7. Megelevenedett legenda
- Ha belepusztulsz, üsd a tenyered! – klapp, klapp – Ha belepusztulsz, üsd a tenyered! – klapp, klapp – Ha belepusztulsz, és ezért nem tudod, hogy mit tegyél, ha belepusztulsz, üsd a tenyered! – klapp, klapp.
Lucius tapsait visszaverték a hegyet, a versike azonban megmagyarázhatatlan okokból nem aratott osztatlan sikert. A másik vándor több okból kifolyólag is levertnek mondhatta magát. Amellett, hogy el kellett hagynia a meleg épületet, nem élvezhette tovább Karkarov bájitalhoz szükséges ajándékait, sőt a macskagyökeren kívül mindent ott kellett hagynia. Az sem nagyon vidította fel, hogy a nyakában függő kígyóbőr-szíj kezdett egyre ólmosabbá válni a számtalan rajta elvégzett bűbáj ellenére. Sovány vigasz volt a feldúlt könyvtár és a hátrahagyott Leonard emléke. Határidőnaplójának rejtélyes eltűnésére sajnos nem sikerült pontot tennie, jegyzetei nagy részét adta Kayden cuccaiért cserébe.
- Legalább a recept megvan – vonta le a következtetést. Lucius egykedvűen sétált Szezám mellett, a nyeregben félnapnyi folyamatos ügetés után iszonyúan kényelmetlen volt ülni, inkább megviselt csizmában csúszkált a megfagyott talajon.
- Egyúttal gazdagabbak lettünk egy térképpel – egészítette ki a gondolatmenetet. – Furának fura, az igaz, de magától Grindelwaldtól van.
A délután balsejtelmes eseményei fényében Perselus nem mert volna megesküdni rá, hogy a térkép kóser. Az öreg úgy hablatyolt nekik, mint egy bolond, miközben a szárnyas lovak körüli leget lilára és szilvakékre festette pálcájával. Talán át sem adta volna nekik a térképet, ha Lucius nem veti be aurorokat megszégyenítő rámenősségét.
Már két órája haladtak az egyetlen járható ösvényen, amit Grindelwald narancssárga sávval jelölt meg a göcsörtös pergamenen, Perselus csak remélte, hogy a sok börtönben töltött év után a régi papíron nem tudott egyenest húzni a mágus, és nem egy másik csapáson kellene haladniuk. A körülményekhez képest jó volt az út, a fenyők között megbúvó patak köveket görgetve lassan csordogált, és a térkép szerint volt előttük egy nagy Y. Az X – a vándorút tényleges célja – ezen jóval túl volt bejelölve két présként rányomódó fekete recés vonal közé.
Perselus érdeklődve nézte a kusza vonalakat, közben azon mélázott, jól tette-e, hogy elfogadta a nyilvánvalóan szenilis varázsló segítségét. Ám, ha nem jött volna be a térkép, még mindig ott volt megfejtendő talányként a sámánméz, meg az újabb Geminio-val létrehozott hagyaték.
- Ha belepusztulsz, üsd a tenyered – klapp, klapp. Lucius újrakezdte a dalolást, elismételve az első strófát. Nem érzett képességet magában egy újabb versszak kiötlésére, fáradtan harsant fel hangja. – Ha belepusztulsz-
- Ebbe tényleg belepusztulunk – szólt rá élesen társa, továbbra is egyenletesen ügetve. – Mi lenne, ha visszaszállnál Szezámra?
- Semmi kedvem. A délutáni esésem visszaidézte a gyerekkori traumámat.
- Nem haragudott meg, ne aggódj már.
- Ki? Szezám? – kapta hátra a fejét az élen járó Lucius. Perselus savanyú arcot vágva felelt.
- Gerra. Láttam, hogyan néztél rá, de nyugi, túléli távozásodat. Végül is már hetedik éve tanul a Durmstrangban, nem is akárhogy. – lejjebb kormányozta aethonanját a patak kiszélesedő, száraz medrébe, hogy megelőzhesse Luciust. – A tanulmányaira koncentrál.
