Kinek készült az ajándék? Euphoria
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: szereplő halála
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: szereplő halála
Leírás: Minden szép és jó - hiheti egy naiv mugli, aki lát egy szép fiatal párt elsétálni a háza előtt. Pedig ha sejtelme lenne, mekkora háború dúl a varázsvilágban, mely egyre szedi áldozatait...
Az ötlet, ami alapján dolgoztál: AU Lily/Piton/James. Piton nem árulja el Voldemortnak Lily és James titkát, hanem inkább feláldozza magát a szeretett nőért. Lily érzéseire lennék kíváncsi, mikor megtudja, hogy Piton inkább meghalt, mintsem, hogy feladja őket, és James részéről is elvárnék valami emberi megnyilvánulást. (Döbbenet, vagy valamiféle 'tisztelet'-szerűség.)
Az ötlet, ami alapján dolgoztál: AU Lily/Piton/James. Piton nem árulja el Voldemortnak Lily és James titkát, hanem inkább feláldozza magát a szeretett nőért. Lily érzéseire lennék kíváncsi, mikor megtudja, hogy Piton inkább meghalt, mintsem, hogy feladja őket, és James részéről is elvárnék valami emberi megnyilvánulást. (Döbbenet, vagy valamiféle 'tisztelet'-szerűség.)
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Sose a büszkeséged vezessen!
Perselus Piton sosem hitt a másvilágban. Éppen ezért elég érdekes képet vágott, mikor halála után – melyet a sokak által Tudjukkinek nevezett egyén intézett el neki – egy olyan helyre került, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett „semminek” nevezni. Ha ragaszkodunk a teljes igazsághoz, akkor megjegyzendő, hogy nem volt egyedül. Először azt hitte, Voldemort mégsem végzett vele; holott a Sötét Nagyúr tisztán és érthetően Adava Kedavrát ordított (persze csak egy kiadós kínzás után), de a hangok… Egy darabig még reménykedve feküdt a földszerű valamin, majd mivel a (remélhetőleges) érzéki csalódás nem szűnt meg, kénytelen volt kinyitni a szemét. Éles fény hatolt látószervébe és miután felült megcsodálhatta a Helyet, ahol van és a zajongókat. Nem az okozott neki meglepetést, hogy emberek voltak, sőt, az sem, hogy a nagyrészük még csak nem is angolul beszélt, hanem a megjelenésük… Egy oszlop tövében kisírt szemű lány ült, körülötte minden csupa vér… Talán felvágta az ereit? Előtte nem sokkal egy páros rohangált, az egyik tag kezében késsel és talán átlőtt mellkassal, míg a másik egy pisztolyt lóbált a kezében és néha lövéseket adott le a férfi felé. A golyók céltalan átsüvítettek a célszemély testén. Piton leesett állal bámulta a jelenetet és az egyre sokasodó tömeget. Lassan derengni kezdett neki, mi a helyzet…
– Kérünk minden kedves holt lelket, hogy álljanak be az ajtó elé, s pár nap múlva talán sorra kerülnek adminisztráció céljából – zengett fel egy kissé unott, talán gunyoros hang.
Piton feltápászkodott, de nem állt be a sorba. Ugyan minek? Nem akarja siettetni a pokolba jutását…
Úgy döntött, alaposabban körülnéz. Kikerülte a még mindig kergetőző és kiabáló párt („A te hibád! Most nézd meg, mit csináltál!”) és meglepetésére nemsokára oszlani kezdett a tömeg. Mindenki a sorban furakodott, hisz találkozni akartak rég nem látott szeretteikkel. Piton arcára gunyoros mosolyt csalt ez a gondolat. A szerettei… Ők elhagyták. Először az anyja, majd Lily, a szerelme is. Mindketten egy olyan emberért, aki meg sem érdemelte őket. És most, hogy meghalt, amúgy sem akarta siettetni a találkozást az apjával. Neki ugyanis jelentős szerepe volt a halálfalóvá avatásakor…
A sor egy görög stílusú, templomszerű épület előtt kígyózott. Fent, a korintoszi oszlopok között állt az asztal, ami mögött valószínűleg az adminisztráció folyt. Egy nagy szakállas télapó-alkatú férfi unottan könyökölt a bútorra jegyzetelve az adatokat. Mögötte több ajtó is felsejlett, de tisztán nem váltak ki a falból, csak ha bement rajtuk valaki. Piton nem is szentelt több figyelmet az ottani történéseknek, inkább elindult felfedezőútra.
