Ajándékozott: minden merengő

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: nincsenek

Leírás: Ha kitör a háború, nemcsak a frontvonalakon dúl a harc. Hanem az otthonmaradtak lelkében ugyanúgy. Talán nekik bizonyos szempontból nekik nehezebb is…

Kívánság: Mr. És Mrs. Weasley egy meghitt estély, a háború alatt. Amikor egy pillanatra elfeledkeznek mindenről( nem ágyjelenet), aztán ráébrednek a szörnyű valóságra.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Az emlékek éltetnek tovább

Egy sima, egy fordított. Egy sima, egy fordított.

Mrs Weasley a hintaszékében fáradhatatlanul fűzte a szemeket egymás után. Igaz, aznap már kétszer is vissza kellett bontania az épp Ronnak készülő gesztenyebarna pulóvert, mert képtelen volt arra az egyszerű dologra koncentrálni, hogy sima után fordított.

Most is, mint minden este, miután megfőzte a vacsorát, leült a nappaliba, és folytatta a kötögetést a férjére várva. De valahogy azon az estén különösen lassan teltek a percek, a mindig energikus Mrs Weasley pedig végtelen fáradtságot érzett minden végtagjában. Olyan volt számára, mintha hosszú évek teltek volna el Billék esküvője óta. Azon a napon látta utoljára együtt a családját. És ez a gondolat pedig egyre jobban és jobban kínozta: talán tényleg az volt a legutolsó alkalom.

Arról nem is beszélve, hogy a régi, nyugodt kis életük milyen messze van már. Mikor még az hozta ki a sodrából, hogy egyetlen csendes pillanat nem volt, a ház csak mindig zengett. Most meg… mindent megadna azért a káoszért és sorozatos idegbajért. Hogy szidhassa az ikreket, hogy veszekedhessen Billel a fiú frizuráján. Hogy tudja, Percy a szobájába van bezárkózva, hogy nyaggassák őt újabb és újabb dolgokkal, amikre épp vágynak és amiket ők… Szúró fájdalmat érzett a szívében. Csődöt mondtak volna szülőkként? Hisz sajnos sosem tudtak megadni nekik mindent, amit szerettek volna…

A gyerekek nem látták, de nekik sokkal jobban fájt, hogy nem vehettek mindenkinek mindenből újat, jobbat, szebbet. Még csak nem is tudják, hogy igazán sajnálják. Már arra se emlékezett, mikor mondhatta utoljára nekik, hogy szereti őket. Mindegyiket.

Magában már ezerszer is elátkozta a háborút, Voldemortot, a halálfalókat, azt, hogy ezt teszik velük. Velük és ki tudja hány emberrel még. Hány családot tett és tesz tönkre egy életre ez az esztelen és értelmetlen harc? Az önkényesség és hatalomvágy. Mrs Weasley ebből csak azt látta, hogy szülők és gyermekek szakadnak el egymástól, félelem, bizalmatlanság ölel körbe mindent. Előre tervezni is lehetetlenség, mert a holnap sem biztos.

Már örökre az emlékezetébe égett minden, amit az előző alkalommal is át kellett élniük és aminek szegény Harry szüleinek elvesztésével lett vége. De az akkori káoszt is túlszárnyalták rég. Tökéletessé vált a rettegés a varázsvilágban. Mindennapos az üldöztetés, a bujkálás, a csalás, a tragédia.

A félelem.

Mrs Weasleynek nem akadt egy nyugodt perce sem. Egész nap mint egy élőhalott járkált fel s alá a házban és próbálta végezni a dolgát, de minden apróság a gyerekeire emlékeztette, akikről azt se tudta, az országban vannak-e még egyáltalán. Az is lehet, hogy voltak a közelében, látták őt, mégsem adhattak életjelet magukról. Ebbe lassan, de biztosan bele fog őrülni, szemernyi kétsége sem volt efelől.

Még sosem tűnt számára annyira üresnek és csendesnek az Odú. Persze, nem tegnap volt, hogy a kis Ginny is elkezdett a Roxfortba járni, ő pedig teljesen egyedül volt otthon, amíg a férje haza nem érkezett a minisztériumból.