- Igen, tudom – nyugtázta a vigasztalást a szőke fiú, és újra kántálni kezdett. – Ha belepusztulsz, üsd a-
- Ó, fogd már be! – húzott el Perselus a fiú mellett, szárnyasának reppenő farka elsuhant a szőke orra előtt. – Akkor inkább már halhatatlansági módszereket sorolj ilyen szakadatlanul!
- Oké – ment bele a játékba Lucius. – Hát akkor… vámpírok, Nyolc Halhatatlan, ambrózia, a szerencse színes szökőkútja, nektár, amrita, lingzhi-fű, hibernáció…
- Micsoda? – torpant meg Perselus megállásra késztetve szárnyas lovát. Lucius kis híján nekisétált a ló tomporának, de még idejében lefékezett, vállat vonva pillantott fel társára.
- Te nem hallottál még a hibernációról? Csökevényes mugli trükk, soha nem jutott volna eszembe, ha nem ilyen dermesztő tájban járkálnánk. A lényege…
- Cseppet sem érdekel a hibernáció, annál inkább a lingzhi-fű! Tudsz valamit róla, vagy csak úgy soroltad, mint a többit? – kíváncsiskodott Perselus teljes hosszában elállva az utat.
Lucius rácsapott a ló farára, hogy induljon el, aztán felült sajátjára és beérte a másikat.
- Már hogyne tudnám, mi az. A park mélyén családi kriptánk mellett van egy csodás üvegház, ahol szinte minden terem. Nagyapám heppje volt a lingzhi-fű, egész életében ezt hajszolta. Nem csodálkozok, hogy elkerülte őt a szerencse, ugyanis ez a növény nem létezik.
Rövid csendet követően Perselus mély sóhajt hallatott. Teljes testével Lucius felé fordult, feltérdelt a nyeregben és halkan kérdezett.
- Miért nem szóltál róla, amikor Grindelwaldhoz tartottuk? Meséltem neked, hogy mielőtt Igor rajtam ütött – na, jó, mielőtt hurrikánt játszottam az Első Könyvtárban -, nézegettem a tanárnő jegyzeteit és találtam benne egy érdekes füvet. Nem szóltál semmit.
- Gondolom, a fordításon agyaltam. Tudod, ahhoz koncentráció kell, biztos voltam benne, hogy valami hibázik ott a piros olaj körül. Egyébként még máig nem értem, hogyan lehet a műveletet füstölés nélkül elvégezni, szerintem-
- Jó. Foglaljuk össze. – Perselus hangja sokat sejtető volt. – Nem figyeltél rám, elfelejtettél közölni egy fontos információt, aminek tudatában voltál. Lennél szíves most felvilágosítani?
Lucius akarata meghajlott a kedves kérés előtt, és hosszasan ecsetelni kezdte a nagyapjától hallott mondát. A halhatatlanság füve a Keleti-tenger egyik szigetén terem, ahonnan csak igen ritka alkalmakkor kerül ki, amikor egy-egy daru csőrébe veszi és átrepül vele a víztömegen. Perselus már ennél a pontnál erősen kételkedett Brutus Malfoy szavahihetőségében. Lucius azzal folytatta, hogy a fű a források szerint zöld, piros, sárga, fehér és bíbor színű lehet, és hogy a legjobb alapanyagnak számító ötszínű lingzhi-füvek az ezeréves fák gyökerei közül kandikáltak ki.
Akár már most lemondhatunk róla, gondolta magában leverten Perselus. Már évek óta nem volt része olyan csalódás-sorozatban, mint ami az utóbbi két hétben megesett vele. Nem is figyelt oda társa monológjára, aki időközben áttért a sziklán növő, kőgombaként is emlegetett fű leírására.
