II. Edevis

A Nagyterem még szebb volt, mint ahogyan az emlékeikben élt. A manók kitettek magukért, akárcsak az égiek, akik verőfényes, gyönyörű napot rendeltek mára. A mennyezet eredetijét meghazudtolva kéklett, és a nyár szinte kézzel fogható volt körülöttük. Az asztalok széles, hosszú sorokban álltak a terem szélén, leterítve a házak színeivel, szabadon hagyva a táncparkettet. A tanári emelvény a többire merőlegesen, mint mindig, hófehér damaszttal letakarva. Levegőben úszó gyertyák mindenütt, hogy a terem leghomályosabb sarkát is bevilágítsák, ha azt a szikrázó, játékosan a páncélokon, és a szépen lassan befelé szálingózó vendégek ruháján, ékszerein hancúrozó napfény még nem tette volna meg. A kőfalakat zászlók takarták el, szintén a négy ház színeiben, és a főasztal mögött a Roxfort címere hirdette büszkén az ünnepet.

Harryben egy pillanatra ugyan az a gyermeki csodálat ébredt fel, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor először pillantotta meg a kastély szívét, ami aztán éveken keresztül, szinte észrevétlen vezette őt életének ezen szakaszában. Mintha valóban éltető szerv lett volna, hiszen naponta keringtek benne az itt tanulók, tanítók, hogy aztán újra, s újra visszatérjenek az épület legkülönbözőbb pontjaiból, majd miután feltöltődtek, ismét útjukra bocsássa őket.

Igen, szerette ezt a helyet, bár nem gyakran járt vissza, hiszen az idő visszafordíthatatlan (általában) és attól, hogy itt róva a folyosókat emlékezik, nem lesz újra gyermek, akit még elbódítanak a hirtelen csodák. Meg hát, nem csak szép emlékek kötik...

A megjelenőket hetedéves diákok fogadták felajánlva segítségüket, de amikor megismerték a volt diákokat, csak mosolyogva bólintottak, és a következő érkezők felé fordultak. Ők is tisztában voltak vele, hogy annak, aki valaha is ide járt diákként, fölösleges megmutatni, merre találja a helyét.

Harryék elindultak a Griffendél vörös asztala felé, és helyet foglaltak a régi ismerősök, hajdani osztálytársak között. Üdvözlések, biccentések, mosolyok, és máris mindenki lelkes pletykálkodásba fogott, mintha ott folytatódnak, ahol annak idején abbahagyták. Talán úgy is volt. Egy rövid időre mindenki gyermek lett újra. Ron Deannel és Seamusszel merült bele a nem régen véget ért kvidicsévad elemzésébe, Hermione McGalagony professzorral vitázott, csak általuk értett, bonyolult szaknyelven valamiről. Neville lelkesen ecsetelte, milyen nagyszerű fia van, aki születése után nem sokkal, már lebegtetve dobálta széjjel a játékait, nem kímélve apuka buksiját sem. Ginny nevetve hallgatta a lelkes előadást, és integetett az arra járóknak.

Harry nem zavartatta magát. Már megszokta, hogy vagy övé a teljes figyelem, és mindenki megbámulja, róla suttog, vagy észre sem veszik. Számára nincsen köztes állapot. Az emberek csodálják, vagy épp megvetik, és kérdéses, hogy vajon melyik oldal tagjai vannak többségben. Sosem volt, nem is lesz jó társalgó. Túlzottan visszafogott, mondhatni óvatos a körülötte lévőekkel. Nem volt paranoiás, csak pontosan tudta már ennyi idő tapasztalata után, hogy aki megszólítja, mindig akar tőle valamit. Legjobb esetben csak egy autogramot. De volt, aki egyenesen ajánlatot tett, és kérdezés nélkül a mellényzsebébe csúsztatta névjegykártyáját, utána megpaskolta a mellkasát, majd fensőbbséges mosollyal távozott abban a biztos tudatban, hogy ellenállhatatlan. Harry többet nem tette be a lábát abba a társaságba...

Igen, határozottan nem szeretett ismerkedni, hiszen nem volt túl sok mondanivalója sem, az elmúlt években nem igazán történet vele semmi. Visszavonult, szolid életet élt, leszámítva az ugrást...

- Jól nézel ki, bár kicsit bizarr választás ez a zöld ing.

