*** 6. Rész: Egyszer el fogjuk kezdeni ***
- Szóval, mi a helyzet a szomszéddal? – Harry kaján vigyorát látva, Hermione nem tudta eldönteni, melyik falba, és milyen gyorsan verje a fejét.
Tudta, hogy nem volt jó ötlet elmesélni Harrynek, hogy a múltkor elkísérte Tomot, és fogalma sem volt, mi az istennyila ütött belé, mikor mégis úgy döntött, hogy elmondja neki. Talán egy kicsivel több szimpátiát és kevesebb cukkolást várt. De nem baj, legalább megtanulja, mit ne tegyen legközelebb hasonló esetben.
Addig viszont egy szörnyen bosszantó Harry Potterrel kellett szembenéznie, és lehetőség szerint minél több méltósággal felhívni a figyelmét arra, hogy ha esetleg nem fejezi be a remek szórakozását záros határidőn belül, akkor esetleg lesheti, hogy Hermione a következő ezer évben hozzászóljon.
Esetleg.
A lány még mindig kereste a drasztikusabb megoldásokat a „Rontások az év összes napjára” című könyvben, egyelőre kevés sikerrel.
- Honnan tudjam? – kérdezett vissza kicsit idegesebben a kelleténél. – Attól, mert egyszer kedves voltam vele, még nem vagyok elájulva tőle, és nagy sajnálatodra mondom, a kényszerképzeteiddel ellentétben nem követem, mint egy kiskutya.
- De harapni, azt már tudsz.
Hermione éppen valamilyen megfelelő válasz után kutatott, amikor zöld lángok csaptak fel irodájának korlátozott használatra alkalmas kandallójában, és egy apró fecni repült ki belőle, amire az ahhoz jóval közelebb álló Harry nyomban lecsapott. A barátja arca halálos komolyságot tükrözött, ahogy odament az íróasztalhoz, elvett egy pennát, és ráfirkantott egy rövid választ az üzenetre. Már dobta volna vissza a lángok közé, de a lány gyanakvó hangja megállította:
- Mi az?
Harry megköszörülte a torkát, és fennhangon olvasni kezdte: - „Hermione! Arra gondoltam, együtt vacsorázhatnánk valamikor. Láttam egy elegáns olasz éttermet a közelben. Mit szólsz?” Erre te azt válaszoltad, hogy: „Örömmel! Találkozzunk nyolckor, ha neked is megfelel.” – A fiú töprengő arcot vágott. – Úgy érzem, kicsit szűkszavú voltál. – A beálló csöndben egy másodpercre a lapra meredt, majd felderült az arca: – Mondjuk, szerintem ettől is húsz láb magasan fog repkedni. – Aztán megint elkomorodott. – Csak be ne verje a fejét. Rossz lenne, ha egész este kótyagosan viselkedne, hiszen…
- Harry, most azonnal add ide a levelet – vette elő Hermione a különleges alkalmakra tartogatott fenyegető hangját.
- Nem én – válaszolta határozottan.
A lány egyetlen mozdulattal magához hívta a pergament, de a barátja arcáról nem tűnt el a fölényes kifejezés. Intett a pálcájával, és mint aki jól végezte dolgát, karba fonta a kezeit mellkasa előtt. Hermione még hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét, mielőtt az ujjai közt szorongatott lap megkettőződött volna. Aztán megint. És ismét.
- Látod, mire nem jó az aurorképzés – mondta Harry, ahogy a temérdek másolatot a kandalló felé reptetette, miközben a lány egymás után tűntette el őket. Nem elég gyorsan.
Majd mintegy végszóra, az egyik darab egy gyönyörű hátra szaltót leírva berepült a zöld tűzbe.
Hermione sikolyát az egész épületben hallani lehetett.
***
Ki tudja, hányan voltak tisztában vele, hogy a londoni éjszakai levegő télen elég csípős tud lenni, olyan, amitől hamar meg akarsz szabadulni, és csak akkor teszed ki a lábad, ha felettébb szükséges.
