Kívánság Üst

2. fejezet - Hírek

-   És akkor egyszer csak jött a kvaff, én meg bumm, kivédtem, és…

-   Mindenki tudja, hogy Nott nem volt éppen a legjobb hajtó a csapatban, Ronald, így nem volt nehéz kivédeni – szóltam közbe, mert már nem bírtam, hogy amióta csak hazajöttünk, azt hallgatom, hogy Ron hogyan védte ki azt az egy gólt. Én csukott szemmel is megcsináltam volna, de mivel nem voltam a csapat tagja, ezért nem szólhattam egy szót sem.

Úgy tűnik, Ront nem hatotta meg a közbeszólásom, továbbra is hevesen magyarázott szüleinek, én meg egy ásítás közben felálltam a székről. Nálunk voltunk, azaz a Black-kúriában, így sokan elfértünk. Itt volt az egész Weasley-család, Potterék, Hermione, Remus, apa és én. Mikor már a konyhában voltam, még akkor is hallottam Ron történetét, ezért legszívesebben befogtam volna a fülem.

-   Nem érdekel a sztori? – hallottam meg egy nevetős hangot a hátam mögött, miután feléledtem a szívrohamom után, gyorsan hátrafordultam, majd lágyan elmosolyodtam.

-   Kezdem érteni, hogy mit akartál akkor mondani, mikor megemlítetted, hogy mekkora hatással van a férfiakra a kviddics – húztam el a számat, mire kedvenc „nagybácsim” elnevette magát.

-   Nyugi, én is hét évig hallgattam – ült le Remus az asztalhoz.

-   Jó, de gondolom csak James magyarázott, apa nem – mondtam, majd felemeltem a konyhapulton lévő kancsót. – Narancslevet?

-   Köszönöm, de nem, most ittam meg a gyógyszerem, mielőtt jöttetek volna, így most nem kívánom a gyümölcsöt – mosolygott halványan rám, én meg gyorsan elfordultam tőle. Valahogy mindig zavarba jövök, ha a kórságáról van szó, így úgy tettem, mintha poharat keresnék a szekrénybe. – Igazán sajnálom, hogy zavarba hoztalak.

-   Jaj, Remus, dehogy – fordultam meg hirtelen, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Halkan felsóhajtottam. – Én nem értem, mert nincs semmi bajom veled, tudod jól, csak…

-   Semmi baj, Carol – vont vállat a férfi. Ekkor lépett be jó apám, arcán egy furcsa fintorral. – Jé, előbb a lányod is pont ilyen arccal jött be – nevetett Remus.

-   Már hatodszorra meséli el, és már kétszer tartott bemutatót– rogyott le a másik férfi mellé apám, én meg csak szélesen elvigyorodtam.

-   Hallgasd ezt egész évben – ültem le én is az asztalhoz, velük szembe.

-   James se volt piskóta, de ez a gyerek… - forgatta meg a szemeit apu. –Na mindegy, ti mi rosszat csináltok itt?

-   Eszedbe se jut olyan borzalmas dolog, hogy akár jót is csinálhatnánk? – kérdeztem tettetett felháborodással a hangomban.

-   Ismerlek Carol, Remust meg könnyű belevinni a rosszba – kacsintott az említettre.

-   Most kivételesen semmilyen csínybe nem akart beszervezni – mondta komoly hangon Remus.

-   Hosszú még az éjszaka – vigyorodtam most már el én is, majd mind a hárman elnevettük magunkat. – Erről jut eszembe, itt maradsz Remus?

Erre persze mindkét férfi zavarba jött. Tudom… Az zavarba hoz, hogy Remus vérfarkas, de az, hogy apámmal jár, na azzal semmi bajom. Bizony-bizony, az én édes jó apukám egy idő után rájött, hogy nem is a nők kellenek neki igazán. Remus meg már suli óta bele volt zúgva. Így nem volt kérdéses, hogy egyszer összejönnek. Persze, apu anyuról mindig nagy tisztelettel beszél, és mindig úgy emlegeti őt, mint élete nőjét. Remus meg élete férfija. És én ezt el is fogadom.