- Luna! Colin! - bólintott feléjük Harry. Majd végignézett magán. Mély bordó, majdnem fekete nadrág, és méregzöld ing. Valóban, kicsit meglepő zöldben pompázni egy griffendéles asztalnál, de Ginny és Hermione meggyőzte, hogy már nem diákok, akik öltözködésükkel is igyekeztek felhívni a figyelmet arra, hogy ki hova húz. „Ezt a színt neked és a szemednek teremtett Merlin!” Amikor végre feladta a harcot és felvette, a lányok nevetve jegyezték meg, hogy tökéletes mardekáros lehetett volna, ha a süveg kinézet alapján hozná meg az ítéletét. Harry szája sarka is megrándult a gondolatra: „Ha tudnátok!”

De ha ez bizarrnak számít, akkor Luna fokozottan annak tűnik padlizsánlila kisestélyiében, kanárisárga kesztyűvel, cipővel, és táskával, hogy a hajába tűzött tollakat már ne is említsük. Colin, természetesen hasonló színű öltönyben, és lila ingben állt felesége mellett, mert mint mondotta, fő a szimmetria.

Harry egy darabig kicsit döbbenten nézett a páros után, akik élénk feltűnést keltettek, és messze kirívtak a tömegből, de szemmel láthatóan ez a legkevésbé sem zavarta őket. No igen, ennél jobban összeillőbb házaspárt nehéz elképzelni. Erre mondják, zsák a foltját.

Valaki megrángatta az ingujját.

- Uram! Mr. Potter!

Harry megfordult, és egy elsőst pillantott meg. Először megdöbbent, a hihetetlen hasonlóságon, majd azon, hogy hogyan került ide a gyerek.

- Thomas C. Creevey vagyok, uram.

- Gondoltam, le sem tagadhatnád, de mégis, hogy jutottál be?

- Az iskolaújságnak dolgozom, mint fotós, ezért kaptam engedélyt a részvételre. Készíthetnék néhány képet önről, Uram?

Harry megadta magát a sorsának. Körülbelül az ezredik fotó után Ginny végre észrevette, hogy baj van, és elrángatta Harryt a fényképezőgép elől.

- Csak még egy fotót! - kiabált utánuk a mini fanatikus apja-fia, de aztán addigi lelkes arca rémültté vált, és seperc alatt, szinte fejvesztve eliszkolt.

Harry nem értette a hirtelen váltást, ezért körülnézett, mi okozta a rémületet. Ne messze tőle Piton állt, összevont szemöldökkel. Mikor látta, hogy a fiú észrevette, közelebb lépett.

- Mr. Potter. Micsoda öröm önt újra itt látni. Talán rájött ennyi idő alatt, hogy akadna még mit pótolni, vagy az ostoba griffendéles szentimentalizmusa hozta jópofizni a többi semmirekellővel együtt?

- Önnek is szép estét, Professzor. Az öröm azt hiszem kölcsönös - mosolygott jókedvűen volt bájital tanárára.

- No, a végén még tanul egy kis udvariasságot? - jött azonnal a szarkasztikus válasz.

- Önnel ellentétben, Professzor úr.

- Valami kifogása van talán? - rándult meg Piton szája sarka. Ginny, ha nem tudná pontosan, hogy ki ez az ember, azt hitte volna, hogy egy mosolyt próbál leplezni a mozdulat.

- Nem, egyáltalán nincsen. De most, ha megbocsát... - azzal belekarolt a mellette tétován ácsorgó lányba, és visszasétált az ismerősök közé.

- Mi volt ez?

- Micsoda?

- Harry, kérlek!

- Ha van egy kis időd... Üljünk le, itt egy szabad asztal. Dobby!

- Igen, Harry Potter? Miben segíthetek az én kedves gazdámnak, Harry Potternek?

- Dobby, ezt már megbeszéltük párszor. Nem vagyok a gazdád, te a barátom vagy.

- Igen is, Uram, Dobby barátja a gazdájának, és ez Dobbyt nagyon boldoggá teszi.

Harry lemondóan legyintett, majd Ginnyre vigyorgott, aki viszonozta a gesztust, majd kacsintott. Tényleg mókás volt kicsit a manó makacs ragaszkodása.

- Hoznál nekünk egy-egy vajsört?

- Természetesen. Dobby örül, hogy ismét szolgálatára lehet Harry Potternek.

Halk pukkanás, és előttük termettek a kért üvegek, még egy meghajlás és a hűséges manó magukra hagyta őket.

- Hol is kezdjem?

- Talán az elején...

