*
Kinéztem az ablakomon. A Hold napról napra gyorsabban dagadt, már majdnem telihold volt. Körülötte a csillagok szépen ragyogtak, össze tudtam kötni belőlük a Göncöl szekeret.
Eszembe jutott az Astornak tett ígéretem, hogy elmegyek vele a karácsonyi buliba. Én nem gyanakodtam Astorra, semmi okom nem volt rá.
Azóta, hogy nem találkoztam Murphyvel, visszatértek a rémálmaim. A titokzatos megmentőm végre felfedte magát előttem, s nagyon meglepődtem, mert úgy nézett ki, mint Murphy. De csak azért, gondoltam, mert múltkor ő akart minden áron megmenteni.
A páncélos lovag is visszatért, s most már üldözött is, mert menekültem.
Mivel túl rég óta nem láttam Murphyt az álmaimon kívül, nem sok esélyét láttam, hogy a közeljövőben Henceoverbe mehessek.
A Sweet Minutesben sem volt már minden a régi. A barátaim, köztük Melody is, furcsán néztek rám. Úgy gondolták, hogy megváltoztam, s alig szóltak hozzám. Egyedül Danny maradt velem, de neki sem mondtam semmit a holtakról. de mikor vele voltam, lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért volt valaki, akivel szívesebben lettem volna, mint vele.
Ritkábban jártam egyedül az utcákon, pedig ha valahol kereshettem volna Murphyt, az ott lett volna.
Egy idő után az egész dologra rettegéssel néztem. Gyáva lettem volna találkozni a halottakkal, végül Murphyvel kapcsolatban is ezt éreztem, s erről részben az álmaim tehettek.
A lovag soha nem tudott megölni, de volt, hogy megsebesített, mert Murphyt hiába kerestem, nem jött. Ilyenkor még ébredés után is éreztem a sebeket.
Azt kívántam, bárcsak véget érnének a rossz álmok, elfelejthetném, hogy voltam valaha Henceoverben, és minden normális lehetne.
De még itt volt Frox. Egyre ellenségesebben nézett, de soha nem szólt hozzám. Danny azt mesélte, Frox csak azért jött a városba, hogy visszaszerezze a pasiját, akivel szakítottak, és talán ezért nem jött sokszor dolgozni, gondoltam. Ez persze jó volt a számomra, de mindig azon töprengtem, vajon mit csinálhat olyankor.
Egyik este egyedül ücsörögtem otthon, és kapcsolgattam a tévét. Csengettek, én pedig sóhajtva álltam fel a kényelmes kanapéról.
Az ajtó kicsapódott, pedig még oda sem értem. Frox viharzott be rajta.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem csodálkozva.
- Téged – mondta, és odarohant hozzám. – Megígérted Astornak, hogy vele mész a karácsonyi buliba?
- Honnan…
- Megígérted, vagy nem? Válaszolj!
- Igen, megígértem.
Frox elfordult, és nagyot dobbantott a lábával.
- Honnan tudtad? – kérdeztem. Nem válaszolt. A hátát mutatta, és gondoltam, úgysem szól semmit.
- Különben is, mit számít? Úgysem megyek el.
- Na, pontosan ezért fogsz meghalni! – kiáltotta Frox magából kikelve. Megpördült, a szeme villámokat szórt. – Hiába töröm magam, hogy megmentselek, te csak azt teszed, amihez kedved szottyan.
- Micsoda?
- Nem önszántamból tettem, nehogy azt hidd!
Az egyik ujjával megbökött, nagy levegőt vett, és csípőre tett kézzel hátrált egy lépést. Pár másodperc múlva megszólalt:
- Ha valamit megígérsz egy halottnak, azt nem szegheted meg többé – a hangja már nyugodtabb volt. – Vagy meghalsz.
- De nem tudok eljutni oda.
- Én viszlek el.
Végignézett rajtam.
- Ez a ruha maradhat. Csak vegyél kabátot, és megyünk.
Kiléptünk a házból, én pedig felnéztem az égre. Telihold volt. Frox türelmetlenül dobogott a lábával, ameddig kulcsra zártam az ajtót.
Kézen ragadott, majd őrült tempóban az utca sarkáig mentünk. Senki nem járt kint ilyenkor.
Nem tudtam, bízhatok-e Froxban, rémes volt belegondolni, hogy ő is halott, és csaknem minden nap találkoztam vele. Viszont az ő szeme fekete, töprengtem. A halottakénak az ellentéte.
