5. fejezet
A kamra kinyílik
„Aki sokat néz hátra, könnyen nekimegy valaminek, vagy a mélységbe zuhan.” (Erich Maria Remarque)
A következő napok és hetek mindegyike ugyanúgy telt el. Ginny nap közben órákra járt, a lyukas óráiban és délutánonként tanult, este megvacsorázott, aztán senki sem látta egészen lámpaoltásig. Nem mintha bárki is kereste volna. Mindenki el volt foglalva a saját kis ügyeivel.
Csak egy valaki tudta, hol tölti a kora estéket a lány, de az a valaki sosem árulta volna el őt. Már csak azért sem, mert ő volt az eltűnések oka. A kis Ginny eleinte csak percekre tudta megidézni, később már akár egy órára is. Úgy érezte, Tom az egyetlen ember, aki igazán foglalkozik vele. A testvéreit lekötötte a tanulás és a saját barátaik. Percy volt az egyetlen, aki néha megkereste őt, de kizárólag csak azért, hogy meggyőződjön róla, kishúga jól viseli magát, és nem hoz szégyent az ő prefektusi fejére.
Tom viszont meghallgatta minden búját és baját. Még az sem zavarta, ha Harryről áradozott neki, sőt, még bíztatta is, hogy nyugodtan meséljen róla. Mikor nyáron csak megemlítette Harry nevét a testvérei előtt, azok vagy kigúnyolták, vagy unott képpel gyorsan odébb álltak. De Tom más volt. Ő volt a legmegértőbb, legkedvesebb fiú, akivel valaha találkozott.
Egyik szombaton épp visszatartott a kastélyba ebédelni egy Tommal való találkozó után, mikor a vadőr kunyhója mellett elsétálva megtorpant. Tudta, hogy Harry, Hermione és Ron sokszor járnak Hagridhoz teázni, ezért a szíve gyorsabban kezdett verni a gondolatra, hogy talán, ha odalopakodik a viskó ablakához, akkor láthatja egy pillanatra Harryt. Az ember azt hinné, hogy ha egy kastélyba van összezárva valakivel, akkor nap mint nap egymásba futnak, de ez egyáltalán nem így volt. Mikor Harry a könyvtárban vagy a klubhelyiségben volt, Ginnynek órája volt, így csak néha, és akkor is csak pillanatokra juthatott imádottja közelébe.
Hirtelen elhatározással óvatosan közelebb osont a vadőrlakhoz. A fal oldalához simult, majd lábujjhegyen pipiskedve bekukkantott az ablakon. Odabent senki sem volt, így csalódottan sóhajtott fel.
- Hát te meg, mit keresel erre fele? – hallott meg a háta mögött egy dörmögő hangot, amitől kis híja volt, hogy nem kapott szívrohamot.
Messziről már volt szerencséje a vadőrhöz, de személyesen még sosem találkozott vele. Sokkal nagyobb és szőrösebb volt, mint hitte. Elpirulva tördelte a kezeit, miközben azon gondolkozott, mit is felelhetne. Végül a legbutább és legátlátszóbb dolgot bökte ki, amit csak ember kitalálhat.
- Csak… Sétáltam.
- Szóval, sétáltál… - hümmögött a vadőr, majd szélesen elmosolyodott. – No, ne nézz már rám ilyen ijedten. Nem foglak megenni! – nevetett fel mély, dörmögő hangon. - Ugye, Ron kishúga vagy? Ginny? Harryék már meséltek rólad.
- Tényleg? - mosolyodott el a gondolattól boldogan a lány, hogy Harry egyáltalán beszélt róla, majd csak hogy elterelje a témát, a ház mögötti kert felé pislantott. – Hű, még sosem láttam ekkora tököket! – meredt a hatalmas dísztökökre.
- Ugye, milyen szépek? – Hagrid mosolya még szélesebb lett, és majdnem olyan büszkén nézett végig a zsebkendő méretű kertjén, mint ahogy veszedelmes házi kedvencein szokott. – A halloweeni ünnepségre szánom őket… - súgta oda a lánynak, mintha valami titkot osztana meg vele.
- Biztosan nagyon klassz lesz – lelkesült fel Ginny. A testvérei meséltek már arról, hogy milyen nagyszabásúak szoktak lenni a roxforti ünnepségek, és már alig várta, hogy ő is személyesen megtapasztaljon egy ilyen eseményt. – Most mennem kell… Még meg kell írnom egy házi dolgozatot bájitaltanra – fintorodott el.
- No, igen. Azt jobb, ha rendesen megcsinálod, mert Piton professzor nagyon szigorú. Persze, helyes, hogy szorosan fog titeket, és odafigyel a tanulmányaitokra… - tette hozzá, hogy védje a férfit.
- Igen, persze – helyeselt Ginny minden meggyőződés nélkül. – Akkor, örülök, hogy találkoztunk!
- Nézz majd be nyugodtan máskor is! Lehet, hogy Harryéket is itt találod majd egyszer… - kacsintott mindent tudóan a lányra, aki elpirulva búcsút intett, és elindult a kastély felé.
***
Ginny fáradtan és nyúzottan ébredt. A feje attól a pillanattól fájóan hasogatott, amint felnyitotta a szemeit. Ásítozva ült a reggelije fölött, miközben évfolyamtársnői mellette az újonnan alakult varázslóegyüttes, egyik szerintük szívdöglesztő tagjáról csacsogtak. Oda sem figyelt rájuk, csak maga elé bambulva várta, hogy elindulhassanak az óráikra.
