Ajándékozott: pipinke
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Kívánság: „Egy szarkasztikus stílusú Draco/Hermione történet, ahol Draco nem olyan gonosz, és nem utálják egymást annyira.” Még a történetről: Draco maga sem érti, hogyan, de az aurorképzőn kötött ki Roxfort után, ráadásul rangjának, vagyonának annyi. Egy váratlan, december végére eső feladatnak köszönhetően kénytelen a karácsonyt egy idegen kölyökkel és Hermione Grangerrel tölteni. Nos, a bonyodalmak is itt kezdődnek… Köszönöm szépen (név rejtve), hogy átnézte, véleményezte és kijavította ezt a nem épp rövid történetet!
Első felvonás
Második felvonás
Harmadik felvonás
Negyedik felvonás
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Jó olvasást!
Karácsony négy felvonásban
Egy
Draco
Életem legkeservesebb ünnepének néztem elébe.
Nem mintha olyan csodálatos karácsonyaim lettek volna eddig. Sőt, igazat megvallva az összes pocsék volt. A Sötét Nagyúr bukása óta fenekestül felfordult az életem. A szüleim meghúzták magukat, apám olyan embereket ajándékozott meg a tipikus behízelgő mosolyával, akikre régebben rá sem nézett volna. Persze otthon mindennek elmondta őket. Régebben, ha otthon karácsonyoztam, bált rendeztünk, ahol többnyire a szokásos: „Az én gyerekem a legjobb!”, „Az enyémmel fel sem ér!” duma ment a nők között, míg a férfiak üzleti témára hivatkozva elvonultak, és eltüntettek pár liter alkoholt.
Nos, ezeken az összejöveteleken erős túlzással sem éreztem jól magam, bár a temérdek, természetesen méregdrága ajándék másnap kárpótolt. Mindenesetre még mindig jobban csíptem a roxforti karácsonyokat. Persze azok sem voltak tökéletesek, de legalább nem kellett sablonos viselkedést erőltetnem magamra.
Hogy velem, Draco Malfoyjal mi történt a Nagyúr legyőzése után… Nos, annyi biztos, most már nem kell amiatt aggódnom, mennyire fényezzem magam karácsonykor, ugyanis kicsit szűkösek a lehetőségeink. Valamiért nem kultiválják, ha az ember fia halálfaló-családból jön. A Roxfort után döbbentem rá, hogy tulajdonképpen nem választottam magamnak szakmát. Ez teljesen érthető, hiszen megvolt a rangom, a jövendő minisztériumi állásom anélkül, hogy különösebben megerőltettem volna magam, és egy afféle „mellékbiznisz”, ami szintén elég jó lehetőségeket biztosított. Ezekből levonva, egyértelmű, hogy nem érdekelt a pályaválasztás. Csak aztán lőttek a rangnak, a bebiztosított állásnak és a Nagyúrral egyetemben a „mellékbiznisznek” is.
Nehéz időszak volt, míg eldöntöttem, mihez kezdek. A Nagyúr bukása után szerencsére nem voltak túl bosszúszomjasak az emberek, és elengedtek minket egy kis… öhm… vagyoni törlesztés fejében. Mondhatni koldusszegények lettünk, de fő a tolerancia és az emberség. Ha optimista akarok lenni, akkor csak a jó dolgokra koncentrálok, ami jelen esetben egyedül az, hogy még élek.
Lényeg a lényeg, most itt ülök az aurorképző harmadik évében. Igazából magam sem tudom, mi a francot keresek itt, de három évvel ezelőtt valahogy evidensnek tűnt. Több rendkívül ésszerű oka is volt ennek a döntésnek:
1. Pont azokhoz a tantárgyakhoz értettem, amik az aurorfelvételihez kellettek
2. Az aurorok iránti igény meglepő, de nőtt. Méghozzá nagyon is. Az ember azt gondolná, lőttek a Sötét Nagyúrnak, most aztán béke, boldogság, amíg meg nem halunk, pedig nagyon nem. Elég sok halálfaló maradt szabadon, közöttük olyanok, akik egyáltalán nem törődtek bele a bukásba. Továbbra is muglikat kínoztak, épületeket rongálnak, egyszóval botrány botrány hátán. Ez mára már lecsitult kissé, de a tétlenség még nagyobb ok az izgalomra, ugyanis szervezkednek. Odáig süllyedtek, hogy muglikat toboroznak, akiket aztán Imperiusszal kényszerítenek kamikaze-akciókra. Elmebeteg bagázs, én mondom, de nekik köszönhetően jól tejel a szakmám.