Mikor megálltunk, a szemébe néztem, s az világosabb volt, mint legutóbb, de még mindig sötét.
- Hogy jutunk el oda? – kíváncsiskodtam. Kétkedve rám nézett.
- Fogalmam sincs, hogy beválik-e. Murphy annyit mondott, hogy te akkor jutsz oda – megköszörülte a torkát. -, „ha a halál küszöbén állsz”.
- Beszéltél Murphyvel?
- Igen, beszéltem vele. Különben hogy mondhatta volna?
Gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Végre hallottam valamit róla.
- És hogy jutok a halál küszöbére?
- Gondolom, meg kell sebesülnöd. Nagyon.
Eszembe jutott az autóbaleset.
- Mondjuk kocsival?
- Nincs rá időnk – idegesnek tűnt, a kezét kaparászta és fel-alá járkált.
- Ennek nem fog örülni a herceged, de nincs más választásom.
- Miről…
Frox hirtelen behúzott egyet az arcomba. Kemény volt az ökle, és erőset ütött, így hátrazuhantam. Csillagokat láttam, az arcom hihetetlenül fájt, talán egy fogamat ki is ütötte, mert vért éreztem, a számban.
Lehunytam a szememet, de Frox terve bevált. Mikor enyhült a fájdalom, felálltam, és az erdő szélén találtam magam. Frox mögülem lépett elő, és felmérte az állapotomat.
- Te hogy jöttél ide? – kérdeztem, majd kiköptem egy adag vért a homokba. Frox undorodva figyelt.
- Az maradjon az én titkom. Ramatyul nézel ki.
- Áh, semmi gond, túlélem.
- Reméljük. Egyébként… bocs. Máshogy nem jutottál volna át.
- Semmi gond. Tényleg. És most?
- Bemegyünk a városba, és úgy csinálunk, mintha mindig is ott lettél volna, bár Astor Pixel nem egy könnyen átverhető ember. Aztán vele leszel. Egész este – mondta, én pedig megborzongtam.
- Te akartad – jelentette ki, aztán biztosan megelégelte, hogy még mindig meggörnyedve bámulom a földet, mert odajött, egy zsebkendővel megtörölte a számat, és felegyenesített.
- Ott leszel a közelben?
- Nem, én nem mehetek oda. De Murphy ott lesz, semmi pánik.
Egyik kezével átkarolta a derekamat, és elindultunk az erdő felé.
- A Pixel gyerek nem nyírhat ki, ha már ott vagy. Vagyis kinyírhat, de egyelőre nincs semmi oka rá – biztatott nem sok sikerrel.
- Várj! Itt őrök is szoktak lenni! – jutott eszembe.
- Kikerüljük őket, ha vannak.
Ahogy előtűntek az első házak, Frox megállított.
- Nem mehetek tovább. Van egy déli kollégium. Nem tévesztheted el, mert egy magas kilátó van mellette. Menj oda, várd meg Astort, és viselkedj természetesen.
Beletúrt a zsebébe, és kihúzott egy lóhere alakú medált. A kezembe nyomta.
- Ez szerencsét hoz.
Végigsimítottam rajta, és ahogy újra érte az utcai lámpa fénye, megcsillant.
- Mennem kell, ismételte, és hátrálni kezdett.
- Nagyon… köszönök mindent, Frox.
- Hmm… - keserűen elmosolyodott. – Tudod, igazából nem Frox a nevem, hanem Shy. Shy Frown. Mikor a városodba mentem, felcseréltem a vezetéknevemet a keresztnevemmel. Aztán a cukrászdában a munkatársaid Froxnak olvasták a nevemet – felkacagott. – Talán egy kicsit úgy írom az n-et a w után, hogy x lesz belőle.
- Óh.
Hálát adtam az égnek, amiért nem olyan volt az életem, mint neki, bármilyen is lehetett valójában.
- Hát akkor sok sikert.
- Szia.
Amíg a kollégiumhoz sétáltam, a nadrágom farzsebébe rejtettem a medált. Elgondolkodtam, vajon miért fordította meg a nevét Frox. Aztán eszembe jutott: shy, mint félénk. Ő nem akart az lenni.
- Patience! – Astor boldog mosollyal jött felém. A kollégium falának voltam támaszkodva, és örültem, hogy még előtte odaértem.
- Hello, Astor. Mi újság?
