***

Hermione a tükör előtt illegette magát. Az apró fürdőszobát egyetlen petróleumlámpa világította meg – persze igazából csak a formája volt olyan, nem olaj égett benne, hanem varázsfény, amelynek az erősségét Hermione kedvére állítgathatta. Volt már éles, ragyogó, leheletnyi, sejtelmesen derengő… most pedig épp elég ahhoz, hogy ki tudjon venni minden fontos részletet a kicsi, homályos tükörben.

Ellenőrizte magát jobbról, balról, aztán megfordult, és féloldalasan pislogott hátra… Annak a gondolata, hogy mit csinál éppen, egyrészt szokatlan és épp ezért borzongató, mulatságos volt, másrészt, ő igazán csak azért ellenőrizte a ruháját, a frizuráját, a tartását, hogy mind-mind kifogástalan legyen. Hermione a válla felett bizonytalanul, szégyenlősen a tükörképére mosolygott. Igen, mi értelme lett volna tagadni, ezegyszer szép akart lenni, tökéletes – amennyire egy magafajtától telik.

Emlékezett rá, hogyan osont ki a hálóteremből, le a furfangos lépcsőkön, ki a súlyos tölgyajtón… Odakint aztán mélyen az arcába húzta a köpenye csuklyáját, és sietős léptekkel vágott keresztül a parkon, a tóparton horgonyzó durmstrangos vitorlás felé vezető lábnyomokat követve. (Egészen úgy viselkedett, mint aki tilosban jár, pedig erről szó sem volt.) A hóna alatt formátlan, gondosan fekete szövetbe bugyolált csomagot szorongatott. Kesztyűt venni persze elfelejtett, így mire a fedélzetet a földdel összekötő keskeny pallóhoz ért, az ujjai elgémberedtek és vörösek voltak a csípős hidegtől.

Sóhajtott, aztán megint, és harmadszor is, utoljára; hiába, nem sikerült elűznie a bizsergető izgatottságot, amiről egyelőre nem döntötte el, kellemes-e vagy dühítő. Mindenesetre az estét nem tölthette bezárkózva, ezen morfondírozva. Viktor őt várta, a bál pedig mindkettejüket. Mielőtt végképp inába szállt volna a bátorságra, az ajtóhoz sétált, és remegő kézzel a kilincs felé nyúlt.

Viktor réges-rég átvette a dísztalárját, és a fésülködéssel is megvolt, valószínűleg hamarabb, minthogy Hermione egyetlen borzas tincsén végigcibálja a hajkefét. Az arcán mégsem látszott, hogy unatkozna – holott jócskán lett volna ideje rá –, voltaképpen nem látszott rajta semmi, egészen addig, míg Hermione báli topánjának a koppanására fel nem kapta a fejét.

A lány félénk mosollyal lépett közelebb. – Mit szólsz?

– Gyönyörű – lehelte Viktor áhítatosan.

Bár a pamlag, amin a fiú terpeszkedett hívogatónak és összehasonlíthatatlanul kényelmesebbnek tűnt, mint az instabil, ellenséges cipősarkak, Hermione nem mert leülni; félt, hogy összegyűrné a kényes dísztalárt. Nem mintha nem magolt volna be tucatjával simító, vasaló, gőzölő bűbájokat – a tankönyveit lapozgatva megállapította, hogy Flitwick legalább egy órát a háztartásban és a ház körül hasznos varázslatok gyakoroltatásának fog szentelni (vagy, ha mégsem, sose árt egy kis plusz képzettség) –, néhány suhintás az egész, és nincs a ránc, amelyik ellenállhatna, de… jólesett elmerülni ebben a korábban ismeretlen aggodalomban.

A durmstrangos hajó igazi méretei messze túlszárnyalták azt, amekkorának kívülről tűnt, Hermionét azonban nem ez döbbentette meg – végtére is általános eljárás volt a terek varázslattal való megnövelése, ő ne tudta volna –, hanem hogy Viktor majd’ egy egész szintet mondhatott a magáénak a hatalmas monstrumból. Tágas előtér és háló alkotta a számára elkülönített lakrészt, meg a fürdő, amit nemrég Hermione sajátított ki magának. A berendezés új volt és minden bizonnyal drágább a kelleténél, a helyiség mégis puritán, személytelen, már-már nyomasztó volt, és Viktor szerint feleslegesen tágas egyetlen embernek.