- Az eredeti szájhagyomány szerint a legelső lingzhi-füvet a szerencse színes szökőkútja mellett találta a mesében szereplő boszorkány. Tényleg, ha már szó volt mindenféle furábbnál furább, képtelenebbnél képtelenebb legendáról, mit szólsz a szerencse színes szökőkútjához? – tett teljes fordulatot Perselus felé Lucius, szemei tettvágytól égtek. Szörnyen unta már a monoton bandukolást.
Perselus próbálta szakmai szempontból megközelíteni a kérdést, a sötét ösvény messzesége csúfondárosan visszhangozta szavait.
- Az egy mese, azt sem tudják, hol van, arról nem is beszélve, hogy ha igaz is lenne, akkor is csak egy szép szökőkút lenne, aminek varázserőt tulajdonítottak a fantáziadús varázslószülők. Illetve ott van az az aprócska tény, ami a mese végén található, miszerint a kút nem használ mágiát, csak a hit tesz csodákat, ó, micsoda sablon… ha még most sem tettél le róla, közlöm veled, hány veszélyen kell átverekednie magát annak, aki be akar jutni a kú-
Szívesen folytatta volna az ellenvetések sorát, ha szárnyas lova bal mellső lábára nem fonódik egy inda. Az aethonan próbált kihátrálni a szorításból, de egy másik inda villámgyorsan rálelt másik mellső lábára, hamarosan folyondárként csüggött rajta.
- Hát ez meg mi a… - kiáltott fel Perselus. – Az indások barlangokban élnek, nem?!
- Nem mind – ugratta hátrébb Szezámot Lucius. – Számításba véve, milyen sötét és hideg van itt, az erdő mélyén, ráadásul még a patak is itt folyik közvetlen közel, ez ideális hely egy ilyen növény számára.
- Kösz a leckét! – ordított fel Perselus, pálcájával sikertelenül hadakozva. Megpróbálta elvágni a ló lábait szoros béklyóban tartó mocsárzöld indákat, de azok újabb és újabb ágakat eregettek az állat nyaka felé.
Lucius újabb métert hátrált, és csak Szezám panaszos horkantásából jött rá, hogy ők is csapdába estek. Az aethonan hátsó lábaira rátekeredő indák alattomosan zárták el a kiutat. A szőke fiú minden tudását bevetve metszette a rájuk záruló béklyókat, míg azok a magasba nem emelték őket.
- Ne már, Szezám, a szárnyad még ép, segíts magadon! – csapott rá lova szügyére, de az állat csak nyihogott. Perselus világosította fel a másikat.
- Már rá is szorult egy kacs a szerencsétlen szárnyára, de… - nagy erővel húzta hátra egy inda, így nem tudta befejezni a mondatot, helyette levegőért kapkodott. – Lucius, a pálcát! Fényt, fényt…
A másik vándor keze nyirkos volt az idegességtől, amint ujjai az előtte burjánzó növényre irányították a pálcát, egy újabb feltörekvő ág kirántotta kezéből pálcáját. Ő kapkodva nyúlt volna utána, ha egy másik inda nem kezdte volna el összepréselni mellkasát.
- Csak nyugi – morogta Perselus felé. – Nyugodtak kell maradnunk.
- Ezt mondd a lovaknak – sziszegte vissza a fiú. Igaza volt, amíg a két lovas viszonylag higgadt maradt, addig az aethonanok veszetten rángatóztak az őket szorító hurkok között.
- Nincs több bájitalod? Valami nyugtató? – kérdezte gyorsan Lucius, miközben érezte, hogy az egyik kacs nyakára fonódik. Levegő után kapkodott.
- Nincs. Kifogytam a hunyorszirupból. – amint kimondta a szavakat, az egyik inda előre rántotta, minek következtében a táskája csatjához fogatott százéves recept előreröppent, a patak jeges vize felé. Perselus szinte sikoltva kiáltott fel. – Ne! Csak ezt ne!
- Perselus! Megölsz minket! – ordított rá Lucius tehetetlenül nézve, ahogy a másikat lassan teljesen beborítják az indák. – Az csak egy hülye recept!
- Ott repül az életünk! – bizonygatta a másik tébolyodottan, dohogva taszított el könyökével egy hurkot.