~~***~~***~~***~~

Harry belekortyolt a sörébe. Pontosan tudta, a lány mire kíváncsi. Mégis mi volt ez a majdnem baráti hangnem az oly régóta gyűlölt professzorával? Az egész alig egy fél éve kezdődött...

„Elegem van” - ordította, miközben a telefont teljes erejéből falhoz vágta. Nem volt szokása az ilyesmi, így a csattanásra végre kijózanodott, és szinte meglepődve nézte mobilja darabjait a padlón szétgurulva.

Tényleg elege volt. Kilenc év telt el Voldemort legyőzése és halála óta, és ő még mindig szenzációnak számított. Valahányszor, bármelyik újságban uborkaszezon volt, mindig őt, és a sohasem létező magánéletét rángatták elő, hogy el tudják adni magukat. Ilyenkor idiótábbnál idiótább vezércikkek születtek, nem létező szerelmeiről, rejtegetett gyermekeiről, titkolt családi szálakról, furcsábbnál furcsább szórakozásairól, és többszörös öngyilkossági kísérleteiről. Ez volt a legújabb.

Éppen Ronnak mesélte az egy nappal azelőtt látott filmet. Megjegyezte, hogy mennyire tetszett neki az a jelenet, ahol a főhős kiugrik a repülőből egy ejtőernyővel, és szabadesésben zuhan a föld felé. „Milyen jó lehet neki – elmélkedett hangosan – tömény szabadság. Szívesen ugranék egyszer én is.” Szerencsétlenségére a szomszéd asztalnál, egy műpálma mögött valamelyik képes magazin szabadúszó riportere kortyolgatta egy kávé formájában utolsó knútjait. Meghalva az utolsó mondatot, felcsillanó szemmel ismerte fel a kínálkozó lehetőséget, és a mai szám már le is hozta a szenzációt.

HARRY POTTER, AKI TÚLÉLTE, LEZUHANÓBAN

Ezen cikk írója biztos forrásból értesült a készülő öngyilkossági kísérletről, úm. magától a fent nevezettől. Idézem: „Szívesen ugranék egyszer én is”. A Fiú, Aki Túlélte, És Legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk A Nevén, most valóban összeroppan? Vajon mi húzódhat meg egy ilyen kijelentés hátterében? Valami sötét dolog lappanghat emögött.

Ezen cikk írója úgy gondolja, nem ez lenne az első kísérlet, hiszen A Hős, olykor napokra eltűnik, s gyakran megfordul a Szent Mungóban is. Talán valamiféle kezelés? ….

… és így tovább két oldalon keresztül.

Senkit nem érdekelt ez után, hogy ő is ember, aki néha magányra vágyik, és a legjobb barátnője gyógyító az Ispotályban. A telefon reggel óta egyfolytában csöng, és neki elege lett a magyarázkodásból.

„Nem, eszemben sincs megölni magam... Dehogy is, mit gondol?... Ugyan már!... Nem költözöm önökhöz, de köszönöm a jóindulatukat... Ez a telefonszám már megvan, köszönöm. Nem, nem azért, mert kezelésre járok, csak az ön előtt telefonáló tíz hölgy, és még egyszer ennyi úr szintén ezt ajánlotta....”

Amikor maga a lelki-segély szolgálat kereste fel, akkor vágta a telefont a falhoz. Most, ahogy a hirtelen támadt csendben a darabkákra meredt, eszébe jutott, hogy ezt korábban is megtehette volna már. Ekkor döntötte el.

Londonba ment és felkereste a tanfolyamot. A recepcióssal még megharcolt ugyan, amikor azt bizonygatta, hogy nem öngyilkossági szándékkal jelentkezik, de azután minden könnyen ment. Beiratkozott egy tandemugró tanfolyamra, és úgy döntött, hogy valóban zuhanni fog. Érezni akarta a szelet, a gravitációt, de legfőképp a szabadságot.

Elméleti órákkal kezdtek, ahol legnagyobb megrökönyödésére egy sarokban Piton professzorra bukkant. Egyetlen percig állt dermedten, majd megindult, és lehuppan volt tanára mellé, aki gúnyos mosollyal végigmérte, majd ismét könyvének szentelte figyelmét.