– Érzem úgy, mintha lennénk egyedül.

Hermione azt próbálgatta, a ruhája hogyan emelkedik és milyen ívet ír le a betanult tánc különböző mozdulatainál. Figyelte, hogyan vetődik az anyagra a fény… és jobban élvezte mindezt, mint valaha hitte volna.

– Zavaró a csönd – folytatta Viktor.

Hermione megtorpant. – Én néha örülök neki.

– Szívesebben lennék többiek között.

– Szólhatnál Karkarovnak – vetette fel Hermione óvatosan. – Vagy nem egyezne bele?

Viktor a fejét csóválta. – Csak azt hallja meg tőlem, amit ő is gondol úgy. Másra legyint, azt mondja: szeszély.

Hermione erre nem tudott mit felelni. Ha Harrytől hallott ilyeneket, könnyűszerrel rávághatta, hogy Dumbledore tisztában van azzal, mit tesz és miért – mert meggyőződése volt, hogy így kell lennie. De Viktor problémái, főképp pedig Karkarov indítékai merőben mások voltak, mint amit ismert, és megértett. Túl emberiek, még mágiával átitatva is túl földhözragadtak.

Újra belekezdett az egyszemélyes keringőbe, ám ezúttal lassabban, a tekintetét a fiúra szegezve, hogy látsszon, követi, amiről beszél.

– Karkarov bánik velem úgy, mintha lennék… – Viktor elbizonytalanodott. – Tyúk… arany… Aranytyúk?

– Aranytojást tojó tyúk? – segítette ki Hermione.

– Az. – Viktor grimasza azt üzente: micsoda lehetetlen, ostoba kifejezés. – Nem hagy nyugtot nekem. Körbeugrál, folyton lesi, mit akarok, és tukmálja rám azt is, ami nem kell.

– Például a külön szállást? – Hermione abbahagyta a forgolódást és a fiú elé lépett.

– Például azt. Ha lehetne, bezárna és tiltana mindenkitől, eresztene ki csak a próbák alatt.

– Akkor… nem is engedné, hogy megnézzem a hajó többi részét? – szontyolodott el Hermione. – Mert megkértelek volna rá, hogy vezess körbe. Érdekelne, valóban csak egy megbűvölt portugál karakk-e, vagy összetettebb szerkezet annál. Annak kell lennie… Ugye nem reneszánsz kori, csak a minta, ami után készült, az származik onnan? És milyen előnyök alapján választottátok éppen ezt a hajótípust? Szerintem…

– Ezeket nem tudom – szakította félbe Viktor sajnálkozva.

– Hát… – Hermione igyekezett palástolni a csalódottságát (mérsékelt eredményességgel) – kár.

– Majd te megkeresed a válaszokat – folytatta a fiú. – Jöhetsz bármikor. Karkarov nem fog szólni. Elintézem vele.

A folyosóról szaporán dobogó léptek zaja szűrődött be. – Ne úgy, mint holmi disznócsorda! – ordította Karkarov. – Több méltóságot! Mutassuk meg, hogy vagyunk olyan jók, mint a roxfortosok és százszor jobbak, mint Madam Maxime selyem-fiúi. – Valaki felröhögött a megjegyzést hallva, mire Karkarov ingerülten felmordult (közvetlenül Viktor kabinjának ajtaja előtt). – Vigyétek a szemem elől, míg jókedvem van. – Miután a fiút - feltehetőleg - kellő távolságra lökdösték a jóakarói, az igazgató óvatosan az ajtóra koppintott. – Viktor! – A hangja ezúttal simulékony és behízelgő volt. – Ideje indulnunk. Hívd a kisasszonyt!

– Kisasszony! – mormogta a fiú engedelmesen.