Anyukám amúgy akkor halt meg, mikor én születtem. Gyenge teste volt, és már a terhesség alatt is sok betegséget vészelt át. Sokáig féltek, hogy végül én is elveszem. De én túléltem, és néha látom, hogy apám minként néz rám, mennyire emlékeztetem arra a veszteségre, amit átélt. Külsőre inkább Black-vonásokat örököltem: hosszú fekete haj, sötét szemek. De apu azt mondta, hogy a viselkedésem tisztára olyan, mint anyukámé volt, persze, ha csak nem nézzük a pasizási szokásaimat, és hogy néha mekkora csínyeket tudok véghezvinni. Ilyenkor apám büszkén kihúzza magát, és mindenkinek elmeséli, hogy én bizony az ő lánya vagyok. Azt hiszem, a Roxfort története alatt egyedül én értem el, hogy be kelljen hívatni a szülőt az iskolába. Miután az igazgató elbeszélgetett apámmal, nem tudta eldönteni, hogy engem büntessen meg, vagy őt.

Szóval, amióta Remus és apám végre felvállalta a dolgot, mert úgy gondolták, hogy elég nagy vagyok már ehhez, azóta lepem meg őket ezekkel a hirtelen kijelentéssel, mint az előbbi.

-   Hát, igen, gondolom… - pirult el Remus, mire én felvontam a szemöldököm.

-   Igazából kicsim, el akartunk mondani neked valamit – mondta apám izgatottan, és láttam, hogy Remus egyre jobban zavarba jön. Ez valami jó lesz, már előre látom, ha apám ennyire virul, párja pedig ennyire pirul. – Szóval, Remus ideköltözött.

-   Tényleg? – sikoltottam fel, majd a már rákvörös férfi nyakába ugrottam. – Merlinre, ez de jó hír! Juj, nagyon örülök! – és ezek után apámat vettem célba.

-   Mi ez a nagy zsivaj itt? – jött egy hang az ajtó felől, az én szívem meg hevesen megdobbant. James.

-   Épp közöltük Carollal a nagy hírt – vigyorgott apám.

-   Oh, hát ez remek – vidult fel James is. – Remélem, örülsz, hogy össze leszünk zárva egy hétig – vigyorodott el még szélesebben a fekete hajú férfi. Én értetlenül néztem rá.

-   Hogy mi van? – tettem fel a nagyon értelmes kérdésem.

-   Ezt igazából még nem említettük neki – mondta Remus, és meglepő módon egy gyilkos pillantással jutalmazta az árulkodót.

-   Mit? Mit nem említettek? – érdeklődtem rögtön.

-   Hát, apád és én elutazunk egy hétre, és megkértük Jamest, hogy vigyázzon rád – fordult felém Remus.

-   Vigyázni? Rám? – kérdeztem meglepetten, és mikor eljutott az agyamig, hogy ez mit is jelent, két reakció tört ki belőlem. – De hát már tizenhét éves vagyok! És tudok vigyázni magamra! James? Miért ő? Miért nem mész Lilyvel meg Harryvel?

-   Mivel apádék megkértek rá, én meg szívesen elvállaltam – foglalt helyet az én megüresedett székemen James. – Jól megleszünk, hidd el – kacsintott rám.

-   De apaaa – vettem elő a legszebb kiskutyaszemem, ami mindig beválik nála.

-   Nem, kincsem, James itt lesz veled – mondta ellentmondást nem tűrő hangon apám. – Bármit csinálhatsz, de csak James engedélyével.

-   Ami azt jelenti, hogy bármit csinálhatunk – vigyorgott a fekete hajú rám, nekem meg olyan képek villantak be a fejembe, amitől elvörösödtem. Szerencsére ők ezt a düh jelének vették.

-   Aludj rá egyet jó, Carol? – reagált gyorsan Remus, majd megsimogatta a vállam. – Csak két nap múlva utazunk, addig kitalálhatunk valami mást is.

-   Áthívhatjuk Petert is – ajánlotta fel apu, mire én gyorsan elkezdtem rázni a fejem.