Az után hosszú órákon át vették az elméleti alapokat. Izmok, testhelyzetek, magyarázatok, vészhelyzetek, elsősegély. Majd mindez jött a gyakorlatban, egyelőre csak a földön. Megtanulták, hogy hogyan rögzítsék az ejtőernyőket magukra, érkezéskor milyen módszerrel kell földet érniük, hogyan hajtsák össze a felszerelést. Átvették a stabil oldalfekvésbe helyezést, lélegeztetést, sérülések kezelését, begyakoroltak minden mozdulatot. Közben edzettek. Kell az állóképesség – hajtogatta a tanár, és egyre csak hajtotta őket is. Futás, biciklizés, súlyemelés, nyújtó-, és lazító gyakorlatok. Nem egyszer olyan izomlázzal ébredt másnap, hogy úgy érezte sosem tud többé megmozdulni. De csinálta tovább. Végig a professzor mellett dolgozott, hajtották egymást. Csendben, egyetlen szó nélkül. Nem beszélgettek, alig pillantottak egymásra, de ez a hallgatag egyetértés lassan megtörte a jeget. Közös szenvedélyükké vált a tanfolyam és ez összehozta őket. Mindketten ugyanazt keresték.

Végül elérkezett a nap, amikor viszonylag élesben is kipróbálhatták azt, amit eddig elsajátítottak. Egy toronyból kellett ugraniuk, alattuk kifeszített gumilepedő arra az esetre, ha valami esetleg félresikerülne. Mindenki ugrott már a csoportból, több-kevesebb sikerrel, csak ketten álltak még a torony tetején.

Harry pillantása a professzorra vándorolt, mintegy néma kérdésként, melyikük megy először. Piton semleges arcvonásai mögött mintha bujkált volna valami. Mintha félne – ötlött eszébe hirtelen az abszurd feltevés. Aztán jobban megnézve a másikat rájött a titokra. Piton tériszonyos. Egy pillanatra megdöbbent. Minek akar olyan ugrani, aki nem mer? - tette fel magának a logikus kérdést. Szinte hallotta is fejében a gunyoros hangot, ami válaszol neki. „Ha gondolkozna néha Potter, akár el is hitethetné, hogy némi értelem is szorult az elvakult griffendéles hősködése mellé.” Valóban tudta a választ. Rájött, még csak nem is kellett sokat agyalnia rajta. Piton soha nem futamodott meg. Legyőzi azt, amitől fél. De most szemmel láthatóan hezitál, segítségre lenne szüksége, de nem fog kérni, sőt, elfogadni sem fogja.

Lázasan gondolkozott. Pedig ő segíteni akar, akkor is, ha a másik nem tart igényt az ő „griffendéles jókodására”. Hiszen sokat köszönhet a másiknak. A kitartást, amivel felkészítette őt most is, a múltban is. A figyelmet, ami láthatatlanul, de mindig felé irányult. A segítséget, amikor belegabalyodott a madzagokba, a vászonba, vagy az életbe. Itt az ideje mindezt viszonozni.

- Professzor.

- Potter?

- Tudta, hogy a Süveg a Mardekárba akart beosztani, de lebeszéltem?

A másik felvonta a szemöldökét, majd komoran megkérdezte.

- Igen, és megtudhatnám, hogy jön ez most ide?

- Ha akkor a Mardekárba kerülök, akkor talán kevésbé lettem volna ellenszenves Önnek. Esetleg kedvelt is volna...

- Egy Pottert? Kizárt.

- Csak, mert Potter?

- Nem. Mert Griffendéles.

Harry felkacagott. Hosszan és jóízűen. Vidáman pillantott a másikra, akinek az arcán szintén mintha egy elfolytott mosoly árnyéka suhant volna át. Igen, egy pillanatra az örökké mogorva arc, mintha kisimult volna. Mindezt olyan rövid időre, hogy Harry nem is volt teljesen biztos a létezésében. De a remény neki már elég volt.

- Professzor! – szólt komoly hangon – Itt van az esély a szabadságra. - Azzal ugrott.

Simán ért földet, nem nézett vissza, tudta, hogy a másik hamarosan követni fogja. A dobbanásra elmosolyodott.

~~***~~***~~***~~

- Nem mondod, hogy komolyan tériszonyos? - vihogott Ginny.

- Ne röhögj, kérlek, mert meglátja, ha idenéz, és rögtön tudni fogja, mitől támadt ilyen virágos jókedved.

- Bocsi, de nem bírom megállni. Ez nagyon jó. Piton a rettenthetetlen kém, tériszonyos. Haláli. De akkor mégis hogyan képzeli mindezt több ezer méter magasból?

- Ezt én sem tudom, de hiszek benne, hogy sikerülni fog neki.