Hermione kuncogott.

– Kezel úgy, mint értékes trófeát – dohogott Viktor. – Most már látod. De ma fog békén hagyni – jelentette ki határozottan, aztán felállt, és kézen fogta a lányt.

***

A bál utáni első hétvégén Viktor ígéretéhez híven körbekalauzolta Hermionét a hajón. Elmagyarázta, hány ember kell a kormányzásához, melyiknek mi a feladata, megmutatta milyen útvonalon jutottak el Oroszországból a roxforti tóig, mesélt az utazás viszontagságairól, szűk vagy sekély folyómedrekről, találkozásokról tengerjárókkal és tengerlakókkal… Hermione pedig – örökös tudásszomjtól égve – itta minden szavát. A nap a birtokot határoló hegyek mögé süllyedt, mire visszaindult volna a kastélyba. Viktor már csak ezért is ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, így rövid vitát követően – Hermione távolról sem ellenkezett olyan vehemensen, mint ahogy Viktor győzködte –, együtt vágtak neki a rövidke sétának.

Szótlanul baktattak egymás mellett, a hó ropogott és csikorgott a cipőjük alatt. Ahogy a kastély felé közeledtek, egyre több ablak mögött lobbant fel a narancsos fáklyafény, jobbra, a még érintetlen fehérségen túl, a Tiltott Rengeteg csupasz, ezüstszürke fái hívogatóan hajlongtak a csak nekik fújó szélben. Mikor újabb csillag gyúlt ki, éppen a Roxfort legmagasabb tornya felett, Hermione megtorpant.

– Nézd, a Sarkcsillag! Amikor még nem volt muszáj asztronómiát tanulnom, csak ezt ismertem fel, meg a Nagy Göncölt, na és az Esthajnalcsillagot. Ott is van! – mutatta elragadtatva. – Emlékszem a legeslegelső önálló feladat Sinistra professzor órájára az volt, hogy gyűjtsük össze minél több elnevezését. Bolgárul és oroszul is megtaláltam, de… most egyik se jut eszembe. Mindegy. Tőle balra, feljebb úgy harminc fokkal…

Viktor azonban egy pillantásra sem méltatta a téli díszbe öltözött eget, helyette a lány arcát figyelte szelíd, ábrándozó mosollyal. - Akkor este – vágott közbe elszántan, megakadályozva Hermionét abban, hogy felmondja négy év teljes asztronómiaanyagát –, a bálon én… akartalak megcsókolni.

A bál… Döbbent arcok, bűnös, elítélendő dicsőség, forgás, tánc, amíg csak a lába bírja, vajsör és még valami más ital gyümölcsös íze a szájában, elmosódó alakok, és hangok – az övé és a másokéi – vibráló színek, sok-sok nevetés. Hermione képtelen volt összeszedettebben beszélni vagy akár gondolkozni arról az éjszakáról, egyszerűen azért, mert az emlékei is reménytelenül kaotikusak voltak; rendezetlenek és gyönyörűek.

– Hermijjóni?

Hermione nem válaszolt, némán, komolyan, egyre nehezedő lélegzettel nézett a fiú szemébe.

Viktor soha semmit nem mondott véletlenül, ha pedig mondott valamit, annak megfelelően cselekedett. Hermione tudta, hogy most is így lesz, hacsak nem fordul el tőle, és indul tovább, szapora léptekkel, a biztonságot nyújtó ajtó felé... De rég eldöntötte, hogy nem fog, hogy engedi, hogy Viktor megcsókolja. „Már csak puszta tudományos érdeklődésből is” – gondolta.

Száj érintése a száján – nem is volt olyan furcsa; mintha az arcát puszilta volna valakinek, csak puhább annál –, aztán megismétlődött, újra, majd megint… és egyre hosszabban tartott. Végül Viktor már egy pillanatra sem húzódott el tőle.