Nos, Hermione nem biztos, hogy tudta ezt, máskülönben nem ajánlotta volna Tomnak, hogy menjenek sétálni egyet. Ebből egyenesen következett, hogy a fiú sem volt otthon a meteorológiában, mert rögtön beleegyezett. Persze, az is lehet, hogy csupán udvariasságból bólintott rá a mászkálásra. Ezt viszont sajnos sosem tudjuk meg.
Így történhetett, hogy Hermione aznap este nem csak szörnyen zavarban volt, de még fázott is. Az étterem, ahova Tom vitte tényleg kellemes hely volt, és bár a társasága is kellemesnek volt mondható, mégsem tudta igazán elengedni magát.
Az egészet Harry hibájának tudta be. Megértette, hogy a barátja azért tette, hogy végre továbblépjen Ron elvesztésén, és valljuk be, ő maga is tovább akart, de úgy és akkor, amikor és ahogy neki jól esett. Nem volt már gyerek, hogy pesztrálni kelljen!
- Nem vagy valami beszédes ma este – mondta mosolyogva Tom, visszarángatva őt az örvénylő gondolatai közül.
- Valóban nem – válaszolt Hermione sóhajtva. – Ne haragudj, nem azért, mert olyan rossz lenne a társaságod.
- Igen, tudom. – A fiú olyan jellemző mosolyától falra akart mászni.
Ugyanis volt ebben a srácban valami, ami Hermione számára érthetetlen volt. Akadtak olyan megjegyzései, amik azt az érzetet keltették, hogy ő már nagyon régóta ismeri a lányt. Egy-két elejtett szó, vagy az, hogy olyan dolgokat tudott, amiket nem tudhatott volna. Például ma is, mikor az étteremben a pincér desszertképp mandulás süteményt ajánlott, Tom még Hermione előtt közölte vele, hogy a lány allergiás rá. Pontosan emlékezett, hogy egyik beszélgetésükben sem került szóba sem a mandula, de még csak valami hasonló téma sem.
Kereste a helytálló magyarázatot, hogy végre értelmet nyerhessen a másik viselkedése, ám azonkívül, hogy esetleg Tom látja a jövőt, vagy már régóta megfigyelte őt, mielőtt kapcsolatba lépett vele, jobb ötlete nem volt. És azokban sem hitt igazán.
Döntésre jutva – miszerint nem hajlandó tovább sötétségben élni –, összeszedte magát, és feltette a kérdést, ami foglalkoztatta: - Tom, te ismersz, igaz?
A kérdezett egy ideig nézte a hideggel cseppet sem törődő korcsolyázó gyerekeket a parkban felállított műjégpályán, majd ráeszmélve, hogy lassan itt az ideje színt vallania, Hermione felé fordulva válaszolt.
- Mondhatjuk. De nem akarok róla beszélni. Túl… friss.
Hát, a lány mindenre számított, csak ilyen reakcióra nem.
Azt remélte, fény derül Tom titkára, vagy legalább valamicske magyarázatot kap, amivel elindulhat a sötétben, nem azt, hogy még jobban összezavarodik.
- De egyszer beszélnünk kell róla – mondta, és önkéntelenül is hagyta, hogy egyre sötétebb gondolatok ússzanak az elméjébe.
- Egyszer fogunk – bólintott komolyan a másik. – Most inkább menjünk korcsolyázni.
*** 7. Rész: Ez csupán egy út volt; csúszda a világ tetejéről a legmélyebb pontba ***
Hermione a fűben könyökölve élvezte a napsütést, miközben olvasott. Az volt az első kellemesen meleg pillanata az évnek, ezért úgy döntött, inkább kijön pihenni ahelyett, hogy az órákat hallgassa. Na, nem mintha azok nem lettek volna érdekesek. A tananyag olykor teljesen más volt, és Hermione néha úgy érezte, mintha nem tudna semmit. Máskor, például mágiatörténeten pedig erőnek erejével kellett visszafognia magát, hogy ne javítsa ki a tanárt. Tekintettel kellett lennie, hogy ez a társadalom még nem tud dolgokat. Amúgy sem tett volna jót, ha elmondja az azóta végbement nagy felfedezéseket, elvégre akkor ki fordított volna rájuk annyi időt, hogy továbbfejlessze azokat?