Zöld, dús gyepen lépdelt és talán még élvezte is volna a sétát, ha nem botlik bele folyton az egyre újabb lelkekbe. Az újak egyre gyűltek, de szerencsére épp az ellenkező irányba mentek, mint hősünk.
Perselust végül elhagyta a tömeg és ő maga egy apró, tiszta vizű tó partján találta magát. Egy tó partján, amely…
– Lily… – suttogta elhalón a férfi.
És valóban: a tavacska aljában egy vörös, göndör hajú nő állt. Fejét hátravetve önfeledten kacagott a vele szemben álló férje egy viccén. Egyik kezével az asztallapba kapaszkodott, míg a másikat gömbölyű hasán tartotta. Perselusnak elviselhetetlenül fájt látni őket.
***
James rettenetes horkolására ébredtem. Férjem a hátán fekve aludt, hiába szóltam már neki párszor, hogy ez okozza a nem kívánt hangeffektust. Olyan értetlen tud lenni néha...
Igyekeztem úgy felkelni, hogy ne ébresszem fel. Az ágy viszont nem így gondolta, s a súlyom elleni tiltakozása jeléül megnyikordult. James szeme felpattant és rögtön rám villant. Elmosolyodott, majd lustán a derekamra, illetve a hasamra fonta a karját.
– Jó reggelt – mosolyogtam rá, míg ő csak mordult valamit és belecsókolt a nyakamba.
Kuncogva hagytam egy ideig ténykedését, majd holmi reggeli csinálás ürügyén otthagytam – volna, ha nem akar mindenáron bejönni a konyhába segíteni. Persze tapasztalatból tudom, hogy ez nem jó ötlet, ha egyszer bekerül a konyhába, az nem étel készítésre lesz használva…
Amennyire hasam engedte gyorsan kislisszoltam a konyhába vezető folyosóra. A nap még csak most kelt fel, én pedig félhomályban botorkáltam kifelé. A célhelységbe érve rögtön nekiálltam teát főzni. Férjem jó tizenöt perc múlva támolygott ki a hálószobánkból és olyan álmos képet vágott, hogy már majdnem megsajnáltam.
A csészék koppanására az asztalon összerezzent, de utána folytatta az addigi tevékenységét; félig lehunyt szemmel bámult engem és elégedettem mosolygott.
– James, légy szíves próbálj meg felébredni, kilencre kell mennünk Alice-ékhez a gyűlésre.
– Minek siessünk, ha már úgy is elkésünk – intett az óra felé.
Az említett tárgy kilenc órát mutatott. Mérgezett egér üzemmódra kapcsolva kezdtem el rohangászni az otthonunkban. Először is kerestem magamnak egy tisztességes felsőt, majd még egy pár ruhadarabot, utána jöttek a különböző cuccok: a táskám és végül a pálcámat is előbányásztam a kanapé alól. Bármily meglepő, néha én is elég rendetlen tudok lenni, főleg, ha még James is besegít. Párom egyszerű begyűjtő bűbájjal szedte össze a szükséges dolgait.
Körülbelül öt perc múlva már valamivel éberebben sétáltunk az utcán. Habár nyár elején jártunk, még nem volt túlzottan meleg, a nap kellemesen simogatott. Nem volt szükség a biztonság kedvéért elhozott pulcsira. Hoppanálni nem volt értelme, hisz Alice-ék nem messze tőlünk laktak. És hogy miért ott rendezte Dumledore a gyűlést? Szerinte jobb, ha nincs állandó főhadiszállás, mert akkor könnyebb lenne leleplezni minket.
Tíz perccel kezdés után estünk be. Csend volt, s ez már szolgálta is nekünk a megfelelő információkat; a rend még egy átlagos roxforti osztálynál is nagyobb zajt szokott csapni, tehát az egyik szoba le van hangszigetelve, amiből következik…
–Na, végre a Potter házaspár is megtisztelt minket a jelenlétükkel. Gyertek, gyertek… – Jött ki elénk McGalagony. Bűntudatosan lehajtottam a fejem, de régi házvezetőnk nem szidott meg különösebben. James szemtelenül vigyorgott, majd gyorsan bement Alice-ék tértágítóval kezelt nappalijába. Követni akartam, de McGalagony a könyökömnél fogva máshova vezetett.