Hermione sokat olvasott már arról, milyen egy csók; tudta mit kellene éreznie, mit kellene csinálni – legalábbis úgy hitte. Most mégis összezavarodott, nem bírt odafigyelni semmire, nem fogott fel az egészből mást, csak a tényt, hogy életében először csókolózik, és hogy az egyetlen, amit tökéletes tisztasággal fel tud majd idézni belőle, a szíve fájdalmasan erős, büszke dobbanása lesz.

***

Jócskán benne jártak a februárban, ám a levegő még mindig lélegzetmegakasztóan hűvös volt. Hermione mégis sétálni akart, Viktor meg csakis azt tartotta szem előtt, hogy minden úgy történjen, ahogy a lány szeretné, ezért zokszó nélkül kísérgette keresztül-kasul a kastély udvarán. (Hermionénak persze szent meggyőződése volt, hogy ez így helyes, hiszen aki képes beleugrani a csonthasogatóan jeges tóba, majd egy órát úszkálni holmi bolond verseny kedvéért, annak többé egy szava sem lehet az időjárás viszontagságai ellen.)

Viktornak nem is volt kifogása, a világgal végtelenül elégedetten lépdelt mellette, élvezte a gyenge napsütést, ami olykor megérintette az arcát, az olvadó hó illatát, mindenekfelett pedig Hermione borzongató közelségét.

– … ha ez az eljárás nem alkalmazható, akkor ahhoz a módszerhez kell folyamodnunk, amit… nem más dolgozott ki, mint… – De hasztalan törte a fejét és ráncolta a homlokát, a név makacsul rejtőzködött előle. – Nem emlékszel? – pillantott fel Viktorra. – Azt mondtad ti már ezt tanultátok.

Meglehet, hogy így volt, azonban a fiú hosszú ideje egy árva szót se fogott fel Hermione monológjából. Csak a hangjára figyelt, a lejtésére, a rezdüléseire, hogy később is fel tudja idézni, de hogy mit mond, az már nem ért el hozzá.

Hermione hamar feltalálta magát: gondosan kétrét hajtott pergamencsomót bányászott elő a talár feneketlen zsebéből. Kibontotta és a tekintete máris lázasan futott végig a sorokon. – Nahát! Ó, jaj… ezt el is felejtettem…

Viktor meg se próbálkozott azzal, hogy belelessen a jegyzetekbe, úgyis küszködve tudta volna csak kibetűzni a minden margót és sarkot kitöltő szöveget. Inkább a szikrázóan kék égboltot pásztázta, majd a parkot, érdeklődve vette szemügyre az elszórtan ácsorgó, cseverésző diákcsoportokat. Mosolygott rajtuk – kissé irigyelte is őket; vele alig páran vágytak vagy mertek szóba állni –, ám amikor a hozzájuk legközelebb időző csapathoz ért, elkomorodott az arca.

– Hermijjóni a vöröset szereti.

– Hermione szereti a vöröset – korrigálta a lány ösztönösen, fel se pillantva a könyvből. (Mindig is ügyelt az egészségére, így mielőtt az előcsarnokba indult, hogy találkozzon Viktorral, számítva a csípős hidegre, a fejébe nyomta azt az ormótlan, rémes sapkát, amit Flitwick óráján kötött, hosszú-hosszú nyűglődés árán. Mindenesetre legalább vörös volt, ami mégiscsak tradicionális, griffendéles szín.)

– Tudom, mit akarok mondani. Azt mondtam – felelte Viktor szokatlan komolysággal.

Hermione felnézett, követte a fiú tekintetét, és ő is meglátta Ront, kettejüktől nem messze, a griffendéles fiúk alkotta körben állva. Nem lehetett érteni, miről beszélnek, a szél a kastély felé vitte a hangjukat, de az így is látszott, hogy jókedvűek, felszabadultak. Az imént épp Dean mesélhetett valamit, most, a szájuk mozgásából ítélve, Seamus igyekezett magához ragadni a szót.

– Tőle függ, vagy-e boldog vagy szomorú. Én haragszom rá ezért.

– Úgy érted, féltékeny vagy? – rökönyödött meg Hermione.

Viktor összevont szemöldökkel méregette a harsányan nevető Ront. – Jobb volna, ha te is lennél többször vidám – mondta kitérően.