3. Társadalmi megbecsülés visszaszerzése. Édes szüleim úgy vélték, nem árt, ha megmutatom a nagyvilágnak, mennyire bánjuk a múltunkat, és mennyire elítéljük a mostani zavargásokat. A legjobb mód, ha auror leszek. Logikus.
4. A legfontosabb, amiért végül ide jöttem: ingyen lakás! Függetlenség a négyzeten, egyedüllét, szabad időbeosztás, és csak egy szobatársam van. Igaz, ő egy stréber kis buzgómócsing, de épp ezért nem sok vizet zavar.
Amúgy meg a harmadik évünk már gyakorlati, szóval rendesen üldözzük a rosszfiúkat. Kicsit morbid, ahogy néha belegondolok, tulajdonképpen egykori karácsonyi báljaink vendégseregletét készülök elcsípni, de hát az élet mindig újabb meglepetésekkel rukkol elő, sosem lehet kizárni a lehetetlent.
Kedd volt. Az utolsó előtti nap az aurorképzőben ebben az évben. Úgy volt, hogy harmadszor fogom egyedül tölteni az ünnepeket. Szüleimnek azt hazudtam, barátoknál leszek. Rohadtul utálnék náluk karácsonyozni. Eddig általában itthon vészeltem át a karácsonyt, másnap meglátogattam a családot, majd szilveszterig mugli lányokkal múlattam az időt. Nem volt rossz program. Igazán aranyosak tudnak lenni, és engem kivétel nélkül imádnivalónak tartanak. Elég azt mondanom, hogy fogalmam sincs, mi az a tizenegyes, és már rám is vetik magukat.
Szilveszterkor pedig az aurorképző buliján vagyok. Jobb, mint a semmi.
Idén viszont… Történt egy kis baleset.
- Mugli nő és fia. A nő huszonkilenc, a gyerek hatéves. Utoljára Londonban látták őket egy „dreams&books” nevű kicsi könyvkereskedés előtt. Két szemtanú is megesküdne rá, hogy a semmiből bukkant fel két férfi, és a kirakat előtt csak úgy eltűntek a nővel és a gyerekkel. Személyleírást adtak, amiből egyértelmű, hogy az egyikük Rodolphus Lestrange volt. A másikat nem ismerjük. Három hónapja ez az első fellépésük. Több mint lehetséges, hogy csapda, de utána kell járni. Veszélyes ügy, csak a legjobbak mehetnek. Potter, Granger, Malfoy, McAddams, Weasley! Önöké az ügy, remélem, sikerrel járnak – fejezte be az utasítás felolvasását Kean James Wilson aurorparancsnok. Egyértelmű, hogy utál engem. Minden más oktatónk tudja, hogy nem igazán jövök ki az álomtrióval, de ő, ha csak alkalom adódik rá, egy csapatba rak velük. Persze máskor hízelgőnek találnám, hogy a legjobbak közt emleget, de most több mint bunkóság.
- Van kérdés? – nézett körbe nagy, fekete bajusza alól. – Mert ha nincs, akkor mehetnétek is rögtön – mondta szigorúan, majd lendületesen távozott, ami nála azt jelentette, hogy annak rendje s módja szerint becsapta az ajtót a háta mögött.
Nagyot nyeltem. Nem tetszett a csapatösszeállítás. Nem elég a kis hármasfogat, még a szobatársam is kellett ide. Robert McAddams kibírhatatlan! Oda van meg vissza, sőt még keresztbe is Pottertől, és nem veszi észre, hogy nem díjazom, ha órákon át róla áradozik. Egy csapatban a villámhárító Potterrel… Elképzelni sem tudom, mi lesz.