– Tanár nő, nem kellene bemennünk?
– Ráér – legyintett, de nem magyarázta meg. – Fáradtnak látszol – folytatta kisvártatva.
Én csak vállat vontam. Igazából nem lepett meg megjegyzése, hisz én is úgy éreztem magam, ahogy mondta: fáradtnak. Már a nyolcadik hónapban jártam, ráadásul egész héten az iratok felett görnyedtem. Habár James próbált még a széltől is óvni, szerettem volna hasznára lenni a rendnek – vagy legalább a látszatát kelteni. Körülnézve feltűnt, hogy a konyhába kerültünk. Egy ismeretlen mugli ruhás nő épp kávét főzött. Vezetőm leültetett egy székre.
– Pihenj! – azzal otthagyott, hogy aztán egy gőzölgő teáskannával térjen vissza.
– Nem kérek, köszönöm – mosolyogtam rá. – Inkább bemennék a gyűlésre, professzor.
McGalagony sóhajtott. Az ismeretlen nő felénk fordult, s kérdőn nézett ránk.
– Már miért ne mehetne be? – kérdezte enyhe akcentussal, majd válaszra sem várva felrántott és elhúzott a nappali irányába. Egyre gyanúsabbak lett nekem McGalagony hirtelen aggódása.
A lány – alig lehetett tizennyolcnál idősebb – a gyűlés helyszíne felé menet egész idő alatt locsogott; láthatóan elég vidám volt, habár egy háború közepén álltunk és épp egy olyan megbeszélésre igyekeztünk, ami pont erről szól.
Mikor benyitott a helységbe a csajszi – sajnos a nevét még mindig nem tudtam meg – mindenki elhallgatott. Dumbledore épp egy mondatot hagyhatott félbe, mert néhányan elég csúnyán néztek ránk.
– Még mindig nem értem, Dumledore: miért nem mondja meg neki egyszerűen az igazságot? – szólalt meg végül Rémszem. Tekintetem oda-vissza ugrált körülöttünk.
– Mit nem tudhat meg ki? – próbálkozott ártatlan szempilla rezegtetés kíséretében kísérőm, de végül nem érkezett rá válasz.
– Nem fontos – mosolyodott el végül Dumbledore, s szinte ölelőn intett társam felé. – Nagy örömömre szolgál ott üdvözölni körünkben a Rend új tagját, Lucie Schrödert.
Ez pillanatokon belül feledtette velem a félbehagyott témát; rámosolyogtam Lucie-re ő pedig viszolygás nélkül lehuppant egy széknyire Rémszemtől. Én eredetileg James mellett ültem volna, de mivel késve érkeztünk, ott már nem volt hely. Leültem férjemmel szemben, Lucie mellett. Jobb szomszédom épp Siriust faggatta az eredeti témáról, míg Mordon habozva odahajolt hozzám.
– Figyelj csak, Potter, az imént… - ekkor viszont valaki bokán rúgott. Megvonagló arccal fordultam James felé, aki bocsánat kérőn nézett rám. Mordon viszont abbahagyta megkezdett mondatát. Nem bántam annyira, így legalább nem kellett az arcára nézem; új, mágikusan forgó szemétől mostanában elfogott a szédülés, sőt néha a hányinger is.
Kérdőn fordultam Jameshez, de ő nem magyarázta meg iménti akcióját. Gyanúsan nagy figyelemmel hallgatta Dumbledore-t, s egy idő után már én sem tudtam másra figyelni, csak a halálfalók újabb akcióját taglaló öreg igazgatóra.
***
Órák múlva szabadultunk csak. Addigra már zúgott a fejem a sok tervtől és még mindig fülemben csengett Mordon története az elvesztett orráról és szeméről. Szinte már felüdülésként gondoltam a muglik terhes gondozás ügyeleti rendelőjükre. Dumbledore Alice-nek és nekem is azt javasolta, hogy menjünk inkább hozzájuk – kisebb a feltűnés keltés lehetősége.