-   Nem, nem, nem, jó lesz James, jó lesz! – hadartam el. Peter egyszer vigyázott rám, mikor öt éves voltam… Leestem a fáról, ő meg csak nézte és röhögött. És pont ekkor jelent meg apám, és ha nem velem kellett volna foglalkoznia, biztos vagyok benne, hogy úgy szétátkozta volna az óvóbácsim, hogy nem csak nekem kellett volna a Mungóba menni. A történtek után egyszer sem lett megkérve arra, hogy vigyázzon rám, és igazából már évek óta nem láttam.

-   Akkor ezt meg is beszéltük – mondta önelégülten apám, mivel mindig elérte azt, amit akart. – Ron hogy áll a sztorival?

-   Körülbelül a tizedik után jöttem ki – vett el egy almát az asztalról James, miközben én leültem apámék mellé. Nem tudtam volna a fekete hajú mellé ülni. – Amúgy Harry is mesélt egy érdekeset – vigyorgott rám kajánul a férfi, én meg elvörösödtem. Volt egy tippem, hogy drága jó „testvérkém” miket mesélt.

-   Igen? Miket? – kíváncsiskodott rögtön apám.

-   Caroline és a fiús sztorijai – vigyorgott tovább James, mint egy tejbe tök.

-   Hányszor mondtam már, hogy Carol? – mondtam szenvedő hangon, de tudtam, hogy James sose fog Carolnak hívni. Kiskorom óta Caroline voltam a számára.

-   Hmm, talán annyiszor, ahány pasid idén volt – adta meg a kegyelemdöfést, nekem meg hirtelen kiment a fejemből, hogy éppen el akarok olvadni a mosolyától, és jól sípcsonton rúgtam.

-   Pasik? – hallottam meg apám vészjósló hangját magam mellett. Remus ijedten arrébb ment egy kicsit.

-   Megmagyarázom, apa – visszakoztam rögtön. Igaz, hogy apám nagy szoknyahajhász volt, de nekem nem nézte el ezt a kicsapongó életet.

-   Igen, és mégis hogyan? Ebben az évben hányan voltak? Tízen? Húszan? – apu hangja egyre hangosabb lett. Ezért tuti, hogy megverem Harryt.

-   Azért annyian nem voltak… - morogtam. – És különben is! Volt egy-két hónapos kapcsolatom is!

-   Gratulálok, megdöntötted az én rekordom, de most nem ez a lényeg!

-   Látod! Neked nincs jogod kioktatni engem! – vetettem be a végső fegyverem, ami mindig lehűtötte az én édes apukámat.

-   Remus! – kérlelte szerelmét. – Beszélj vele!

-   Majd kinövi. Ahogy te is – mosolygott el Remus, mire én hálásan megöleltem.

-   Na, a kisasszony menjen aludni, mert így nem fogok nyerni, ha a kislányos bájával mindenkit elcsábít – morgott apám.

-   Azért engem még nem teljesen – nézett rám kajánul James, mire megint elvörösödtem, így inkább úgy döntöttem, hogy szót fogadok.

-   Jó éjszakát! – adtam puszit apának és Remusnak, majd gyorsan kirohantam a konyhából. Kint elbúcsúztam mindenkitől, de már ők is pakoltak, hogy mennek haza.

Éjszaka viszont nem sokat tudtam aludni. Végig James járt az eszembe, és a jövő hét. Az igazat megvallva, sohasem volt közömbös számomra, valamilyen szinten mindig is vonzódtam hozzá, de most ahogy megláttam a peronon várakozva, úgy éreztem, hogy ez az eddig mélyen bennem lévő érzés a felszínre tört. Nem tudhatom még, hogy mekkora erővel, és miként fog végződni a dolog, de reménykedtem, hogy ez az érzés viszonzásra lel. Mert hisz mi más akart volna ezzel az utolsó mondata? Lehet, hogy neki nem jelentett semmit, csak egy kis viccelődés volt, de nekem egy remény volt, hogy talán van esélyem nála.  Egy hetem van ezt kideríteni.

Vissza - Tovább