Az órájára nézett, majd a tölgyfaajtó felé. Elvileg Tom Bájitaltanának nemrég lett vége, és még reggelinél megbeszélték, hogy utána itt találkoznak.
Mintha csak az ő gondolatát követte volna, a hatalmas ajtó kinyílt, méretes diáksereget fedve fel. A végzős mardekárosok csoportja az elsők között volt, és a lány arca hamar felderült, amint megtalálta, akit keresett. Aztán ugyanolyan gyorsan el is komorult, észrevéve ki az, akitől Tom minden remény szerint éppen elköszönt.
Visszafordította tekintetét a könyvére, és megpróbálta nem felhúzni magát. Az idegesség jelentősen rontotta a közérzetét az utóbbi időkben, volt, hogy napokat töltött ágyban egy veszekedés után, de most nem akarta elrontani a napját, ha már az idő szép volt.
Egy árnyék vetült a könyv lapjaira. Tom levetette magát a barátnője mellé a fűbe, és mielőtt a hátára feküdt volna, egy puszit nyomott Hermione arcára.
- Szia. – A lány kedvtelve figyelte, hogy a fiú a kezeit összekulcsolva a feje alatt élvezte a jó időt.
- Szia – köszönt vissza, és nem bírta ki, hogy ne tegye hozzá: - Továbbra sem értem, miért barátkozol azzal a Druella Rosierrel. Annyira… - igazából kifejezni sem tudta, milyen mértékben romlottnak és gonosznak tartotta a lányt.
- Féltékeny vagy? – kérdezte vigyorogva a fiú.
- Az tetszene, mi? – nézett rá szúrósan Hermione, majd elmosolyodott. – Nincs miért féltékeny legyek.
- Ó, ennyire megnőtt az egód? – Tom meglepett arcát látva a lányból kitört a nevetés, amihez a másik is csatlakozott.
- Nem, csak ismerlek – válaszolt, míg becsukta a kis fekete könyvet.
- Már megint azt olvasod? – bökött Tom az állával a kötet felé. – Tudod, ez azért egy kicsit morbid. Letehetnéd végre.
- Egyáltalán nem rossz – védte a lány az újabban megkedvelt könyvet. – A pasinak volt érzéke az íráshoz.
- Persze, főleg naturalista stílusban. Nem értelek, régebben beszélni se akartál róla.
Hermione feltornázta magát törökülésbe, és csak aztán válaszolt: - Szeretnéd, ha beszélnénk róla? Nincs miről valójában. Egy nap kínok kínjai közt elfoszlok majd a szélben, hogy csak a ruháim tanúskodjanak arról, hogy valaha itt jártam.
- Muszáj ezt? – húzta el a száját a fiú.
- Te mondtad – rántotta meg a vállát Hermione. – Ha már a témánál járunk – tette hozzá –, van itt valami, amire megkérnélek. – A pólója alól előszedetett egy nyakláncot, és lecsatolta, hogy jobban megmutathassa a másiknak. – A nagymamámtól kaptam, nem valami nagy dolog, de nagyon a szívemhez nőtt – magyarázta.
- Szép darab – jegyezte meg Tom, ahogy az ujjai közt forgatta az apró medált, ami egy kígyószerű motívummal körbeölelt rubint volt.
- Szerintem is. Szóval, csak azt szeretném kérni, hogyha tudod… eltűnnék, akkor tartsd meg. Inkább te, mint valami ismeretlen.
Tom tekintete összekapcsolódott Hermionééval, és apró, együttérző mosoly jelent meg a szája sarkában.
- Szíves örömest.
