megfogta Perselus kezét.
- A Papám nincs itthon, ő néha eljár, hogy hozzon nekem érdekes új könyveket, meg szép játékokat, de attól még eljöhettek. – biztatóan bólintott Lucius felé. – Te is!
- Sebaj, majd a mamád fogad minket – sóhajtott fel Lucius, füttyentett az aethonanoknak, és már indult volna, ha Abigail nem rázza meg Perselus kezét.
- Nekem nincs mamám.
A fiúk nem merték tovább feszegetni a kérdést – pontosabban Lucius merte volna, de a másik villámló pillantására inkább befogta száját -, helyette útjukat Abigail otthona felé vették. A tél ellenére bíbor bokrok között vezetett az ösvény, amit választottak, és ami meghitten nézett ki a fölé hajló aranyesőágakkal.
Lucius még mindig erősen kételkedett abban, hogy varázslógyermekkel van dolguk. Hogy is engedhetné egy varázsló, hogy örököse egyedül tébláboljon otthon öt évesen? Könyörgöm, egy nevelő mindenre megoldás! Perselus azonban nem kívánt róla tudomást venni bizonyos már említett okok miatt, ezért a fiú megbántottan kullogott az egymás kezét fogó kislány és nagyfiú mögött.
A fáradt vándorok egy puritán kis házra leltek, ami mellett ott csobogott a kiszélesedett folyó, tetőcserepeire szomorúfűz hajolt, az ajtó pedig tárva-nyitva állt. Abigail rögtön beterelte őket, és szívélyesen megmutatta nekik saját élénk narancssárga bútorokkal berendezett szobáját. Perselus épphogy csak ki tudta nyögni, milyen ízléses a szoba, már vezette is át őket a hallból nyíló könyvtárba.
Ha a házban eddig nem is volt semmi varázslatos, a kötetek Perselus igazáról bizonyoskodtak. Megvolt ott a varázsvilág összes híres és hírhedt könyve, sőt még olyan különlegességek is sorakoztak a polcokon, amiről az olvasott Perselus sem hallott.
Lucius esett egyik sértődöttségből a másikba, elébb még azon húzta fel magát, hogy a kicsi minden bizonnyal muglicsemete, aztán - amikor ennek ellenkezője bizonyossá vált – a könyvtár méreteivel voltak gondjai. Tudniillik az eldugott kis házikónak nagyobb könyvtára volt, mint a nagybecsű Malfoy családnak.
- Egy gyűjtővel van dolgunk – közölte Luciusszal Perselus a nyilvánvaló tényt. – Még szerencse, hogy nem hallgattam rád, akkor felfedezetlen lenne ez a hatalmas gyűjtemény. Azt hiszem, itt kell maradnunk egy ideig. Abigail, apukád mikor ér haza?
- Azt mondta, két hetet ad a szerencsétleneknek és jön – felelt éneklő hangon a kislány, miközben rákönyökölt az ablakpárkányra.
- Kik azok a szerencsétlenek? – kérdezősködött Lucius. A kicsi megrándította vállát.
- Nem tudom. Néha nem értem, Papa miről beszél, de az biztos, hogy két hét múlva jön. Nézd csak, milyen szép kertünk van!
Lucius helyet csinált magának a kislány mellett és kitekintett az őszi tájba. Kint száraz levelek sodortatták magukat a széllel, de a levéltakaró alól előbújtak a lila és sárga őszi virágok. A tény, hogy már egy hónapja távol vannak otthonról, úgy vágta mellbe a fiút, mint nagyanyja a Hocy nevű házimanót. Egy hónap… semmi eredmény. A Nagyúr nem lesz oda az örömtől.
Teljes fordulatot tett Perselus felé, és már épp elkezdte neki mondani, hogy jó lesz nekilátni a tényleges munkának, amikor tudatosult benne, hogy mit látott. A barna levélkupacok alatt fehér vonalak rajzolódtak ki, és az egész kísértetiesen emlékeztetett… egy kviddicspályára.
- Hé, még pályátok is van? – bökte meg a kislányt. Az nem értette, miről beszél a másik, de nem szólt semmit, mert az ablaküvegben látta, hogy Perselus a könyveket tanulmányozza, és szó, ami szó, a sötéthajú fiú jobban érdekelte, mint a szőke.
Természetesen Perselusnak nem kellett kétszer mondani, hogy nézze át a könyvtár kincseit, szívesen vetette bele magát az olvasásba és egy puha karosszékbe, hogy tagjait pihentetve művelődjön. Míg a másik olvasott, addig Lucius tüzetesen megvizsgálta a szíjat, ami ezúttal nem akart megmozdulni, és éppen olyannak tűnt, mint amilyen volt: könnyed kígyóbőrnek.