A Longbottom házaspárt bevárva indultunk el a vizsgálatra. Sajnos most hoppanálnunk kellett, de pillanatnyilag nem a kellemetlen utazás zavart – hanem az, hogy egy szót sem tudtam kihúzni Jamesből. Frankkel hiába próbálkoztam volna; őt Alice faggatta – a jelek szerint neki sem mondtak semmit.
A rendelőbe belépve a szokásos tömeg fogadott. Idegesen simogattam gömbölyű hasam, míg James ülőhely után nézett. Az amúgy kedélyesnek készült helyiség hangulata most nem tudott megnyugtatni. Talán azért sem, mert már ezerszer jártam itt. Várakozás közben sokadszorra is megszemléltem a különböző plakátokat a sárga tapétás helyiségben. Igazából már kezdett idegesíteni a sok terhességgel kapcsolatos dolog, amit folyamatosan mindenki az orrom alá dugott – az ezzel kapcsolatos irodalom nagy részét már az első hónapokban elolvastam. Alice-szel sem tudtam beszélgetni, sajnos már bementek Frankkel, hisz nekik egy előbbi időpontjuk volt, szinte már késésben voltak.
James épp akkor tért vissza két műanyag székkel, mikor már látványosan szenvedni kezdtem volna az unalomtól. Megpróbálkozott egy mosollyal, de nem tudott becsapni. Miután leültünk újult erővel álltam neki faggatásának. Tíz perc elteltével látszólag feladtam és egy – James által nyálasnak ítélt – szerelmes regénybe temetkeztem. Ám sajnos ezzel sem értem el semmilyen hatást. Férjem annyira gondolataiba mélyedt, hogy észre se vette mit olvasok, így nem tudott rám szólni (igazából nem értettem soha, miért idegesítik ennyire az ilyen témájú könyvek). Végül idegesen csaptam le a kötetet a combomra.
– James! – csattantam fel talán a kelleténél kicsit hangosabban. Egy idősebb nő pisszegni kezdett, így halkabban folytattam – Megmondanád, mi a fene bajod van?
James csak a fejét rázta. Lassanként már tényleg feladtam rá a reményt, hogy megtudom valaha az okot.
Kinyílt a rendelő ajtaja, s csak akkor fogtam fel, hogy engem hívtak be, mikor a mellettem ülő idősebb hölgy megrázta a vállam.
– Maga Lily Potter, nem?
Bólintottam.
– Akkor siessen, mert épp most szóltak, hogy menjen.
– Ja, jó, persze…
„Nem egészen itt járok” arckifejezéssel az arcomon indultam az ajtó felé. Szemem sarkából még láttam, ahogy az őszes hajú nő megcsóválja a fejét.
A szokásos világos, tágas helyiség fogadott a szintén megszokott mosolygós festett szőke ápolónővel. Enyhe gyógyszerszag terjengett, amit már odakint is éreztem. A falak itt is tele voltak orvosi témájú poszterekkel, melyek többségben az anyaméhben fejlődő magzatot ábrázolták.
– Mindjárt szólok a doktornőnek, Mrs Potter.
– Köszönöm. – Valahogy összehoztam egy mosolyszerű fintort, de szerencsére a nőnek nem tűnt fel az erőltetettsége.
Nyíló, majd csukódó ajtó zaját hallottam. Fontolgattam a könyvbe temetkezés lehetőségét, de valami furcsa megérzés nem hagyta; mindenáron arra sarkallt, hogy nézzek jobban körül a szobában. Hülyeség, ráztam meg a fejem. Végül mégis csak elindultam.
Az orvosi tároló szekrények nem mutattak újat, s a digitális ultrahang készüléktől se vártam sokat. Az, ami feltűnt nekem az asztalon fekvő egyik nyomtatvány volt. Tulajdonképpen nem volt feltűnő; épp hogy csak kilátszott a felső sarka a többi papíros közül, de a szalagcím már messziről értem kiáltott. Két lépéssel az asztalnál termettem. Kirántottam a halomból és elkezdtem olvasni.
