3. fejezet – Vigyázzatok magatokra!
Másnap reggel későn keltem, mert most már nem kellett órára sietnem, vagy még elcsípni a reggelit tanítás előtt. Mikor végre tizenegy órakor kikeltem az ágyból - vagyis inkább kiestem, mivel a takaró rám tekeredett, és elestem benne - elszédelegtem a fürdőszobáig, és a tükörben megláttam magam. A hajam ezerfelé állt, a szemem alatt kis karikák voltak, amik talán a túlzott alvás eredményei lehettek. A kezem sajgott, mert azon aludtam, és a lábamon is fura csíkok voltak, mert az ágynemű nyomot hagyott rajta.
Miután valamennyire elviselhető külsőt kölcsönöztem magamnak, visszamentem a szobába, és felöltöztem. Rendes farmert vettem fel, egy kék pólóval, majd elindultam reggelizni. Ami lehet, hogy már ebéd lesz.
Kicsit kómás voltam, így történhetett meg, hogy a lépcső utolsó fokán megcsúsztam, de szerencsére a korlátba meg tudtam kapaszkodni, így a hátsóm nem találkozott a kemény fával. Gyorsan feltápászkodtam, és beléptem az étkezőbe.
- Már messziről hallottuk, hogy jössz – mosolygott rám apám, aki meglepő módon pizsamában volt. – Mindjárt jön a reggeli.
- Csak nem ti is sokáig aludtatok? – vigyorogtam, majd leültem az asztalhoz.
- Fél órája keltünk – lépett be Remus az ajtón, a kezében lévő pálcával egy nagy tálcát irányított, a másikban egy bögre gőzölgő valamit tartott. – Kávét, Carol?
- Oh, köszönöm – mosolyogtam rá, és nyújtottam a kezem a bögre felé.
- Ez nem a tied – felelte félszegen, mire lassan leengedtem a kezem. – De mindjárt hozom a kávéd.
- Hagyd csak, kimegyek érte – pattantam fel, és már ott se voltam.
Tudtam jól, hogy mi van abban a bögrében, de egyszerűen nem értettem, hogy ez miért akaszt ki. Kiskorom óta ismertem Remus titkát, és sosem gondoltam rá úgy, mint egy szörnyetegre. Elfogadom, megértem, és amióta apával van, tudom, hogy nem kell féltenem aput, mert Remus sose bántaná. És issza ezt a löttyöt is, hogy ne legyen annyira rossz neki, és én minden alkalommal, mikor meglátom, hogy a kezében van ez a bögre, valamilyen okból kifolyólag rosszul érzem magam tőle. Kiöntöttem a kávét, majd egy nagy levegővétel után visszamentem hozzájuk.
- De nem tudom, miként tehetném könnyebbé a helyzetét – hallottam meg Remus halk hangját.
- Majd beszélek vele, neked igazán nem kell aggódnod – suttogta vissza apám. – Túl leszel rajta ma este, és jövő héten meg kipihened.
- Tudom, csak Carol…
- Nincs semmi baj velem – léptem be, és meg se próbáltam tagadni, hogy hallgatóztam. – Csak most kicsit össze vagyok zavarodva. Te csak a jövő hétre gondolj, hogy milyen csodálatos lesz. – Lágyan rámosolyogtam, és ezek után a reggeli további része kellemesen telt.
Délután segítettem apának pakolni, míg Remus az ágyban feküdt, és nézett minket. Ilyenkor elhagyja az ereje, de apu mindig mellette van, jelen esetben így én is. Sokat nevettünk pakolás közben, majd mikor láttuk, hogy Remus elaludt, halkan osontunk ki a szobából. Szerencsére apu nem kérdezősködött a pasik iránt, hanem berángatott a konyhába, és rávett, hogy süssünk Remusnak tortát. Csokisat természetesen.
Így telt el a délután, és mikor már az orrunk hegyéig lisztesek voltunk, belépett Remus a konyhába.
- Ti mégis mit csináltok itt? – lepődött meg, majd rémülten nézett szét a konyhában.
- Egy tornádó haladt végig a konyhán – mondta nagy komolyan apám. – Alig tudtuk megállítani. De Carol tanult valami használhatót a suliban, így megmenekültünk. Én biztos nem figyeltem, mikor ezt vettük.
- Szerintem az a tornádó éppenséggel te voltál, Sirius – csóválta meg a fejét a beteg, de mikor végre kivettem a tortát a sütőből, a szeme boldogan felcsillant.