A délelőtt sem telt túl jól. McGalagony óráján alig bírta nyitva tartani a szemeit, ami miatt a tanárnőtől szúrós pillantásokat kapott, és biztos lehetett benne, hogy következő órán számíthat egy kiadós feleltetésre. Az ebéd utáni lyukasóráját a könyvtárban töltötte, majd végigszenvedett egy dupla bájitaltant – közben azon elmélkedve, hogy aki összeállította az órarendjüket, biztosan rendelkezik szadista hajlamokkal. Fellélegzett egy kicsit, mikor késő délután végre félrevonulhatott a naplójával.
„Szia, Tom!” – írta. –„Készen állsz?” – érintette meg a naplót a pálcájával.
„Számodra mindig készen állok.”- Ginny elpirult.
„Akkor kezdem…” – már automatikusan ejtette ki a varázsigét, de az erőátadás már nem ment ilyen könnyen. Érezte, hogy a kezei elgyengülnek, a szemeit pedig csak épphogy nyitva bírta tartani a fáradtságtól.
- Szia, Ginny! – köszönt neki az egyre szilárdabb körvonalakkal rendelkező Tom, ahogy kilépett a napló lapjaiból.
- Szia! – köszönt a lány, és próbált elmosolyodni. – Bocsánat, azt hiszem, hogy ma nem tudok sokáig maradni… Szörnyen fáradtnak érzem magam…
- Sok a tanulni valód mostanában? – kérdezte Tom megjátszott féltéssel.
- Igen, elég sok – bólintott a lány. – És… Figyelj csak, Tom, biztos, hogy ez az egész nem ártalmas nekem? – harapta be a száját. – Mármint, tudom, hogy nem bántanál direkt, de mi van, ha van valami mellékhatás, amiről nem tudsz… Mostanában nagyon legyengülök, valahányszor előhívlak.
- Mondtam már, hogy nem lesz ettől semmi bajod – komorult el Tom arca. – De ha rám untál, akkor mondd meg nyugodtan. Nem muszáj beszélgetned velem…
- Nem, nem. Bocsáss meg! – ugrott fel a földről Ginny, és könyörögve nézett a fiúra. – Te vagy az egyetlen barátom. Nem bírnám ki, hogy ne lássalak többé.
- Az jó, mert nekem is szörnyen hiányoznál… - lépett közelebb a lányhoz Tom, miközben fekete tekintete fogva tartotta a lány pillantását. – Nagyon… Fontos lettél nekem – torzult el Tom arca a dühtől. – Túlságosan is fontos. Néha azt gondolom, hogy talán, tényleg jobb lenne, ha nem találkoznánk többet, mert…
- Mert? – Ginny szíve a torkába ugrott.
- Mert olyasmiket akarok, amiket úgysem tehetek meg.
- Ezt… Nem értem… - rázta meg a fejét kétségbe esetten a lány.
- Mert még túl fiatal vagy – mosolyodott el szomorúan Tom.
- Nem vagyok fiatal! – Ginny arca kipirult a dühtől, szemei villámokat szórtak.
- Én csak egy lenyomat vagyok. Nem élek, de vannak érzéseim. És irántad is vannak érzéseim. De… Ez képtelenség – rázta meg a fejét a fiú.
- Érzéseid… Ó… - értette meg a lány, és zavarában még jobban elpirult. – Én… Nem tudom, mit mondjak.
- Nem kell semmit sem mondanod. Viszont… Megtennél nekem csak egyetlenegy dolgot?
- Persze – bólintott Ginny anélkül, hogy átgondolta volna.
- Hunyd le a szemed! – suttogta Tom, miközben még közelebb lépett hozzá. Ginny lélegzete elakadt a meglepetéstől, de teljesítette a kérést. Érezte, hogy arcbőre felforrósodott, a szája kiszáradt, és minden íze reszketett, miközben várta élete első csókját. Aztán a puha ajkak végül elérték az övét.
Halk sóhaj hagyta el a száját, ahogy egy ismeretlen bizsergés végigfutott a gerincén. A lábai reszketni kezdtek, és ő szólni akart, hogy össze fog csuklani, ha nem ülhet le azonnal, de már késő volt. A világ elsötétült előtte.
- Semmi baj, kicsi Ginny… Most pedig, elmondom, mit kell tenned… - a halk susogó hang összemosódott a szél zúgásával.
***
Ginny dermedten állt évfolyamtársai mellett. Mindannyian a folyosó falára meredtek. A susmorgás összefolyt a fülében, és egy szót sem értett abból, ami körülötte elhangzott. Csak a falra írt szöveget ismételgette magában, mint egy mantrát:
FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA.
AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK!
Fejében újra megpróbálta felidézni délutánjának a részleteit, de csak arra emlékezett, hogy kijött az utolsó órájáról. Aztán sötétség. A következő emléke pedig, hogy a lánymosdóban a ruháiról és a kezéről próbál meg ledörzsölni valamiféle furcsa, vörös festéket. Mint a vér… Ez járt a fejében már akkor is. Főleg, miután megtalálta a kakastollakat is a talárjára ragadva. Most pedig a felirat a falon. Vörös. És Mrs. Norris… A rémülettől zihálni kezdett. Átfurakodott a tömegen, és lélekszakadva rohant fel a szobájába.
Reszkető kézzel nyitotta ki a naplót, és azonnal írni kezdett.
„Tom, azt hiszem, valami szörnyűséget tettem…”
Utolsó kommentek