- Múltkor kerestelek, de nem találtalak sehol.
- Ritkán vagyok itt. Szeretek sétálgatni a városban. Nem indulunk?
- De.
Egy hatalmas épületbe mentünk, ami fölött a teliholdat éppen eltakarta egy felhő. Odabent színes volt a világítás, tömve volt emberekkel, és egy plafonig érő karácsonyfa díszelgett a sarokban. A zene pocsék volt, de legalább Astor sem akart táncolni, ezért egy asztalnak dőltünk, iszogattunk és beszélgettünk. Bevallotta, hogy nem volt nagy kedve ide jönni, csupán velem akart lenni. Én is untam a dolgot.
Felvetette, hogy van egy másik buli, de az másmilyen, sőt jobb, mint ez.
Mondtam neki, hogy mehetünk, ha akar.
Egészen másfelé mentünk, mint amerre eddig voltam. Itt már emeletes házak sem voltak, csak pici házikók, és temérdek fenyőfa.
Tíz perc is eltelhetett, mikor megláttam az úti célunkat. A fák fölött kimagasodott a legmagasabb tornya, amit akkor is láttam, mikor először jártam Henceoverben.
Most viszont már az alját is láttam, a rácsos ablakokat, a kaput és a köveket, amiből felépült.
- Ez meg mi? – kérdeztem gyanakodva.
- Henceover vára. Itt vannak a legjobb bulik.
Magamban reménykedtem, hogy Murphy követ minket, és most is valahol mögöttünk van.
Abban a pillanatban szétnyílt a hatalmas faajtó, Astor pedig bevezetett rajta. Szívem szerint inkább elszaladtam volna.
Senki nem volt bent, pedig nagy felhajtásra számítottam. Megszámlálhatatlan lépcsősor nőtt ki a földből, és vezetett egy második emeletre. Az a rész, ahol mi voltunk, kopár volt, elhagyatott és romos.
- Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdeztem remegő hangon.
- Persze. Csak fel kell menni.
- Én nem megyek – mondtam ki.
- Nem kell félned, veled leszek.
- Óh. Tudod… nem érzem veled biztonságban magam.
Most igazán felbosszanthattam Astort. Összehúzta a szemeit.
- Nem?
Hátrálni kezdtem a kapu felé, nem csukódhatott be mögöttem.
- Bocsáss meg, de nem akarok itt maradni.
- Pedig itt maradsz. Nem menekülhetsz. Mindent tudok rólad.
Görcsbe rándult a gyomrom, de a lehető legszebb mosolyommal néztem rá.
- Kérlek, hadd menjek el!
- Nem – de nem bántott, és nem közelített felém.
Lánccsörgést hallottam az emeletről. Megfagyott bennem a vér.
Megfordultam, és rohanni kezdtem, de Astor utánam jött, és vasmarokkal szorítva a csuklómat, megállított.
- Segítség! – kiáltottam.
Astor befogta a számat, és meglökött visszafelé. Majdnem kiugrott a szemem, mikor megláttam a várkapuban álló páncélos lovagot. Kezében kard volt, és minden lépésével megcsörrent a lánc, ami az egyik lábára volt kötve. Sántított.
A sikításom eltorzult, mert a keze elfedte a számat, ezért kapálózni kezdtem Astor karjai között.
Egyszer csak Astor nekem lökődött, és rám borult. Ugyanekkor a keze elengedte a számat, egész súlyával rám nehezedett. A váratlan súlytól elvesztettem az egyensúlyomat, és hasra estem, Astor teste pedig rajtam landolt. Homokot prüszkölve kászálódtam ki alóla, és értetlenül néztem a földön heverő srácra. A hátából egy balta állt ki, láttam szétfolyni a vérét.
A látványtól majdnem elájultam.
Émelyegve a város irányába néztem, és megpillantottam Murphyt. Lihegve állt nem messze tőlünk, az arca koszos volt.
- Murphy! – kiáltottam. Nem kételkedtem benne, hogy ő hajította el azt a baltát. Odarohant hozzám, és felém nyúlt. A levegőben megállt a keze, és kétségbeesetten rám nézett.
- Ha… ha hozzád érek, megáll az idő – lihegte. Elkerekedett szemekkel néztem rá, mire bólintott.
- Higgy nekem. Nem tudom mitől, vagy hogyan, de megáll. Megmenekülhetnél, de… - elakadt a hangja, tovább már csak suttogott. – nem tudom, akarod-e. És… fogy az erőm.