Brutális gyilkosság történt a Fonó soron
Minap, kora reggel találtak rá egy fiatal, egyedülálló férfi holtestére a Fonó sor utcavégi házában. A szomszédban lakó Mrs Emily Reynernek feltűnt, hogy napok óta el van függönyözve a ház, s ez talán nem is lett volna olyan gyanús, ha elősző éjszaka minden rendben lett volna, de nem volt – az ominózus házból kiabálás, majd hangos kurjongatás szűrődött ki. Mrs Reyner fontolgatta, hogy kihívja a rendőrséget, de mint nekünk mondta ezután „nem akart összetűzésbe kerülni a szomszédjában lakó sötétarcú fiatalemberrel”. A halottat nagy nehezen DNS alapján Perselus Pitonként azonosították, aki…
Percekig tartott, mire felfogtam a szavak jelentését. A lap kicsúszott az ujjaim közül, és szédülni kezdtem – s ennek köze se volt a terhességhez. Remegő kézzel felvettem a nyomtatványt és kinéztem az ablakon, de látni nem láttam semmit az emlékeimen kívül. Az emlékeimen kívül, melyek bűntudattal töltöttek el. Ezután haragot kezdtem el érezni. Miért halt meg, ha egyszer hűséges követője volt Voldemortnak? Vagy talán… Elárulta? Ennél még az is jobb volna, ha aurorok ölték volna meg…
Zaj hallatszódott, nyílt az ajtó. Összerezzenve felnéztem a lapból egyenesen a doktornő arcába.
– Akkor hát kezdhetjük is.
Mosolya nyomban lehervadt, ahogy az arcomra nézett.
– Valami baj van?
– Se-semmi… - motyogtam, majd ezt meghazudtolva kirohantam a szobából.
Odakint minden tekintet felém fordult, de én egyenesen Jameshez futottam lobogtatva az újságot.
– Szóval ez volt az a nagy hír, amit el akartatok titkolni – suttogtam szemrehányón, enyhén gunyoros éllel a hangomban. Szúrt a szemem, de nem akartam ott jelenetet rendezni.
– Lily, figyelj, nem…
– Nem érdekel. – Ekkor már az ajtón húztam kifelé Jamest. Nem ellenkezett, pontosan tudta, hogy ezt már nem hagyom csak úgy függőben. – El fogod mondani az egészet és ne próbálj ferdíteni semmit, tudni akarom, miért halt meg.
– Legalább ne itt, Lily, mindenki minket néz. Tele van minden muglikkal.
Hiába fortyogott bennem az indulat és más különféle érzelmek, kénytelen voltam igazat adni neki. A kezénél fogva behúztam a tömött utcáról egy sikátorba, és már rögtön hoppanáltam is vele haza. Sajnos ez azonban nem igazán úgy sikerült, ahogy terveztem; utcákkal arrébb landoltunk.
– James, légy szíves.
Kivételesen nem mondta el a szokásos féltő-szidó szövegét. Valószínűleg észrevette, hogy már így is eléggé ki vagyok akadva. Szótlanul felsegített és kézen fogva hazasétáltunk. Egész úton némák voltunk.
Oda se nézve nyitottam ki a bejárati ajtót és bementem majdhogynem rácsapva Jamesre az ajtót. Odabent leültem a kertre néző ablak elé és újra átolvastam a cikket, de a betűk céltalan összefolytak a szemem előtt. James gyengéden megszabadította a kezemtől a nyomtatványt és az asztalra dobta.
– Nem akartuk, hogy megtudjad. Nem lett volna szabad… Főleg nem így….
– Akkor mégis hogy akartátok? Tudod, hogy olvasok újságot, James, azt akartad, hogy a gyászjelentésből tudjam meg, hogy meghalt? – Ordítani akartam, de csak suttogásra futotta. James kerülte a tekintetemet.