- Sikerülni fog? Ezek szerint még nem tette meg.

- Nem, a Nagy Ugrás még nem volt meg. Gondolom, erőt gyűjt, és addig halogatja.

- És te?

- Én sem. Tudod együtt kezdtük, és valahogy úgy érzem együtt is kell befejeznünk. Megvárom őt.

- Harry?

- Igen?

- Te elpirultál.

- Ugyan már!

- Ne tagadd, tök vörös vagy.

- Ginny!

- Csak nem?

- Ginny!

- Nem mondod, hogy szerelmes vagy, pont...??

- Ginny! - csattant fel a már céklavörössé váló fiú. - Ne ilyen hangosan. Már mindenki ide néz.

- Tehát igen. - vigyorgott a lány, ördögi mosollyal.

- Nem mondtam semmit! - tiltakozott Harry kétségbeesetten.

- Hallgatás, beleegyezés.

- Ginny, esküszöm, ha megszólasz...

- Nyugi, lakat a számon. Most viszont mennem kell. - Arcán az idegesítő vigyorral felállt az asztaltól, és otthagyta a cseppet sem nyugodt fiút.

Harry határozottan félt ettől a mosolytól. Nyelt egyet. Aztán megint.

~~***~~***~~***~~

- Kedves tanárok, volt diákok – mosolyogva nézett szét az előtte elcsöndesedő tömegen. Ilyenkor mindig elöntötte egy kicsit a büszkeség. Úgy érezte magát, mint egy családfő, kinek minden mondatát, mozdulatát gyermekei figyelmes szeme kíséri. Valóban így volt. Neki is, mint sokaknak, otthona volt ez a kastély. A családja, az élete, a célja. Vidáman tekintett le a rászegeződő tekintetek gazdáira, majd egy apró torokköszörülés után folytatta – Az elmúlt napokban pazar ünnepségben volt részünk, úgy gondolom. – Innen is, onnan is helyeslő morgás hallatszott. - Nem szeretném húzni az időt, és felesleges próbálkozás lenne minden csodás élményt összefogni egyetlen beszédben. Ezért rátérnék az ünnepség-sorozat szerintem legfontosabb bejelentésére. - Izgatott morajlás vette kezdetét, de neki elég volt csak körbenézni és mindenki feszült figyelme ismét rá szegeződött. - Hosszú idő után először, ma ismét előveszi az iskola Edevis Üstjét.

A bejelentést felharsanó kiáltások követték. Ki örömét fejezte ki így, ki izgatottságát, ki ellenvetését, azok pedig, akiknek fogalmuk sem volt, mitől kergült meg hirtelen mindenki, ide-oda fordulva, kérdezgetve próbáltak meg zajongó társaikból kiszedni valami használható információt.

- Ahogy azt egyesek tudják már, az Üst nem játékszer, de igen szórakoztató tud lenni, ha megfelelő odafigyeléssel használják. Látom sokan nem hallottatok még róla, ezért engedelmetekkel bemutatnám.

A tanári asztal előtt Ginny jelent meg kezében a beosztásokról már oly régen ismert háromlábú szék. A Süveg helyett most viszont egy sima, egyszerű, dísztelen tölgyfa láda állt rajta. Az igazgató pálcájának intésére a fedele feltárult láthatóvá téve a kíváncsi szemek előtt, tartalmát.

Edevis Üstje teljesen hétköznapinak tűnt első látásra, és messziről. A közelben ülők azonban jobban szemügyre tudták venni, és meglepődve többen is felkiáltottak:

- De hiszen ez lyukacsos! Milyen üst az, amin minden átfolyik?

Értetlenkedő szemek szegeződtek ismét rá, és Dumbledore előre is jót mulatva magyarázatba kezdett.