- Érints meg!
- De lehet, hogy…
Megfogtam a kezét, és megszorítottam. Minden hang, amit eddig hallottam, elhalt. A lánc csörgése, a hörgés, a szél süvítése. Magamhoz öleltem Murphyt, de már annyira elgyengültem, hogy mindketten a földre rogytunk.
- Patience… veszélybe sodortalak. Sajnálom.
- Nem kellett volna idejönnöm. Minden az én hibám. Annyira… fáj mindenem – kicsordult a könnyem.
- Nem. Ne sírj. Inkább… eressz el. Még megmenekülhetsz, de így meg fogsz halni. Engedj el!
- Én…
Murphy teljes erőből eltolt magától. A hangok újra megjelentek, nem volt erőm ismét megfogni a kezét. Én a homokban maradtam, de ő felállt, és elindult a lovag felé.
- Ne! – ordítottam.
Belenyúltam a hátsó zsebembe, és kihalásztam az aprócska lóherét.
- Hozz szerencsét! Hozz szerencsét! – motyogtam összeszorított szemekkel.
Az ujjaim majdnem szétroppantak, annyira szorítottam az ékszert. Dobogni kezdett a föld, lódobogás volt. Kinyitottam a szemem: egy gyönyörű fehér ló vágtázott felém. A szőre az egyik oldalon véres volt.
Amint elém ért, nagy nehezen felkapaszkodtam rá. Amint rajta voltam, hihetetlen tempóban elvágtatott Henceovertől, a vártól, a lovagtól és Murphytől távol. Meg sem tudtam állítani. Lehunytam a szemem, s ki sem nyitottam, amíg teljes biztonságban nem éreztem magam.
*
Egy patakba lógattam a lábamat. Felhajtottam a nadrágom szárát, levettem a cipőmet és a zoknimat, és élveztem a hűvös vizet a melegben. A fehér lónak a nyakában lévő medál szerint Lucky, vagyis Szerencse volt a neve. A medál ugyanolyan volt, mint amilyet Froxtól kaptam. Illetve Shytól.
A medál hívta a lovat, hogy megmentsen, és hogy elvigyen egy olyan helyre, ahol nem eshet bajom. Talán több órát is vágtatott velem az ismeretlenben, én pedig elaludtam a hátán.
Ezen a napos, virágokkal teli, békés helyen ébredtem fel. Lucky mellém telepedett, én pedig simogattam. A patak vizéből tudtam inni, de az éhség is rám tört, azt pedig nem mulaszthattam. Korgó gyomorral, a Nap sugarai által csiklandozva elpilledtem a patak partján.
- Mmm, ne. Hagyj békén – dünnyögtem félálomban. Valaki megcirógatta az arcomat. Lágy volt, de csiklandós. Kipattantak a szemeim. Murphy nézett le rám, s most rám mosolygott.
- Murphy! – suttogtam.
- Hm?
- Hogy kerülsz te ide?
- A gyönyörű lovad hozott el.
- Elment érted?
- Bizony. Nagyon okos állat.
- És jól vagy?
- Remekül.
Hirtelen felültem, ő pedig velem szemben letérdelt.
- Hol van a lovag? – kérdezem.
- Megöltem.
- Micsoda? De hogyan?
- Az… maradjon az én titkom. Már nem fog kísérteni.
- Olyan sok titkod van. Én pedig semmit nem tudok.
- Így nem kell gondolkodnod rajtuk.
- Egyszer majd elmondod őket?
- Egyszer mindent elmondok neked. Ígérem.
- Az ígéret szép szó. De a szó elszáll.
- Az enyém megmarad. Örökre.
Összeillesztettem a két kezem ujjait, és játszogatni kezdtem velük.
- Nagyon jó, hogy itt vagy – mondtam. – És tudod… én… Szóval eléggé…
- Hallgatlak.
A hasamban pillangók repdestek, de fogalmam sem volt, egy ilyen érzést hogy lehetne szavakba önteni. Lassan a szemébe néztem.
- Azt hiszem, nem tudom elmagyarázni.
- Remélem, egyre gondolunk – mondta.
Az arcomhoz hajolt, és megcsókolt. Megszűnt a patak csobogása, a madarak éneke. Megállt az idő. Átkaroltam a nyakát, és élveztem, hogy abban a pillanatban csak mi ketten lélegzünk az egész, végtelen világban.
Utolsó kommentek