Lassan, komótosan teltek a napok, a kislány ugyanolyan kedves volt, mint előtte, szívesen faggatta a fiúkat az életükről, akik étkezésekkor választ adtak a legtöbb kérdésére. Kiderült, hogy a házigazda távollétében a birtokra egy idős és egy fiatal házimanó felügyel, akikkel nagyjából annyit törődtek, mint egy lábtörlővel.
Nyolc nappal érkezésük után Perselus csodára lelt: megtalálta egy XV. századi aranyozott könyvben a halhatatlanság étkének leírását. A sorok olvasása közben lángoltak szemei, bőszen bólogatott minden egyes szónál és a végéhez érve sietősen összecsapta a kötetet.
- Megcsinálom!
Az elkövetkező négy napnak ez lett a szlogenje, a fiúból nemigen lehetett kihúzni mást. Luciusnak ki kellett térnie az útjából, de még Abigail sem mert hozzászólni, olyan fanatikus örömmel kotyvasztott. A harmadik napon Lucius önszorgalomból utánanézett, mit is lehet tudni a halhatatlanság étkéről. Az alábbi bekezdésekre lelt egy kötetben.
A halhatatlanok mozsaraikban finom porrá őrlik a követ, elvegyítik azt a négy elemmel, majd az ötödikkel, a tűzzel kiégetik a masszát. Ezzel az egyedül általuk ismert módszerrel készítik azokat a színes labdacsokat, amelyeknek a halhatatlanságukat köszönhetik. Más táplálékra nincs is szükségük, még vízre sem.
A halhatatlanság étke azonban romlandó, öt hét után visszatér az elemekbe: előbb elszenesedik, később mocsárszagot árasztva elvizenyősödik, végül pedig sárga füstöt eresztve köddé válik.
Iszonyatos halállal kell lakolnia annak a halhatatlannak, aki nem fogyasztja egy ideig az étket. A halhatatlanság étke nélkül az ő testük is visszatér a mindenség alkotóelemeibe: előbb fájdalmas görcsbe rándulva megbénul, később a csontok elkocsonyásodnak benne, s végül a belső tűz teljesen elemészti a testüket.
- Merlinre – suttogta Lucius. – Micsoda módszer. Perselus, tudsz róla… - kezdett a mondatba, mikor meglátta a felé suhanó fiút, de az olyan gyorsan szelelt el, hogy nem tudta tájékoztatni, mit kockáztat. Ehelyett utána ordított. – Nehogy megkóstold!
Tovább olvasott.
A halhatatlanság étkét ugyanis egyedül az képes káros utóhatások nélkül elfogyasztani, akinek a szelleme olyan tiszta, mint a kisgyermeké. Különben rettenetes halál vár rá.
Hoppá, itt a rossz hír, gondolta Lucius, felállt, hogy kinézzen az előtérbe, megvan-e még a kislány, de a felé robogó Perselus megtorpanásra késztette.
- Megcsináltam! – kiáltotta diadalittasan, és csak Lucius többszöri intésére állt meg. – Nem is örülsz?
- Örülnék, ha jobban utánanéztél volna. Akkor te is tudnád, hogyha odaadjuk ezt a Nagyúrnak és elfogyasztja, akkor, idézem: „Rettenetes halál vár rá.”
- Már miért várna? – ellenkezett Perselus. – Mindent úgy csináltam, ahogy kell, és bármikor újra meg tudom csinálni.
- Mondom, hogy nem néztél utána! – dohogott a másik. – Nem érted? Meghal, ha megeszi, mert nem tiszta lelkű, mint egy kisgyermek!
Erre már Perselus sem tudott mit mondani. Voldemort nagyúr lelke annyiszor és olyan módon hasadt darabokra, amit jobb volt nem bolygatni. Ökölcsapásként érte a csalódottság, nem kívánt elpazarolni egy ilyen remekművet. Persze tudta, hogy ők ketten nem ehetik meg, mert az ő lelkükről sem mondható el, hogy tiszta lenne, mint a patyolat, de talán mások.
- Csomagoljuk be, és küldjük haza, hátha még jó lesz valamire – tanácsolta. Lucius eltűnődve nézett rá. – Soha nem lehet tudni, mikor lesz szükségünk egy halhatatlan gyerekre.
Bizakodva néztek egymásra, miközben Abigail átrohant a házon, be hozzájuk. Nagy örömmel kiáltott fel.
- ITT A PAPA!
És valóban ott volt. Ott állt az ajtóban, fekete talárja leomlott a padlóra, szája furcsa mosolyra húzódott. Lucius és Perselus tátott szájjal néztek rá. Utóbbi elejtette a halhatatlanság étkét tartalmazó kis edénykét. Előbbi krákogni kezdett.
- N-Nagyuram… Már vártunk.
Utolsó kommentek