Mégis, azok más idők voltak… Bármennyire is izgult értük akkoriban, mindig kapott tőlük levelet és ő is írhatott nekik. Most viszont már hónapok óta semmi. Semmi, csak a mardosó tudatlanság. Meg volt róla győződve, hogy ennél nem létezik rosszabb. A bizonytalanságnál. A kínzó rémképeknél, amik egyre csak gyötörték fényes nappal és álmaiban egyaránt. Látta maga előtt Harryéket éhezve, veszekedve, csapdába esve, elkapva, megkínozva és… meghalva. Sehogy se tudta kiverni a fejéből, hogy akár abban a szent pillanatban is rájuk találhatnak a halálfalók és akkor mindennek vége.

- Hol lehet Arthur? – nyugtalankodott fennhangon. Letörölte a kósza könnycseppeket az arcáról, és megpróbálta másra terelni a gondolatait, ideig-óráig. – Itthon kellene már lennie… utálok egyedül lenni a házban. De legalább üzent volna, hogy késik! Nagyon jól tudja, hogy mennyire aggódom ilyenkor. Már be is sötétedett – állapította meg, mikor ismét az ablak felé pillantott abban a reményben, hogy odakint meglátja végre a férjét. Mrs Weasley az utóbbi időben a korábbi aggodalmaskodásait is kezdte túlszárnyalni. Már ha ez még lehetséges volt egyáltalán…

- Hű, milyen hideg lett odakinn a levegő – mondta a szobába belépő Mr Weasley.

A férfi is már csak árnyéka volt régi vidám önmagának. A szemei beesettek voltak, a haja pedig már teljesen ősz. Egy legyengül, megtört, lefogyott idős ember vált belőle.

- Na végre, hogy hazaérkeztél! – pattant fel a székből fiatalokat is megszégyenítő fürgeséggel Mrs Weasley, hogy odasiessen a férfihez és jó erősen magához ölelje.

- Csak híreket próbáltam szerezni a srácokról, ezért jöttem ma később. Sajnálom Molly, hogy nem tudtam szólni - magyarázkodott.

- Nincsen semmi? – A kérdés teljesen felesleges volt, mert látta volna, ha a férje megtudott volna valamit. Ha jó, ha rossz, látta volna rajta. Túl rég óta voltak házasok ahhoz, hogy bármit is el tudjon titkolni előle. A gyerekeknek se ment sose, hogy bármi is rejtve maradjon előle. Ennek ellenére valahol a szíve mélyén mégis reménykedett benne, hogy esetleg hátha…

- Semmi… - felelt csendesen, szinte már-már bűnbánóan Mr Weasley, aminek hallatán az asszony csalódottan huppant vissza székébe. – De ez azt jelenti, hogy minden rendben velük – próbálta szépíteni a helyzetet. Esélytelenül.

- Már hogy lenne minden rendben?! – értetlenkedett Mrs Weasley. – Szerinted most minden rendben van? Természetes dolog az, hogy minden lépésünket figyelik? Hogy azt se tudjuk, merre vannak a gyerekek? Élnek-e még vagy…

- Te is tudod, hogy egy percig nem titkolnák, ha elkapták volna őket – szólt közbe tárgyilagosan.

- Arthur, erre még gondolni is rossz! Én bele fogok őrülni ebbe a bizonytalanságba!

- Addig örüljünk, amíg nem hallunk felőlük. A jó hírek mindig lassabban terjednek, mint a rosszak. Az is lehet, hogy a gyerekek nagyon ígéretes nyomon haladnak… - A férfi már jó ideje ezzel igyekezett lelket önteni a feleségébe és egyben önmagába is.

- Csak legalább azt tudnám, hogy épségben vannak… hogy van mit enniük!

- Talpraesettek, tudnak magukra vigyázni – jelentette ki magabiztosan. - De Molly drágám, te még mindig azokkal a pulóverekkel bajlódsz? – kérdezte aggodalmasan. Szívet facsaró látvány volt ezt néznie estéről estére. Ahogy a felesége úgy ragaszkodott azoknak a fránya pulóvereknek az elkészítéséhez, mintha csak az élete múlott volna rajta. - Mondtam már, hogy sajnos ne nagyon táplálj reményeket a karácsonyt illetően. Amíg ilyen áldatlan állapotok uralkodnak, senki sem tud békésen ünnepelni, már említettem, mennyire veszélyes is… Azon felül meg tudod, hogy a gyerekek…

- Lehet, hogy addigra már rég vége lesz ennek az egész szörnyűségnek – vágott a szavába, szinte meg se hallva, mit mondott a másik. – Nem tudhatod, Arthur… Aztán meg itt leszünk karácsony napján ajándékok nélkül. Mégis mit fognak hozzá szólni?! Majd én megmondom, hogy mit! Azt, hogy még mi sem bíztunk abban, hogy élve megússzák a háborút! Pedig nekünk kötelességünk hinni, hogy ennek egyszer vége lesz! Különben meg, Fred és George hatalmas patáliát csapnának, ha még csak nem is készülnénk az ünnepekre! Aztán hallgathatnám évekig, ahogy a szememre vetik! Meglátod, aznap mindannyian együtt leszünk már – mondta bizakodva, de már mindinkább saját magának címezve, majd dacosan dolgozott tovább a pulóveren.