***
Hermione sietve haladt a folyósok között a lakosztálya felé. Ahogy az lenni szokott, ismét elnézte a könyvtárban töltött időt, és csak akkor eszmélt fel, mikor körülötte minden elsötétült, ezzel jelezve, hogy a könyvtár bezárt. Az onnan való észrevétlen kijutás – na, az egy külön izgalmas pillanat volt, tekintve, hogy az ajtókat lelakatolták.
De aztán pár némító bűbáj segítségével megoldotta, és most már csak arra kellett figyelnie, hogy lebukás nélkül jusson el a negyedik emeltre. Amint befordult az egyik főfolyosóra, hirtelen mocorgást hallott a közelből, és alig volt ideje beugrani egy lovagi páncél takarásába, mielőtt elhaladt volna mellette két diák.
- Volt ott valaki! – kiáltott fel az egyik, Hermione megítélése szerint a kis Black-fiú a Mardekárból.
- Aj, dehogyis! – csattant fel a másik, akiben a lány rögtön felismerte Rosiert. - Szedd már a lábad, Orion! Nincs arra időnk, hogy minden sarkon rémeket láss, tudod, hogy a Nagyúr gyűlöli a késést. – A lány karon ragadta a fiúcskát, és maga után húzta, mialatt további szitkokat vágott a fejéhez, de Hermione addigra nem figyelt a környezetére.
Amennyire emlékezett a mágiatörténet órákról, az 1900-as években nem igazán létezett más Nagyúr azon az egy bizonyoson kívül. Ennek pedig azt kellett jelentenie, hogy Voldemort mindvégig a kastélyban volt, és neki fel se tűnt. A szíve kihagyott egy ütemet, ahogy belegondolt, hogy ha most követi Druelláékat, fény deríthet a Sötét Nagyúr kilétére, és a maradék idejében megpróbálhat tenni valamit. Akármit. Kiábrándító átkot szórt magára, és hevesen kalapáló szívvel eredt a két késő nyomába.
Valahogy már az elején sejtette, hogy hol tarthatják a gyűlést. Ugyanott, ahol a párocskák a légyottjaikat, vagy Harry a DS edzéseket; a Szükség Szobájában. Míg a másikak folytatták a veszekedést, ő bombabiztos tervet eszelt ki; egy lebegtető bűbájjal megfogja majd az ajtót mielőtt az becsukódna, aztán hangtalanul bemerészkedik az oroszlán barlangjába, kihallgat és megjegyez annyi információt, amennyit csak tud, és a végén, miután mindenki elment, ő is elhagyja a szobát.
Rosiert könnyű volt átverni, mivel a lány mással nem igazán törődött, mint a rokona szapulásával, Orion pedig hiába mondta neki, hogy szerinte van valaki a közelben, okos szavai süket fülekre találtak.
- Mobilicorpus – suttogta pont a megfelelő pillanatban. A fiúcska visszafordult, és éppen meg akarta jegyezni Druellának, de az nagyot rántott rajta, és Black úgy döntött, inkább csöndben marad.
Hermione belesett a résen, ám túl sötét volt, hogy rendesen lásson. Vállalva a kockázatot, szélesebbre tárta az ajtót, és beslisszolt.
Egy folyosón állt, aminek a másik végén, egy díszes boltíven túl, volt a terem, hosszú asztallal a közepén, és jó pár elfoglalt székkel. A lány a boltívig merészkedett, annak takarásában maradt, és hátát a falnak vetve fülelt.
- Tudjátok – A halk, éles hang egyértelműen Voldemorthoz tartozott, és bár közel sem volt olyan dermesztő, mint amit Hermione ismert, mégis érezte a borzongást végigfutni a gerincén. – nem méltányolom, ha mások háta mögött szervezkedtek, a többiek tudta nélkül. – De feszültséget szítani már most elég jól tudott – gondolta a lány a rövid hatásszünet során. – Cygnus!
Egy apró nyikkanást lehetett hallani.
- Igen, Nagyuram?
- Hűségesnek tartod magad? – kérdezte Voldemort, miközben cipőinek kopogása visszhangot keltett a teremben.
- Te… természetesen, Nagyuram – válaszolt remegő hangon minden bizonnyal a Cygnusnak nevezett.