- Ha nincs egyéb programod mára – fordult felém szúrós tekintettel Granger -, akkor talán indulhatnánk.
Jelentőségteljesen ránéztem, majd, mintha a világ legnehezebb dolga volna, csigalassan felálltam a székből, és kinyújtóztattam amúgy abszolút friss végtagjaimat.
- Felőlem mehetünk – mondtam két ásítás között.
Imádom, mikor Granger úgy néz rám, mintha elmebetegnek tartana. Biztos órákig gyakorolta a tükör előtt, mert nagyon hiteles.
Alig pár másodperc múlva már az említett könyvesbolt előtt álltunk. Tipikus mugli porfészek, tele giccses kis karácsonyi díszekkel. A hányinger kerülgetett egy-egy groteszk manó láttán, a kis kövér angyalkák meg egyszerűen nevetségesek, a „Mikulás” nevű rémségről nem is szólva.
Rutinvarázslatok következtek, amik közül én végeztem a legnehezebbet. Nem mintha fel akarnék vágni, de a nehéz dolgokhoz értek a legjobban.
- Összesen kilenc varázsló járt itt eddig – kezdte Weasley.
- Hoppanálás és pár kisebb varázslat érzékelhető a levegőben, de ezek beillenek az előző csapat munkájába, úgyhogy ez nem visz előre. – Granger fejcsóválva arrébb sétált. Ilyenkor olyan nagy csalódottság ül ki az arcára, hogy legszívesebben felnevettem volna.
- De nem lehetett, így inkább erőt vettem magamon, és már szólásra nyitottam a szám, azonban McAddams megelőzött.
- Ketten voltak az előző csapatból, mi öten vagyunk, így tényleg kettő halálfaló járhatott itt.
- Ezt a megállapítást – jegyeztem meg gúnyosan.
McAddams ügyet sem vetett rám. Négyszögletes szemüvege csakúgy remegett az orrán, ugyanis olyan lelkesen vetette magát a feladatba, hogy otthon hagyta a kabátját. – Jól mondom, Harry? – nézett Potterre.
- Az nem olyan biztos – rombolta le a kölyök sikerélményét. – Mi van, ha a másik nem halálfaló volt, hanem egy mugli Imperius alatt? Nem zárhatjuk ki. Lehetséges, hogy a gyerek varázsló, csak még nem tud róla.
- Vagy azóta jártak már itt újból – tette hozzá Granger.
- Mi van, ha nem a család volt a cél, hanem valami más? – kérdezte töprengő arccal Weasley. – De komolyan, miért rabolnának el egy nőt meg egy gyereket?
- Ezt most tényleg „komolyan” kérdezed? – nézett rá gúnyosan Granger. – Eddig annyi logika volt a halálfalók cselekedeteiben, hogy te ezen fennakadsz?
- Mi van, ha… - kezdte Potter, de erre nekem már igazán elegem lett. Gyűlölöm, mikor úgy tesznek, mintha csak hárman lennének.
- Mi van, ha a boltvezető varázsló, az egész pedig egy apró karácsonyi tréfa? - kérdeztem ironikus mosollyal.
Uhh, megint az a Granger nézés.
- Rohadtul értelmetlen ezen agyalnotok! Bármi is történt, a varázslataim megmutatják, hová hoppanáltak innen. Induljunk!
Megragadtam Granger karját, McAddams vállát, majd megvártam, míg Potter és Weasley is bebiztosítják magukat, végül nagy levegőt vettem, és elvégeztem újból a varázslatot.
Természetesen még aznap elkaptunk három halálfalót, viszont történt egy kis malőr. Azt feltételeztük, hogy a nő kell nekik, pedig nagyot tévedtünk. Ez a tévedés pedig azt eredményezte, hogy míg a kölyköt meg tudtuk menteni, az anyja náluk maradt, és két halálfaló megszökött.