Nem gondolták volna, de Szezám vad kitörési kísérlete mentette meg mindannyiuk életét. A ló féktelen erővel szakította ki szárnyait az indák fogságából és olyat rántott lábain, hogy azok is félig-meddig elszakították az őket tartó kacsokat, így képes volt szárnyaival nagyot csapva felemelkedni. Az eltépett indák egy része tartotta a másik lovat, ami a hirtelen szabadságtól megrészegülve rángatta ki magát és Perselust a fojtogató közegből. Luciusnak nem is kellett kapaszkodnia, a kacsok amúgy is odarögzítették kezeit a nyereghez, nagyokat kortyolt a hideg levegőből, majd ő maga is kirántotta kezeit a táp nélkül maradt növényi indákból.
Pálcájával már gyerekjáték volt leolvasztani magáról és társáról minden rájuk fonódó kacsot, míg Perselus dermedten ült a nyeregben. Sokkot kapott.
- A receptem… - mondogatta fásultan.
Még azt sem vette észre, hogy egy ragyogó napsütésben fürdő kertfélében ereszkedtek le a szárnyas lovak, megpihentek a zsenge fűben. Lucius álmélkodva támaszkodott a reszkető Szezámnak, lassan felmelegítették a nap melengető sugarai.
- Hm, mint egy mesében. Sűrű erdő, indák, egy elvarázsolt hely. Lehetséges lenne? Merlin! – hátrált a még lován ülő Perselus mellé, ahogy meglátta a feléjük tekergő hatalmas férget. – Ha kedves az életed, akkor eszmélj fel! Hallod? A szerencse színes szökőkútjának kertjében vagyunk!
- Ne ámíts – szólt rá útitársa, aztán lekászálódott a lóról. Körülpillantott a gyönyörű tájon, a fehér férgen és a döbbenten rámeredő Luciuson. – Biztosan egy helyi nemes hátsó udvarába tévedtünk be, aki óriás hibridekkel védeti kertjét. Nagyon okosan. – hátraperdült, és elkezdte szemlélni a sűrű kúszónövényekkel borított falat, ami felett átrepülve bejutottak. – Bevallom, kicsit elvesztettem a fonalat, hogy hol is vagyunk, ennek ellenére ki kell jutnunk, és folytatni az utat. Számításaim szerint két napba telik, mire odaérünk az X-hez.
- Hát nem érted? – fordult felé növekvő haraggal a szőke fiú, és megragadta a másikat a szíjnál fogva. – Ha megtaláljuk a szerencse színes szökőkútját, talán kérhetjük tőle, hogy tegye a Nagyurat halhatatlanná!
- Nem kérhetjük – vétózta meg a szavakat Perselus. – Megfürödhet benne valamelyikünk, aki örökké boldog és szerencsés akar lenni, ennyi.
- Jól hangzik. Örök boldogság és jószerencse. – Lucius elmosolyodott. – Tőlem menj, amerre akarsz, én megkeresem azt a szökőkutat. Szezám sem akar visszamenni arra a hátborzongató, kárhozott helyre, de te menj csak, ha jól esik.
Megpaskolta a ló fehér cérnafoltoktól tarka nyakát és nagy egyetértésben indultak el ketten a zöldellő domb felé. Perselus egy utolsó pillantást vetett a vágyott recept sírja felé, ami itt-ott átcsordogált a fal legalsó rései alatt, aztán intett aethonanjának, hogy induljanak a másik kettő után. Végül is nem hibáztathatta őket azért, hogy egy kedves, szép és kellemesen meleg tájon szívesebben járkáltak, mint egy szétfagyott erdőben.
A féregnél érték be őket. Az még nagyobb és rútabb volt, mint amilyennek távolról tűnt, ráadásként mélyről jövő hangot hallatott.
- Fizessetek fájdalmatok jelével!
- Valaki szórakozik velünk – állapította meg Perselus, míg a másik már azon tűnődött, mi lehet a fájdalom jele.