A Sötét Nagyúr által csapott zaj hirtelen halt el.
- Akkor miért hallhattam olyan híreket, amik azt feltételezték tudni, hogy a bukásomat kívánod, és szeretnél a helyembe lépni? – kérdezett ismét, hangjában veszélyes, elfojtott indulattal.
- Alávaló hazugság! – kiáltotta rögtön a fiú, ahogy felpattant a zajból ítélve a székét felborítva. – Hiszen ismersz! Sosem akarnám a vesztedet, Voldemort!
- Gyűlölöm a gyáva árulókat! – mennydörögte az említett, majd Hermione zúgolódást hallott, a székek élesen estek a fekete márványpadlóra, egy test pedig tompán puffant a földön.
Kilesett a rejteke mögül. A legtöbb halálfaló egy körben tömörült, aminek a közepén – amennyire a lábak közül ki tudta venni – egy rémült arcú fiú feküdt, a kezeire támaszkodva, előtte pedig valószínűleg Voldemort állt.
- Ahelyett, hogy őt okolnád, talán inkább vedd észre magad! – mondta idegesen Druella, aki a helyén maradt. A hangazavar elcsöndesedett az egyértelmű provokáció hallatán. Ahogy a fejek a mardekáros lány felé fordultak, Hermione a biztonság kedvéért visszahúzódott a sötétségbe. – Puhány lettél – folytatta. – Nem is foglalkozol velünk! Időtlen idők óta nem tartottunk rendes gyűlést!
- Hagyd már – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy flegma, gúnyos fiúhang. – Tudod, hogy a szerelem a legnagyobbakat is megbolondítja. Ez alól Tom Denem sem lehet kivétel…
Hermione megfagyott a rejtekében. Az nem lehet. Biztosan csak rosszul hallotta. Mindjárt szerez valamilyen bizonyítékot…
- Mégis milyen szerelemről beszéltek? – kérdezte hitetlenkedő hangon Voldemort. Aki nem Tom Denem. – Mármint, hogy Granger meg én?
A lány kapkodva szedte a levegőt. Ez nem történhet meg. A tenyerébe temette az arcát, és hagyta, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. Utólag örült, hogy még akkor lecsúszott a földre, mert amit azután kapott, attól biztosan ott helyben összeesett volna.
Fülsértő, örömtelen kacagást ontottak magukból a falak, aztán Tom Denem megszólalt:
- Ugyan már – köpte a szavakat –, ne legyetek ostobák. Az csak unaloműző szórakozás. És persze – tette hozzá, és a hangjából érződött, hogy mosolyog, – remek lehetőség egy okos, de rettentően naiv boszorka magunk mellé állítására.
Hermione kezei lehanyatlottak. Dermedten bámult a semmibe, és miközben a kacaj megismétlődött, érezte, amint minden egyes hang a szívéig hatolva összetördeli azt.
Imbolyogva állt fel. El kellett tűnnie innen. Minél messzebb akart kerülni, na nem azért, hogy gondolkozhasson. Azért, hogy eltemesse magában ezt az egészet. Minden apró részletét a múltnak és Tom Denemnek.
Az ajtóhoz közel visszafordult, és levette magáról a kiábrándító átkot. Egyenesen a szemébe nézett a Halálfalók gyűrűjében álló, akkor még jóképű iskolásfiúra, akit már Voldemortnak neveztek.
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, Tom arca egy merő maszk volt, míg Hermione tekintetében vörös lángok égtek; fájdalom és…
- Gyűlöllek – suttogta a félhomályba, pontosan tudva, hogy Tom megértette az üzenetet.
***
Azt hitte, ilyen méretű sokk után nem lesz képes sírni. Hogy majd csak az ágyán fog feküdni a plafont bámulva, várva, hogy elenyésszen végre. De tévedett. Megint tévedett.