– Hidd el később elmondtunk volna mindent, csak Dumbledore azt mondta, hogy még nem tudunk elég információt és…
– Hát, kösz. – A kezembe temettem az arcom. Ez most tényleg jól esett. Nincs elég információ… Ilyenkor a drága igazgatónk is megéri a pénzét…
Nem akartam sírni, de az csak úgy jött. Hangtalanul sírtam, úgy, amire csak a gyász képes. Éreztem James kezét a vállamon, de a magyarázatnak szánt monológját nem hallottam. Talán nem is akartam. Miért hallgassam meg, mikor tudom, hogy gyűlölte őt? Jó, tudom, a gyűlölet talán kicsit erős szó, de mégis… Lehetséges, hogy igazából örül a dolognak? Hisz így eltűnt az, aki lehetett volna a vetélytársa… Sőt, az is volt, de igazából… Tudom mennyire mentegetőzésnek hangzik, de már sajnálom, hogy akkor ötödikben nem hallgattam meg Perselust…
James kiment otthagyva engem egyszemélyes nyomoromban. Talán jobb is… (Nem gondoltam volna ezt, ha tudtam volna, kit hoz…)
– Lily… - Egy sokkal megfontoltabb hang szólított most a nevemen. Albus Dumbledore állt a nappalink közepén.
– Na, most mit fog mondani? Volt egyszer egy sötét varázsló, aki rossz útra tért és másokat is arra húzott? Esetleg Perselus csak a bajt kereste azzal, ha nem tett meg valamit Voldemortnak? Most kit fog védeni Dumbledore, az én érzékeny lelkemet az igazsággal szemben, vagy esetleg jön a nagy bölcsesség, hogy a szeretteinkkel találkozhatunk egy másik világban, vagy mit tudom én… - Tudtam, nagyon jól tudtam: nem kellene az öreg varázsló fejéhez ilyen dolgokat vágnom.
– Mrs Potter!
Összerezzentem a kissé szigorúbb hangnemtől.
– Elhoztam Piton halála előtt írt levelét. A te neved áll rajta.
– Tess-ék? - dadogtam ismét. – Levelet írt – nekem?
– Igen, ha nem is a mostani neved áll rajta.
Láttam, ahogy elsötétül James arca a szemtelenséget hallva. Dumbledore nem zavartatta magát; leült az étkezőasztal mellé és elővett egy borítékot – tippem szerint a levelet. Átbotorkáltam a nappalin át az étkezőbe. James követett készen arra, hogy elkapjon, ha esetleg végleg elveszteném a fejem. A rendvezető addigra már elővarázsolt egy palack italt és három poharat.
– Úgy vélem, mindnyájunknak jót tenne egy pohárka brandy.
James már épp tiltakozni akart, de szúrós tekintetemet látva nem mert ellenkezni. Szó nélkül felhajtottam a Dumbledore nyújtotta italt és férjemre néztem.
– Ennyi nem árt – mondtam dacosan. Jamesnek láthatóan más volt a véleménye, de láthatóan nem akart veszekedni.
Az igazgató felvágta a borítékot és odaadta nekem.
– Mi van, nem fél, hogy a betűk között halálos átok rejtőzik? – gúnyolódtam, de Dumbledore nem vette magára.
– Nem hiszem, hogy bármilyen fenyegetés lenne egy ártatlan levélben. Akármennyire mást gondolsz, James – nézett áthatón a mondat címzettjére. Nem figyeltem többet rájuk; figyelmemet most már egyedül Perselus Piton utolsó hozzám írt levele kötötte le.
Drága Lily,
talán furcsának tartod, hogy így kezdem a levelemet, de nem hiszem, hogy itt az írásstílusom lenne a lényeg. Mikor ezt olvasod, már valószínűleg nem leszek életben, de szeretném, ha megtudnád az okaimat és, hogy miért kellett ennek így történnie. Elárultalak, elárultam mindenkit, s bármily furcsának is tartod, miattad, érted mondtam ellent a Sötét Nagyúrnak. Rosszkor voltam rossz helyen, és ezt most nem a halálfalóvá avatásomra értem. Hallottam egy jóslatot rólad – illetve a fiadról és Voldemortról. Az nem fontos, hogy mikor és mit, de rohantam a Sötét Nagyúrhoz, hogy elmondjam neki. A gyűlés előtt – melyet én hívtam össze az említett okok miatt – elgondolkoztam, mit is akart mondani Trelawney. Nem sokra jutottam vele, egészem addig, míg meg nem érkeztek az első vendégem. Féregfark volt az, jól olvastad Potter, mert tudom, hogy a feleséged válla fölött épp ezt olvasod. Ő mondta, hogy el akartok rejtőzni, mert a drágalátos Dumbledore azt javasolta. Innentől már minden világos volt – a jóslatot bárkire lehet érteni, s a Sötét Nagyúr rád fogja, mert a férjeddel együtt egy hatalmas szálka vagy a szemében. Levelemet csak azért tudom most pergamenre vetni, mert elkábítottam a drága barátodat, Potter – jelenleg ott fekszik a kamrában elkábítva. Perceken belül itt lesznek a többiek, én pedig meghalok. De ha már itt vagyunk, elmondom, amit már évek óta el kellett volna (talán akkor most az én gyerekemet várnád, s nem a semmirekellő Potterét): mióta megláttalak először a játszótéren tudtam, ha nem leszel az enyém, akkor beleőrülök. Hát, megtettem; őrültség, amit teszek, de ellen fogok szegülni a Sötét Nagyúrnak. De tudd meg: nem Potterért, vagy a (lehet, önzőnek fogsz tartani) gyereketekért teszem, amit teszek, hanem egyedül érted Lily. Remélem, Voldemort gyorsan végez majd velem az elhallgatott információért…
Ne bánkódj miattam, már én sem bánkódok miattad.