Hermione visszagyömöszölte a pergameneket a zsebébe, aztán karon fogta Viktort és vonszolni kezdte a tó irányába, amelynek a vize most zavaros és barna volt a belémosódott sártól. A fiú egy darabig még hátra-hátratekingetett, sötéten méregetve Ront, de miután a lány megállította, és erővel maga felé fordította az arcát, már csak rá figyelt.

– Tettem rosszat talán? Nem – válaszolta meg rögtön a saját kérdését. – Mondtam. Ez a baj, igaz?

Hermione bólintott. – Néha zavarba ejtően viselkedsz – panaszolta.

– Miért?

– Túlságosan őszinte vagy. Előfordul, hogy nem jó hallani… egyes dolgokat, mert nem is úgy vannak, vagy nem örülünk… hogy úgy vannak – fejezte be sután.

Viktor rosszallóan ingatta a fejét. - Mindig mondom ki azt, amit gondolok. Nem ismerem nyelvetek annyira, hogy tudjak elhallgatni, ferdíteni, és egyébként szerintem ez így jó. Ha mondok valamit, mondok igazat.

– Ha a saját nyelveden beszélsz akkor is? – kérdezte Hermione kíváncsian, megfeledkezve minden bántó, utálatos, Ron Weasleyhez kötődő gondolatról és a Viktornak szánt feddésről.

A fiú zárkózott arcán egy pillanatra sértődöttség futott át. – Miért ne? Valaki merne érte megróni? – Ahogy indulatosan kihúzta magát, Hermione őszintén úgy gondolta, bizony nem sokan.

***

– Hermijjóni. – Ismerős, erős ujjak fonódtak a kezére, és egy pillanatra gyengéden megszorították. – Hermijjóni – noszogatta Viktor –, gyere, pár perc mindössze.

Hagyta, hogy a fiú vezesse, húzza kifelé a diákok forgatagából, messzire Harrytől és Rontól, akinek az arckifejezése újabb értelmetlen, legalább fél vonatútnyi hosszúságúra nyúló vitát jósolt. Viktor a lépcső oldalához húzódott vele; tőlük néhány lépésnyire vihorászó-beszélgető csoportok siettek keresztül az előcsarnokon.

– Ezt most kérdezem másodszorra… Múltkor nem volt válasz tőled… – hadarta a fiú lámpalázasan.

Hermione kíváncsian vonta fel a szemöldökét, és biztatóan bólintott.

– Eljössz nyáron Bulgáriába? Szeretném.

A lány nem felelt rögtön, amit Viktor jó jelnek vett, és kihasználta a lélegzetvételnyi csendet, hogy felsorakoztassa az érveit.

– Ott vannak sok dolog, amit nem tudsz.

Hermione egy pillanatig megütközve bámult rá, aztán felnevetett.

– Amit megismerhetsz – motyogta Viktor szégyellős mosollyal.

– Jó lenne, tényleg. – Hermione arca kipirult a kacagástól, a szeme könnyektől csillogott. Az elmúlt napok minden elfojtott vidámsága ott lüketett a vonásain. – Csakhogy a mostani helyzetben… Hiszen te is hallottad Dumbledore beszédét. Tudjukki vissza fog térni, előbb vagy utóbb. Ha nem is lesz rám szükség másért, kizárólag, hogy Harry mellett legyek… akkor is azt kell tennem. Itt kell lennem.

Viktor csüggedten hajtotta le a fejét. (Hermione csak most vette észre, hogy még mindig fogja a kezét.) – Akármi következik, mindegy mit teszel, melletted állok, csak kérd. Ha segíteni kell, hívj. És ha mégis jönnél hozzánk, nem ezen a nyáron, valamikor, szívesen látlak. És… vigyázz nagyon magadra. – Úgy beszélt, mint egy aggódó szülő; közben pedig egy pillanatra sem mert a lány szemébe nézni, inkább a tenyerében nyugvó kezet simogatta. - Írhatok majd?

– El is várom – mosolyodott el Hermione.

Vissza