A könnyek patakzottak a szemeiből, hogy alig látott, ám ő csak tört, és zúzott, amit és ahol ért. A szobája egy lerombolt csatatérré változott, tollak szálltak a levegőben, a föld pedig szilánkokkal volt borítva. Aranyszín madarak repdestek a kis térben, olykor veszettül csipogva, menekülve a feléjük szálló tárgyak elől.
Valamikor órákkal később Hermione mezítlábas táncát, amihez egy szomorú dalt dúdolt, kopogás zavarta meg. Úgy dermedt le, mint aki álmából ébredt, és szökdécselve az ajtóhoz ment.
- Tom – köszöntette kedvesen látogatóját anélkül, hogy kinyitotta volna az ajtót. – Véget ért a gyűlés?
- Hermione…
- Sss, ne foglalkozz vele – állította le a másikat, mielőtt belekezdhetett volna valamilyen bizonyára felettébb szánalmas magyarázatba. – Mindent értek.
A beálló csöndben halántékát az ajtó hideg fájának nyomta, kezével simogatva az erezetet. Hosszú percekig élvezte a hűvös nyugalmat.
- Én…
- Odanézz! – kiáltott fel boldogan. – Eltűnt a karom! Na de, most megyek, mert várnak a bálban – tette hozzá, és csillogó szemekkel visszanézett a szobájára, majd a szemközti ablakon át a szürke ködbe vont Tiltott Rengetegre. – Jó éjszakát, Voldemort.
Egy szép forgással a szobája közepén termett, és újra dúdolni kezdett, nem törődve vele, hogy lassan teljesen semmivé válik.
*** 8. Rész: Tom Denem összes titka ***
- Boldog karácsonyt, Hermione!
Tom lakásában ültek a puha szőnyegen, a karácsonyfa és a kandalló között szenteste. Mikor a fiú megtudta, hogy Hermione egyedül szándékozta tölteni az ünnepeket, addig rágta a fülét, amíg az bele nem ment, hogy inkább együtt legyenek, a két magányos lélek, akik amúgy is olyan jól kijöttek egymással.
A lány elvette a borítékot, furcsa tekintetet lövellve a másik irányába.
- Ugye nem pénz van benne? – kérdezte mosolyogva, miközben a cikornyás betűket figyelte, amik a nevét formázták.
- Valami sokkal jobb – válaszolta Tom, izgatottan várva, hogy a lány kibontsa végre az ajándékát.
Mint kiderült, valóban nem pénz volt benne, hanem egy kis könyv, és egy nyilatkozat. Hermione átfutotta, miközben arca egyre nagyobb hitetlenkedést tükrözött.
- Ezek szerint – intett a levélre – egy órán keresztül azt kérdezek vagy kérek tőled, amit szeretnék, és neked kötelességed őszintén felelni rá, illetve teljesíteni azt. Komolyan jól értem, vagy ez csak egy vicc?
- Abszolút komolyan – bólintott a fiú.
- Remek! – csapta össze kezeit a lány. – Akkor kezdjünk is bele.
- Most rögtön?
- Aha. Meg akarlak végre érteni – magyarázta boldogan, és még gondolkodnia sem kellett, hogy feltegye az első kérdését: - Tehát ismersz. A múltadból? – Tom biccentett. – Hogyan ismerkedtünk meg, és miért lehet az, hogy én nem emlékszem rád?
- A Roxfortba jártam – kezdte elmélázva az. – Hetedévesként történt, hogy egyik este, mikor az erdőben voltam, egyszer csak megjelentél. – Hermione arcát látva elnevette magát. – Ne nézz így, mert ez még mind semmi. Lesz rosszabb is. Erre egyébként azért nem emlékszel, mert igazából nem te voltál.
- Hogy micsoda? – Hermione szemöldöke eltűnt a barna fürtjei között.
- Nem tudom pontosan, hogy történt, mivel sosem osztottad meg velem, de azzal viszont tisztában vagyok, hogy Voldemort ellen küzdöttetek, és téged eltalált egy varázslata. Eredetileg az átoktól vissza kellett volna fejlődjél abba a korba, amikor még nem is léteztél, csakhogy nem pontosan téged, hanem a nyakadba lógó időnyerőt találta el, és így aktiválta azt. Ezért visszakerültél körülbelül ötvenöt évvel azelőttre.