Perselus
Úgy éreztem, megvakulok: nem láttam semmit, de már nem is akartam. Megtudtam az igazságot, s most már értettem, miért jobb a tudatlanoknak. Nekik könnyebb, hihetnek, amit csak akarnak, kitalálhatják a saját vélt variációjukat, de nekem nincs választásom: ez a levél elém tárta a teljes valóságot. Szinte láttam Perselust, ahogy hallgatózik egy poros folyosón egy ajtó előtt, ami Trelawleyt és egy ismeretlent rejt, aki meghallgatja a jóslatot. Perselus kihallgatja az egészet és már rohan is urához, majd nemsokára megérti mit is jelent ez: akárkire vonatkozhat a prófécia, akár rám is. Hirtelen megértettem, miért is viselkedett néha olyan furán a közelemben Perselus…
– Szerelmes volt belém… - suttogtam. Megdöbbenés és szégyen hulláma áradt szét bennem. A pergamen kicsusszant a kezemből és céltalan siklott a padló felé. Forró könnyek nyomát éreztem arcomon és egyáltalán nem csodálkoztam feltörő zokogásomon. Sejtettem, milyen képet vág a két másik jelenlévő. S mikor az asztalra borultam megahallottam James döbbent és kissé mérges hangját.
– Merlinre, mi lehetett abban a levélben?
Székek nyikordultak, utána csönd lett. Férjem és egykori igazgatóm egyaránt Perselus levelét olvasták.
Nagyot sóhajtva erőt vettem magamon és felnézetem. Jól gondoltam: a levelet olvasták, s ha nem éreztem volna magam ilyen szarul még nevettem is volna James arckifejezésén. Először megrökönyödés volt rajta, majd elképedés, s mikor Peter nevét észlelte a szövegben hallottam, ahogy felnyög. Kisvártatva megreccsent az egyik szék, de ismét nem láttam a könnyeimtől.
***
Hosszú napok teltek el így. Néha már egész normálisan viselkedtem, de rendszeresen elkaptam még a zokogó-órák – én már csak így neveztem őket, mikor feküdtem a nagy franciaágyunkon és bömböltem, mint egy kisgyerek, akitől elvették az édességét. Talán furának hat ez a hasonlat, de néha valóban így éreztem magam. Olyan volt, mintha elvettek volna valamit, ami fontos volt, de addig nem érzékeltem, hogy is érzek iránta – magyarán rettenetesen önző voltam és ezt magam is beláttam. Különben is, pirítottam magamra egy nagyon önsajnálós délutánon, lehet, hogy neki jobb odaát. Nem hittem ebben, de jobb volt erre gondolni.
Nagyon szerettem volna elmenni legalább a temetésére. Állítólag nem volt nagy felhajtás, de én el akartam kísérni az utolsó útjára. James viszont nem engedett el. Évekkel később beláttam, nem ok nélkül: Voldemort és a csatlósai – akik ugyan elvesztették Féregfarkot Perselus levelének jóvoltából – számíthattak erre. Innentől kezdve viszont nem volt nap, mikor nem gondoltam volna régi barátomra, akit a nyavalyás büszkeségem miatt vesztettem el.
~~ Vége ~~
Utolsó kommentek