Vér? Sikolyok? Lett volna néhány tippje, de valahogy semmi kedve sem volt saját vérét venni egy ilyen szépséges délutánon.
Perselus lova nagy elánnal vette földre magát, hogy az indák által megkarcolt szőrét homokkal kikúrálja. A féreg rásandított lapos képével a lóra. Ahogy az felkelt a fűvel borított földről, a fűszálakra rátapadt pár csepp vére, melyek ringva perdültek a szörny felé. A féreg a vércseppek felé suhant, rájuk hajolt, és miután felitta őket, vissza akart menni őrhelyére.
A kis csapat nagy meglepetésére félúton összekuporodott, ocsmány feje az ég felé ívelt, nagy robajjal terült el a földön. Lucius ámulatában szólni sem tudott.
- Valószínűleg nem bírja a Béke Elixírjének hozzávalóját, a hunyort. Feloldódhatott a lovam vérében, ám az ilyen csúszómászókra rendkívül káros. Szerencsére. – jegyezte meg Perselus. – Még mindig tovább szándékozol menni? Épp most öltük meg házigazdánk kedvencét. Ezt a hibát már egyszer elkövettük egy másik kert mélyén…
- Mikor fogod már fel végre, hogy ez nem egy rezidencia? – fordult felé Lucius feldobottan. – Megkeresem azt a kutat, és megfürdök benne!
Így eldőlt, folytatják-e az utat.
Jó ideig vándoroltak a végeláthatatlan dombon, melegedett az idő, az aethonanok meg-megálltak egy kis füvet legelni. Perselus odaadta nekik a maradék boszorkányfüvét, hogy bírják a hátralévő utat. Rajtuk tették meg a következő mérföldeket, de sehogy sem tudtak felérni a domb tetejére.
Lucius megviselten szállt le lováról, nagyokat taposva a puha földbe.
- Hol a következő próba, a fáradtságunk gyümölcse?
- Az ’Ö’ betűn állsz – szólt oda neki Perselus. – Nem tudom, mit akar ez a nemes úr, hogy ilyen különös kertet tart fent, de panaszt fogok tenni a Norvég Mágusok Egyesületénél.
Társa fejét csóválva nézett fel rá, majd leterítette talárját a földre és ráfeküdt a ’GYÜM’ vésett betűkre, gondosan eligazgatva szőke haját, hogy az le ne érjen a talajra. Perselus másodpercek múltán ült le mellé, kezébe véve féltett kincsét, a halálról szóló jópofa könyvecskét.
Egy ideig olvasgatta azt, majd szeme megvillant, jelezve, hogy kitűnő gondolata támadt. Lucius csukott szemmel hevert mellette, így nem hallhatta, ahogyan társa kiragadja a nehezen megszült rúnafordítást, és a sápadt földre helyezi. A homokkönnyű talaj elkezdte magába szívni a tudás pergamenjét. Lucius a halkan sistergő pergamen hangjára kapta fel fejét, majd lendületből ott termett mellette, két karjával könyökig nyúlt a porhanyós földben, hogy kihúzza kincsét.
- Hogy lehetsz ilyen gonosz? – vicsorgott Perselusra, szőke haja leért a lágy földre.
- A recept elveszett, mit ér a fordítás? Megmondom én: semmit. Dicséretes, hogy ennyire meg akarod tartani, de tudod, hogy van ez, valamit valamiért. Örök boldogságot és szerencsét egy kis írásért.
- Nem! – kiáltott fel amaz, karjaival teljesen beletúrt a földbe, ahol a pergamen eltűnt. – Annyit szenvedtem vele, hogy nem hagyom odaveszni!
Alig mondta ki az utolsó szót, a föld bugyogó hangot hallatott és szó szerint kiköpte Lucius karjait. Amaz méltatlankodva mutatott Perselusra.
- Na, várj csak, ezért még megfizetsz! – ígérte baljós hangnemben.
- Azt hiszem, a kert elvette az eszed, és elfelejtetted, miért is jöttünk. Felvilágosítalak. A Sötét Nagyúr megöl minket, ha nem találjuk meg neki a halhatatlanság kivitelezhető módját.