- De hát… – A lány úgy érezte, minden eddigi tudását kidobhatja a kukába. Mert ennek így semmi értelme nem volt. – Az időnyerővel nem csak kisebb távokat lehet megtenni?
- De igen, emiatt nem jutottál soha vissza a jelenedbe. Dumbledore valahogy úgy mondta, hogy egy csomót kötöttél az idő fonalára, aminek idővel el kellett tűnnie.
- Na álljunk le egy szépen lekerekített percre. Hogy lehetséges – nézett összeszűkült szemekkel a mellette ülőre –, hogy ötvenöt évvel ezelőtt te tizenhét éves voltál, és most pedig ötvenöt évvel később maximum olyan húsz körül lehetsz?
Tom szomorúan mosolyogva bólogatott. – Hát igen… Nem hiszem, hogy magyaráznom kéne neked, mi az a horcrux, igaz?
Hermione élesen szívta be a levegőt.
- Te…?
- Igen – válaszolt kerülve a lány tekintetét.
Pár pillanatig mindketten a gondolataikba merültek, majd a Hermione feltette azt a kérdést, amire már mindketten tudták a választ.
- Ki vagy te, Tom?
- Volt mardekáros diák és ex világuralomra törő feketemágus – mondta poénnak szánva. De valahogy Hermione nem érzékelte azt.
- Te jó isten, mibe keveredtem – nyögte a lány, a kezeibe temetve arcát. – Hogy egyszer sem tudok kimaradni a buliból.
- Nyugodj meg – csitította a fiú.
- Nyugodjak meg? – kérdezte irritáltan. – Jó, megnyugodtam – tette hozzá rögtön egy árnyalatnyival sem higgadtabban. – Mi van még? Esetleg halálosan beléd zúgtam, aztán megtudtam, hogy ki vagy és elment az eszem? – Tom holtra vált arcát látva felnevetett. – Jól van, szép próbálkozás volt, de hagyjuk a viccet.
- Nem hiszed el? – Most a fiún volt a meglepődés sora.
- Hogy hinném? – nézett elkerekedett szemekkel a mellette ülőre. –Ennél nagyobb képtelenséget még életemben nem hallottam!
- Várj egy percet – Tom nemes egyszerűséggel felállt, és átment a szobájába, majd kisvártatva egy dobozzal jelent meg.
- Igazából már az elején sejtettem, hogy ez lesz – magyarázta, ahogy újból helyet foglalt Hermione mellett. – Tessék, ezt nézd meg. – Azzal kinyitotta a dobozt és a lány felé fordította.
Annak a lélegzete is elállt. A biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy nem-e az ő nyaklánca van benne, de az továbbra is a nyakában lógott. Kivette a medált, és megforgatta a kezében; ott volt a kis karcolás az alján, és a hátán a monogram, pontosan úgy, mint azon, ami a pólója alatt leledzett.
Csupán egy pillanatra volt szüksége, hogy elkezdje ismét összerakni a kirakóst, és felfogja bizonyíték jelentőségét. Mélyet sóhajtott, és visszatette a helyére az ékszert.
- És akkor most megint le akarod igázni a világot, és megölni a muglikat?
Erre Tom arcán ismét mosoly jelent meg. – Nem igazán. Azért készítettem ezt a horcruxot – mutatott a medálra –, hogy ha majd elcsesztem azt a tervemet, legyen egy második lehetőségem, miután vége a háborúnak.
- De… – Hermione akárhogy próbálta megérteni a helyzetet, nem tudta. – nem értem. Te nem hasonlítasz ahhoz az emberhez. Neked van humorod, és általában mosolyogsz és boldog vagy, és nincsenek őrült terveid! Ez így nem logikus.
- A horcruxok a lényünk egy bizonyos részét veszik ki. Amit most itt látsz az az optimista és viszonylagosan az érzései által irányított Tom Rowle Denem. Úgyhogy, ha esetleg attól tartanál, hogy az éj leple alatt besurranok a lakásodba, és megöllek, akkor megnyugodhatsz; nem hiszem, hogy meg tudnám tenni.