Mr Weasley nagy sóhajtás közepette roskadt le a foteljába. Aggodalommal töltötte el, hogy ez a gondolat, a közösen ünnepelt karácsony képe, lassan a felesége rögeszméjévé kezdett válni. Pedig neki is az a legnagyobb vágya, hogy újra együtt láthassa gyermekeit. Még Percyt is. Bár próbálta tartani magát, napról napra nőtt benne egyre jobban a kétségbeesés és a reményvesztettség. De említette volna csak egy szóval is a dolgot, Mrs Weasleytől aztán megkapta volna a magáét!

- Emlékszel még azokra a karácsonyokra a Roxfortban? – Mr Weasley esténként minden erejével azon volt, hogy elterelje mindkettejük gondolatait a keserű jelenről. Ezt az utóbbi időben úgy próbálta véghezvinni, hogy szóba hozott mindenféle régi kedves emléket. A néma egymás mellett létnél ez is jobb.

- Imádtam a Roxfortban karácsonyozni – merengett el egy pillanatra az asszony. – Annyira csodálatos volt a hangulat, az elnéptelenedett kastély, a feldíszített nagyterem… egyszerűen minden. Kisgyerekként szebbről nem is álmodhat az ember.

Hirtelen egyikük sem tudott mit mondani, felesleges is lett volna, mindketten ugyanarra gondoltak. Hogy mennyivel másabb lesz az idei karácsony a Roxfortban. Az első Dumbledore nélkül. Valamint az is több mint biztos volt, hogy Piton nem fogja folytatni az elődje hagyományait az ünnepségeket illetően. Elképzelni is szomorú, milyen azoknak, akiknek idén ott kell maradniuk a téli szünetben.

- Hagyjuk a témát, kérlek. Nagyon fáj ezekre a dolgokra gondolni, mikor a mostani életünk annyira… üres.

- Hát arra emlékszel, hogy milyen volt az első karácsonyunk itt, az Odúban? – kérdezte őt ismét Mr Weasley, oda se figyelve, mit mondott a másik az imént. Szentül hitte, hogy emlékeztetnie kell rá, milyen szép dolgok is történtek a múltban, hogy újra képesek lehessenek várni a jövőt.

- Hát hogy is tudnám elfelejteni?! Bill pont akkor született… alig volt még pár napos. Milyen gyönyörű kisbaba volt! – nosztalgiázott az asszony.

- És arra, mikor már Ginny is velünk volt? – mosolyodott el a büszke apa.

- A fiúk egytől egyig teljesen odavoltak érte… Arra a karácsonyra emlékszel, ami pár évvel utána volt? Ginny már nagyobbacska volt, már futkosni is tudott és abban az évben hatalmas mennyiségű hó esett.

- Igen, de ez nem tartotta vissza őket attól, hogy kviddicsezzenek kinn a hidegben – nevette el magát a férfi. – Hiába mondtad nekik, hogy öltözzenek fel rendesen, egy se hallgatott rád. Egyedül Percy hagyta, hogy a füle tövéig bebugyoláld.

- De nem is fázott odakinn! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Azt nem, viszont mozdulni is alig bírt. Cukkolták is az ikrek, hogy még a seprűre se tud felszállni! – Mr Weasley már hangosan kacagott, amire hosszú hónapok óta először volt példa.

- Aztán meg itt reszkettek nekem valahányan! Fred és George égre-földre esküdöztek, hogy soha többé egy percre se veszik le a sapkáikat, még fürdéskor se, csak olvasszuk ki minél gyorsabban „az örök időkre kővé fagyott” ujjaikat! – Mrs Weasley sem bírt már mosolygás nélkül visszaemlékezni a szép percekre. – Merlinre, milyen szép idők is voltak azok! Mikor még karácsony másnapján itt ültek mind törökülésben a szőnyegen és csüngtek minden szavadon.