- Nem érdekel – társa újra beletúrt a földbe. – A fordításom!
- Narcissa – mosolyodott el Perselus. – Narcissa. Narcissa, Narcissa.
- Hagyd abba – csapott rá a pergamen elsüllyedésének helyére a szőke, kiragadott egy nagy összecsomósodott rönköt a földből, és Piton felé dobta. – Ó, most nézd meg, piszkos lett a kezem, valahol meg kell mosnom. Mondjuk az a folyó jó lesz.
Perselus már akkor érezte a veszélyt, amikor Lucius megemlítette a folyót. A mese szerint ez számított az utolsó próbának a szerencse színes szökőkútjához menet, ám a fiú egyáltalán nem gondolta, hogy egy kiadós kézmosás elég lesz az átjutáshoz. A mesebeli három boszorkány és lovag nem mertek a vízhez érni. Persze egy Malfoy egészen más…
Útitársa merengése közepette Lucius az egész világot kárhoztatta azokért a szenvedésekért, amiken át kell mennie. Nem elég, hogy elszakították otthonától, és az évszázad legravaszabb intrikusa mellé osztották be, ő maga is elfelejtett egy Malfoyhoz mérten viselkedni. Tettét megbánva hajolt le a sebes vízű folyó vízéhez, hogy gyorsan lemossa kezéről a föld mocskát.
A lehajlás kellős közepébe rondított bele Perselus, aki éppen abban a pillanatban érte el a fiút, amikor annak mutatóujja elérte a habokat. Egy pillanatig feszülten álltak, ás már éppen meg akartak könnyebbülni, amikor a víz felszökött Lucius mutatóujján és óriási robajjal, habzó görgeteggel sodorta magával a kettőst. A szárnyasok döbbentek nyihogtak, Szezám odaügetett a küszködő Luciushoz, míg a másik repülve közelítette meg gazdáját.
Szezám megpróbálta kihúzni a gyorsan áramló vízből a két fiút, próbálkozása azonban kudarcba fordult, őt magát is lehúzták a habok, a másik szárnyas szintén belecsapódott az örvénylő vízbe.
- Hát ez… szép – fuldokolt Perselus. – Színes sz… ökő… kút, mi?
Egy időre elmerült a habzó vízben, és csak egy széles, erős nyakba kapaszkodva tudott újra kiemelkedni. Aethonanja ott kapálózott mellette, tartotta az iramot Szezámmal, megpróbált kievickélni a partra.
Úgy tűnt, több óra is eltelt, mikor végre földet éreztek lábuk alatt a fiúk, Lucius egyből bele is lépett egy szúrós kőbe, felkapta lábát.
- Aú, már megint hol vagyunk? Elrobogtunk a szerencse színes szökőkútja mellett?
- Ne is kérdezd – kúszott ki a partra a fekete hajú fiú. Neki is sikerült beletenyerelnie egy idomtalan alakú, zöld kőbe, ami felsértette tenyerén a bőrt. – Van egy rossz hírem: úgy tűnik, itt annyi az éles kő, mint égen a csillag.
Ezt az állítást nem cáfolhatta Lucius sem, aki összeszedte magát, átlépett néhány kövecskét és szemügyre vette az eléjük tárulkozó völgyet. Majd megvakult a napsütésben sütkérező kövek csillogásától.
- Igazad van, de tudod, mi ez? – lehajolt az egyikért, ujjai között görgette. – Féldrágakő!
- Hogyan? Ez a csúf izé? – Perselus szárnyasa sörényé kapaszkodva küzdötte magát álló helyzetbe. – Mi lenne ez?
- Jáde. Sok-sok jáde.
A völgy zöld és szürke jádekövei vidáman csillogtak a rájuk vetülő napfényben, valahol a közelben pedig egy sötéthajú kislány bújt el a völgy sarkában álló széles törzsű cédrus mögé.
Utolsó kommentek