A másnapi gyűlés hangulata rettentő kellemetlen volt. Nem értettünk semmit sem a zajló eseményekből, csak annyit, hogy a halálfalóknak kell a gyerek, hogy megölhetik az anyát, és hogy tennünk kellene valamit.
Sokáig folyt a vita arról, hogy mi a fenére készülnek, de mivel semmire sem jutottunk, felmerült a kölyök kérdése.
- Nos, a következő a terv – léptem előre magabiztosan. – Azt már tudjuk, hogy kell nekik ez a kölyök. Nem tudom, miért, de ez most nem is lényeges. Fogjuk a gyereket, bezárjuk valahova, és felváltva őrizzük, amíg el nem jönnek érte. Ha nem találnák egyhamar, majd nyomokat hagyunk, aztán mire megérkeznek, csapdával várjuk őket.
Egyetértő morajlás fogadta az ötletem. Roppant büszke voltam magamra, hogy újfent sikerült elnyernem a többiek csodálkozó, helyeslő tekintetét. Önelégülten visszaültem a helyemre, s úgy tettem, mintha mindennapos lenne, hogy a legjobb ötletek gazdája én vagyok.
- Valóban használható terv – bólintott sötéten Wilson. – Csak egy baj van vele.
- Micsoda? – horkantam fel meglepetten.
- Két nap és karácsony. Nem hiszem, hogy lenne önkéntes, aki egyedül karácsonyozna egy idegen kisfiú társaságában, több száz mérföldre a családjától. Ráadásul, ha már valaki ezt tenné, akkor három napig számítanánk a segítségére, hiszen az még nagyobb igazságtalanság lenne, ha több ember is dolgozna ilyenkor. – Szavaira kényelmetlen mocorgásba kezdtek a jelenlévők. Az arcokról le lehetett olvasni, hogy Wilson telibe talált. Felsóhajtottam, majd felemeltem a kezem, mint egy elsős kisdiák, és vártam, hogy felszólítson a tanárbácsi.
Wilson felhúzott szemöldökkel nézte a levegőben köröző karomat, majd intett, hogy beszélhetek.
- Én elvállalom. Nagy áldozat, de a cél érdekében képes vagyok meghozni.
Nem nagyon szoktam kommunikálni a többiekkel, így elég szokatlan volt nekik, hogy ennyit is tudok beszélni.
- Nem, ezt ki fogjuk sorsolni – szögezte le Wilson. – Úgy igazságos, nemde? – hordozta végig tekintetét szigorúan az aurorokon. Vicces, még sosem láttam igazságosnak a górét. –Sőt! – tette hozzá. – Az lenne a legtisztességesebb, ha két ember lenne a kölyökkel, így senki sem unatkozna, és biztosabb a védelem is. Akkor te leszel az egyik, Draco – fordult felém. – Ugye még mindig elvállalod?
Hápogtam egy sort, hiszen arról nem volt szó, hogy még egy koloncot is kapok a nyakamba. Mindenesetre nem adott lehetőséget újból megszólalni, ugyanis egy pálcalendítéssel annyi cédulát varázsolt, ahányan rajtam kívül a teremben voltak, majd mindegyikre egy láthatatlan kéz arany betűkkel egy nevet rótt. Wilson levett egy régi üstöt, majd beledobta a fecniket, és pálcájával pár bűbájt szórt rá. Mikor végzett, az üst megpördült a tengelye körül, és kiköpött magából egy nevet.
- Sajnálom, Miss Granger – emelte a lányra tekintetét Wilson -, remélem nem tervezett semmi lemondhatatlant karácsonyra.
Na, itt szakadt el nálam egy húr.
- Én nem megyek vele – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Mr. Malfoy, ne gyerekeskedjen, ez így igazságos.
Igazságos? Egy nap alatt ennyiszer hallani ezt a szót a szájából, és nem röhögni képtelenség, most mégsem volt hozzá kedvem. A többiek ismét helyeslően bólogattak, én meg beláttam, ezen már nem változtathatok.
Lélekben kezdtem felkészülni életem legrémesebb szünetére.
Utolsó kommentek