- Egész nap mindenféle mesét kellett olvasnom nekik! Estére már a hangom is elment. De az ikrek amilyen kicsik voltak, olyan hajthatatlanok is.

- Csak ki akarták használni, hogy végre itthon voltál. Akkoriban rengeteget dolgoztál, több időt töltöttél a minisztériumban, mint velünk. Jóformán csak aludni jártál haza! – Hiába telt el azóta olyan sok év, Mrs Weasley hangjában még mindig érezhető volt némi szemrehányás.

- Tudod, hogy muszáj volt, Molly drágám – pirult el zavarában a férfi. – Akkoriban volt a nagy átszervezés, és decemberben hozták létre külön a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályt.

- Amit te, Arthur Weasley alaposan ki is használtál! Pontosan emlékszem, hogy félretettél mindenféle őrült mugli vacakot, amit az ünnepek alatt foglaltatok le, és rá egy évvel meg azzal mertél a szemem elé állni, hogy azokkal díszítsük fel a saját házunkat!

- Nagyon is jól nézett volna ki… - szólt csendesen.

- Mit mondtál?

- Semmit, drágám, igazán semmit – mentegetőzött gyorsan a férfi.

- Arthur… tudod mit? Ha még egyszer az életben viszontlátom a gyerekeket és lesz még olyan, hogy együtt töltött karácsony, akkor legyen. Olyan nevetséges mugli találmányokkal teheted nevetségessé magad és a házat, amilyennel csak akarod.

- Ne légy ilyen, kedvesem. A szívem szavad meg, mikor ilyeneket mondasz…

- Szegény kis Harry… - szaladt ki Mrs Weasley száján. – Érte nincs is ki aggódjon és sírjon. Mindenkiét elvesztette már.

- Mindenki egy emberként gondol Harryre.

- Igen, de csak mint a megmentőre, félistenre, megváltóra, pedig ő nem más, mint egy gyerek! Még mindig csak egy gyerek, Arthur! Mint ahogy az a másik kettő. Szemtelen kis taknyosok még, akiknek az iskolában lenne a helyük, hogy tisztességgel elvégezzék azt! Ők miért nem érdemelnek normális életet? – Az asszony ekkor már nem tudta visszafogni a könnyeit, túl sokáig kellett tartania magát. – Miért történik mindez velük? Mikor lesz már vége ennek a rettenetnek, Arthur? Mondd, mikor?!

- Nem tudom… ezt sajnos senki sem tudhatja. – Képtelen volt hazudni. Pedig sokért nem adta volna, ha bármi biztatót képes lett volna kinyögni. Akármit. Akármit, amivel visszaadhatja a reményt feleségének.

- És ha vége is lesz, mégis hogyan? Tragédia fog történni, Arthur, érzem minden zsigeremben. Szerinted tényleg túlélhetjük mi ezt mindannyian?

Mr Weasley képtelen volt tovább a felesége könyörgő szemébe nézni. Ő sem bírta tovább elviselni, hogy nem segíthetnek sehogy sem, de muszáj volt erősnek mutatnia magát. Az asszonynak ugyanis most arra volt szüksége, nem arra, hogy még őt is vigasztalnia kelljen.

- Leszünk mi még mindannyian együtt karácsonykor, ne szomorkodj, Molly – próbálta mindezt a tőle telhető legmagabiztosabban mondani. – Hinnünk kell benne, te mondtad, a gyerekek miatt. Ki higgyen bennük, ha nem mi? Minden rendbe fog jönni, majd meglátod. Egy napon minden visszatér a régi kerékvágásban és újra perlekedhetsz mindannyiukkal. – A végén bátorítólag el is mosolyodott.

- Bárcsak igazad lenne, Arthur. Bárcsak… - szipogta.

- Úgy lesz, Molly. Majd meglátod – mondta elhaló hangon.

Mrs Weasley könnyeit letörölve megrázta magát. A férjének igaza van, hinniük kell. Erősnek kell lenniük. Az édes emlékek bennük éltek, éltették őket, és ugyanígy éltetik a reményt is, hogy van jövő, van elkövetkezendő szép közös jövő. Tele csupa-csupa ragyogó élménnyel, ami még rájuk vár. Csak ki kell bírniuk. Vett egy mély lélegzetet és újult erővel folytatta rendületlenül a kötögetést:

Egy sima, egy fordított. Egy sima, egy fordított.