- Az jó – mondta a lány zavarodott-bizonytalanul, mielőtt fel nem tette volna azt a kérdést, amit mostanáig úgy került, akár a forró kását szokás. – És… velünk mi lett?
- Háát… kezdetben elég jól megvoltunk. – Hermione azt hitte, többször már nem tud meglepődni a mai nap folyamán, de a karácsonyfát bámuló elpirult Tom látványa, aki – emlékeztette magát – valamikor Voldemort volt, eléggé letaglózta. – Csak aztán te valahogy odakerültél az egyik halálfaló gyűlésre. A mai napig nem tudom, hogyan, mert… nos, kicsit gonosz voltam, és te hallottad, és többet nem beszéltünk.
- Elmondod, hogy mi volt az, ami miatt kiakadtam? – pillantott a másikra szelíden a beálló csöndben.
- Ah, hadd ne kelljen, kérlek – szusszant fel fáradtan a kérdezett. – Egyszer már elvesztetted miattam a józan ítélőképességed,nem akarom megint lerombolni az elméd épségét.
- Merlin szakállára, szóval tényleg megőrültem? – kiáltott fel elsápadva Hermione. – Ó te jó ég, sosem hittem volna, hogy meg tudok őrülni…
- Nem csak te gondoltad így – bólogatott a fiú. – Én is egy kicsit furán fogadtam, mikor közölted, hogy menned kell, mert várnak a bálban. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a szobád padlója tele volt vérfoltos üvegdarabokkal…
- Fúj, sajnálom, hogy láttad – borzadt el a lány, ahogy elképzelte, milyen gusztustalan látványt nyújthatott a talpa. – Nem lehetett egy kellemes élmény.
- Nem volt az. De megszereztem a nyakláncod – húzta ki magát büszkén a fiú.
- És ez micsoda? – kérdezte Hermione a fekete könyvre utalva, ami eddig mostohán feküdt a szőnyegen.
- Az egyik felmenőm úgy járt, mint te, és ez volt a naplója a múltban – magyarázta. - A Titkok Kamrájából szereztem. Az első sokk után nagyon megszeretted, folyton újabb részletekért kutattál – tette hozzá, miközben felállt, hogy visszavigye a fadobozt a helyére.
- Aha… - Hermione magában próbálta feldolgozni a hallottakat, de tudta, hogy még szüksége lesz egy kis időre. Mondjuk úgy pár hónapra. És egy kicsit több információra, hogy minden részlet a helyére kerüljön.
Aztán eszébe jutott valami. – Te figyelj csak, Tom! – kiáltott a másik után.
- Mi az? – jött a fiú hangja a másik szobából.
- Még mindig tart az egy órám! – jegyezte meg sunyin mosolyogva.
Tom felhúzott szemöldökkel jelent meg az ajtóban.
- Megcsókolsz?
-- Bepillantás Vége --
A/N:
Szörnyen igyekeztem minden kritériumnak eleget tenni (nagyon megijedtem, hogy képes vagyok-e nem nyálas csókjelenetet írni, ezért nem is mertem többet kifejteni egynél), de azt hiszem így se sikerült mindent betartanom…
Egyébként azért lett ilyen zavaros, mert abból a remek ötletből rendesen megírva egy regényt lehetett volna kihozni. Így nem tudtam annyi „szavat” fordítani Hermione és Tom kapcsolatának, vagy a naplónak, Dumbledore Tomhoz való hozzáállásának, Ron rejtélyes nem létezésének és még nagyon sok mindennek, de legalább egy kész történetet tudok átnyújtani Neked, Roza, ami remélem, hogy elnyerte a tetszésedet, és a várakozásaiddal legalább egyenértékűnek tartod.
Boldog Karácsonyt utólag is!
(Ja igen, és elnézést, amiért Hermionéból gyogyóst csináltam…)
Utolsó kommentek