- Ha alaposabban megfigyelitek, feltűnik, hogy tulajdonképpen nem is üstről kéne beszélnünk, hanem inkább kosárról. Ugyanis alkotója, Edevis, aki még egy sor furcsaságot készített, de ebbe nem mennék most bele, latin idézetekből fonta. Az üst anyaga nem más, mint megszilárdult varázsige. - Tekintetét döbbent szemek követték, ahogy a szóban forgó tárgyra nézett, s az ajkakat nem egy hitetlenkedő kiáltás hagyta el. – Igen, nos valóban kicsit hihetetlennek hangzik mindez, de el kell ismerni, Edevis zseniális elme volt. Zseniális, és kicsit őrült is, nevezzük inkább bogarasnak, és, mint említettem számtalan furcsa dolgot talált még fel... - Egy pillanatra elmerengett, majd ismét megszólalt – Az Üst kívánságokat teljesít. - Izgatott felkiáltások a terem minden sarkából, de Dumbledore most sem törődött velük, csak folytatta – Különlegessége abban rejlik, hogy az ember nem tud magának kívánni. Emlékeztek még rá ugye, hogy hogyan működik a Tűz Serlege. - Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, nem is várt rá választ. - Edevis Üstjébe is kis pergamendarabokra írt nevet kell bedobni. Bárki idejöhet majd, és megteheti, az üst csak az utolsó név bedobása után kezd működni. - Egy rövid hatásszünetet tartott, hogy a hallgatóság megeméssze az eddigieket. – Felhívnám a figyelmet viszont, hogy az Üst értelmes, mondhatni gondolkodik. Kívánságot nem kell a pergamenre írni, mert a bedobott névből, és bedobójától függően teljesít kéréseket. Ez így elsőre elég bonyolultan hangzik talán. Az is. Valami még számomra is ismeretlen módon ez a tárgy érzékeli a névhez tartozó személy vágyait, de természetesen csak akkor, ha az illető egy helységben tartózkodik vele a megajándékozóval együtt. Aki a pergament bedobja nyilván van pár ötlete, hogy mivel szeretné meglepni a másikat. Amennyiben ez nagyjából egyezik a megajándékozandó személy legfőbb vágyainak valamelyikével, akkor az Üst teljesíti a kérést.

- De hol itt a kockázat, amiről az elején szó volt?

- Köszönöm a figyelmeztetést, kedves Marty. Rátérek. Az Üst igen egyedi módon értelmez néha dolgokat, ezért csínján kell bánni vele. Például egy hölgy bedobja egy úr nevét azt kívánva, hogy az vegye észre végre élete nagy szerelmét. Ebben az esetben nyilván a hölgy saját magára gondolt. Ha a teremben valóban ott tartózkodik az úr életének nagy Ő-je, de az történetesen nem egyezik az ajándékozó személyével, akkor a következő történik. A megajándékozott úr szerelmet vall kiválasztottjának, aki valószínűleg mással az oldalán érkezett a bálba, így a botrány szinte elkerülhetetlen. Ebben az esetben sok ember keveredik bajba, nem is beszélve az ajándékozóról, aki mérhetetlenül csalódott lesz. Gondolom értik, mire akarok kilyukadni. Jól vigyázz, mit kívánsz!

A bejelentést ez egyszer csönd fogadta. Az eddigi izgatott magyarázatokat, terveket egy pillanatra megülte a felvetett kép és a felvázolt lehetőségre gondolva elkomorultak az arcok. Dumbledore viszont nem hagyta sokáig uralkodni ezt a hirtelen jött komor pillanatot, hisz amit akart, azt elérte már. Ismerte gyermekeit, tudta, hogy ezek után már meggondolják majd a dolgot. Így hát tapsolt egyet, intett Ginnynek, aki egy halk Lumosszal meggyújtotta pálcáját és az Üst fölé tartotta, ahol fellobbant az aranyszín láng.

- Parancsoljanak Hölgyek, Urak! Az Üst kerek két óra múlva alszik ki, addig van lehetőség a pergamenek bedobására. További jó szórakozást, és kellemes kívánságokat! - majd elégedett sóhajjal visszaült a helyére. Kék szeme vidáman csillogott a félhold szemüveg mögött, melyen különös táncot járt az Üst aranyszínű fénye.

~~***~~***~~***~~

Először Ginny lépett az aranyszín lángok fénykörébe kezében egy pergamennel. Széles mosollyal megállt mellette, majd egy kecses, bíztató mozdulattal beledobta, mint egy jelt adva a jelenlévőknek: „Nincs semmi gond, gyertek bátran, jó móka lesz!” Látva, hogy az Üst egyetlen lobbanással elnyelte a cetlit, és szemmel láthatóan nem történt semmi egetrengető ezen kívül, az emberek ismét élni, lélegezni kezdtek, folytatódtak az abbamarad beszélgetések, ismét felvillantak innen is onnan is a mosolyok. Újra, s újra felcsattanó a nevetés kísérte a tömeg morajlását.

Az Üst környéke immár nyilvánvalóan mindenki számára veszélytelen, és népszerű hellyé vált. Sorra járultak elé az emberek, ki kuncogva, kacsingatva, ki izgatottan, vagy épp jókat derülve dobta be a maga cetlijét. A hangulat egyre csak emelkedett, egyrészt a felfokozott izgalom, másrészt az elfogyasztott ital mennyiségének köszönhetően. Mindenki egyhangúan egyetértett benne, hogy ez az este valóban az eddigi ünnepség csúcspontja.

~~***~~***~~***~~

- Mi volt ez? Vagy inkább ne is kérdezzek semmit?

- Micsoda?

- Ginny!

- Hol is kezdjem?

- Talán az elején. - Harry egy pillanatra megdöbbent, majd Ginnyre nézett és mindkettejükből kitört a nevetés.

- Akkor, ha van egy kis időd, – kuncogott a lány még mindig – itt egy üres asztal.

Dobbytól újabb vajsöröket kértek, és Ginny végre a tárgyra tért.

- Tudod, amikor idekerültem elsőbe, eléggé egyedül voltam, de hisz te is emlékszel. Az egyetlen barátom egy napló volt... - Itt hirtelen elhallgatott, és Harryn is borzongás futott végig. Gyorsan folytatta hát. - Szóval miután minden rendbejött végül, a testvéreim fokozottan kezdtek figyelni rám, nehogy megint butaságot csináljak. Hála Merlinnek, még ha ugratnak, és csúfolkodnak is néha, a testvéreim nagyon jók, és igazán szeretem őket. Ennek köszönhető talán, hogy nem mentek az agyamra abban az időben. - Ginny végre ismét elmosolyodott. - Miután a bátyáim mind elég népszerűek, eléggé elnyomva, árnyékban éreztem magamat. Először természetesen kicsit kiakadtam, és sajnáltam magam, hogy milyen rossz nekem. Majd rájöttem, hogy a helyzetet akár a hasznomra is fordíthatnám. A bátyáim védelmének tudtával én is bátrabb lettem, és mert mindenki ismeri a családot, így lassan befogadtak, a magam módján tehát én is elég népszerű lettem. Ha csak a hódításaim statisztikáját nézzük abból az időből – kacsintott Harryre, aki cinkosan visszamosolygott. - Szóval barátokat szereztem. De mindezek előtt egyedül Luna állt szóba velem. - Harry felnyögött, játékosan megforgatta szemeit, majd a plafonra meredt. - Ugyan menj már! - Nevetett a lány - Tudom, hogy te is kedveled. Csak egy kicsit bogaras.

- Kicsit?

- Nos igen... kicsit... A lényeg, hogy sokat lógtam vele. Már akkor is állandóan a szapirtyókok után kutatott, ez volt az egyetlen, amit nehezen viseltem benne. Egy nap, amikor már nagyon elegem volt a témából, egy sürgős bájitalesszére hivatkozva elmenekültem. A kastély folyosóin bolyongtam azt kívánva, hogy bárcsak lenne megoldás a szapirtyók-témára. Egyszer csak egy ajtó támadt mellettem a semmiből. Igen, jól gondolod, a Szükség Szobája nyílt meg előttem. Beléptem a terembe, és akkor pillantottam meg a ládát. Bevallom, kicsit félve nyitottam fel, de az Üst közelről olyan csodálatos, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és végigtapogattam. Nagyon tetszett, és hogy jobban megnézhessem, fényt akartam bűvölni a pálcámmal. Így jöttem rá, hogy mivel lehet aktiválni. Az Üst fényénél kibogarásztam a latin szöveget, és utána hosszú napokat töltöttem azzal, hogy vissza-visszatérve egy latin szótárral, fordítgattam a mondatokat, amikből összefonták. Sok mindent nem értettem, nem értek még most sem, ezek valószínűleg a készítésére vonatkoznak. Rég elfeledett, vagy sosem bejegyzett, alkotójának fejéből kipattant igézetek lehetnek. Amit viszont kiderítettem, az a használata. Amikor végigértem, úgy éreztem, itt az idő kipróbálni. Egy darab pergamenre felírtam Luna nevét, és azt kívántam, hogy történjen valami ezzel a szapirtyók-mániával.

- Nem azt mondta Dumbledore, hogy a megajándékozandónak is egy helységben kell lennie az Üsttel?

- De, valóban. Viszont a Szükség Szobája sok tekintetben különleges. Például ebben az esetben is. A lényeg az, hogy Luna legközelebb, amikor megtalált, lelkesen újságolta, hogy látott szapirtyókot. Annyira élethűen leírta a kinézetüket, hogy kénytelen voltam elhinni, valóban találkozott velük. Innentől könnyebb lett az életem. Mivel pontos információi voltak már a lényekről, így nem kínzott tovább mindenféle teóriákkal, egyszerűen csak újra meg akarta találni őket. De legalább végre volt más témája is. Onnantól kezdett normálisan viselkedni.

Harry felköhögött a félrenyert vajsörtől. Ginny megütögette párszor barátja hátát, majd, amikor már látszott, hogy megmarad, szemforgatva hozzátette.

- Majdnem normálisan.

- Hogyhogy nem beszéltél nekünk sosem az Üstről?

- Nem sokkal a kívánság után visszamentem. Amikor beléptem a helységbe, elővettem és végigsimítottam rajta az ujjamat, valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Majdnem elejtettem az üstöt, amikor megpördültem. Dumbledore állt a szoba sarkában.

- Dumbledore professzor, nem láttam, hogy ön is itt van.

Az igazgató szelíden rám mosolygott, ettől kicsit megnyugodtam.

- Látom sikerült rájönnöd Edevis Üstjének titkára.

- Nem tudtam mi ez, Uram.

- De rájöttél, hogy működik, méghozzá ez valószínűleg nem kevés munkádba, és idődbe került.

- Honnan tudja, Uram?

- Mindenről tudomásom van a Roxfort falain belül. - hallgatott egy ideig, majd ismét megszólalt – Biztos vagyok benne, hogy azt is tudod, egy ilyen tárgy nem játék. A kívánságokkal nagyon óvatosan kell bánni, mert nem mindig biztos, hogy az a jó nekünk, amit az adott pillanatban a legjobbnak értékelünk. Sokak vesztét okozta már olyan dolgok elérése, amik később nem bizonyultak helyes választásnak.

- Megilletődötten néztem az igazgatóra, és szégyelltem magam, mert addig bizony eszembe sem jutott, hogy akár veszélyes is lehet, amit csinálok. Pont én, aki már megjárta egyszer...

- Az Üst holnaptól új helyre kerül. Kérlek, ne kutass utána. Ha úgy adódik, hogy valaha mégis újra találkozol vele, akkor már tudni fogod, hogy mire számíts. Vigyázni fogsz, mit kívánsz.

- Professzor úr... kérdezhetek valamit?

- Persze; hisz már meg is tetted – nevetett ismét fel. - De most az egyszer kérdezhetsz még egyet.

- A professzor úr mit kívánna?

- Te is tudod már, hogy magamnak nem kívánhatok semmit. De ha valaki meg tenné helyettem, hát egy pár vastag gyapjúzoknit szeretnék.

Harrynek ismét torkára futott az ital. Ginny ismét hátbaveregette párszor, majd csöndben megvárta, amíg a köhögés végre alábbhagy.

- Mi van veled? Elfelejtettél inni, vagy a hangom van rád ilyen rossz hatással?

- Semmi, semmi, folytasd csak, kérlek.

Ginny összevonta kicsit a szemöldökét, de folytatta.

- Elhiheted, elég meglepődve néztem rá.

- Az embernek soha nem lehet elég zoknija – magyarázta. - Mindig elmúlik úgy a Karácsony, hogy nem kapok egyetlen zoknit se. Nekem mindig mindenki csak könyveket ajándékoz.

Harry előrelátó volt, többet nem emelte szája elé a poharat, így mindössze egy grimasszal válaszolt.

- Jó tudni, hogy az öreg humora nem változik.

- Ezt mire értetted most pontosan?

- Mindegy. Majd egy másik alkalommal elmesélem. Inkább fejezd be kérlek a történetedet.

- Rendben, de nem maradsz adósom.

Harry felhorkantott.

- Szóval, még aznap, amikor megérkeztünk, felkerestem Dumbledore-t, és megkérdeztem, nem lehetne-e az Üstöt használni ma éjjel a bálon. Meggyőztem, és most mindannyian itt vagyunk.

- Pontosan mivel is vetted rá?

- Harry, mennem kell, ne haragudj. Az előbb Luna integetett nekem, és hamarosan ismét az Üstnél lesz teendőm. - azzal se szó, se beszéd elrohant.

Harry kicsit bosszúsan nézett utána, és nem lepődött meg különösképpen, amikor Ginny Lunával ellentétes irányba indult.

Előző fejezet   Következő fejezet