- Neked sütöttük – toltam elé, majd a kezébe nyomtam egy kést. – Ha rossz az íze, akkor csak apa csinálta, ha finom, akkor én is benne voltam.
Remus halkan felnevetett, majd elkezdett szeleteket vágni. Épp a második szeletért nyúltam, mikor újra kinyílt az ajtó. James lépett be rajta.
- Sziasztok! – Integetett felénk, miközben beljebb jött. – Süti?
- Igen, én kaptam – húzta ki magát Remus.
- De jó, én is kérek – huppant le mellém James. Miután megkapta a szeletét, és az első harapást le is nyelte, felém fordult. – Kész vagy, prücsök?
- Még nem pakoltam össze, de mindjárt megcsinálom – ettem meg az utolsó falatot is, majd felálltam.
Mivel ma este volt Remus átváltozása, apu még a pakolás közben felajánlotta, hogy menjek át Jameshez. Tudom, hogy ilyenkor elég egy vérfarkasra figyelni, nem kell még az is hozzá, hogy a lányáért aggódjon. Így próbáltam az új érzéseim háttérbe szorítani, és igent mondtam. James pedig simán belement, mivel Harryék már elmentek, és így unatkozott egyedül.
Mielőtt elindultam, megöleltem a két férfit, Remust kicsit talán szorosabban is. Nem akartam, hogy azt érezze, hogy undorodom tőle, vagy bármi bajom lenne vele.
- Vigyázzatok magatokra – integettem még, majd hagytam, hogy James a derekamra csúsztassa a kezét, és nem törődve a szívem heves kalapálásával, elhoppanáltunk.
- Hát, itt lennénk – tárta szét a karját.
- Mintha nem lettem volna még itt – mosolyodtam el.
- Igaz – vakarta meg a fejét. – Harry szobája lehet a tiéd.
- Rendben – bólintottam, majd elindultam, James pedig végig követett a tekintetével.
Lepakoltam a táskám, majd leültem az ágyra. Harry szobája tipikus griffendéles volt, tele arany-piros zászlókkal, a ruhái már most össze-vissza voltak dobálva, és az egyik falon képek díszelegtek. Odamentem, hogy szemügyre vegyem őket. A képeken az alakok természetesen mozogtak, de nem voltak túl változatosak. Legtöbbjükön Harry volt Hermionéval vagy Ronnal, esetleg hárman, de én is elég sok képen rajta voltam. Sok mosolygós gyerek nézett vissza rám. Ezek voltunk mi, hét év emlékei ezeken a falakon.
- Néha, mikor Harry már nagyon hiányzik, ide jövök, és nézem ezt a falat – hallottam meg James hangját. Hátrafordultam, és láttam, hogy az ajtófélfának támaszkodik, kezét mellkasa előtt összefonta. A nap lemenő sugarai megszínezték fekete fürtjeit, én meg csak ámulni tudtam.
- Sokszor szokott hiányozni? – kérdeztem végül, mikor észhez tértem.
- Elég gyakran – lépett be a szobába. – De sokszor ír, és elég bejönnöm ide, ránézni a képekre, és már itt is van velem – mellém ért, és elmerengve nézte a képeket.
- Olyan gyorsan eltelt ez a hét év – sóhajtottam fel, mikor én is már a képeket néztem.
- És milyen gyorsan felnőttek a gyerekek – dünnyögte, majd rám nézett. – Nézz magadra! Gyönyörű fiatal hölgy lettél! Hihetetlen, hogy nemrég még kisbabaként ringattalak – szemei furcsán csillogtak, ahogy az arcomat figyelte, és én meg biztos voltam, hogy a hajam tövéig elvörösödtem, ahogy Ron szokta.
- Hát a gyerekek már csak ilyenek. Felnőnek – mondtam halkan, majd elfordítottam a fejem. Álltunk így egy ideig, majd felsóhajtott.
- Készítek vacsorát – majd lassú léptekkel elhagyta a szobát. Talán csak képzeltem, hogy miközben elhaladt mellettem, lágyan végigsimított a kezemen?
A vacsorát csendben töltöttük, ritka pillanatok egyike volt, mikor James nem beszélt egyfolytában, én meg nem tudtam mit mondani. Még mindig az kavargott a fejemben, amit mondott, és az az érintés, ami lehet, hogy meg sem történt. Vacsora után ugyanilyen csendben mosogattunk el, igaz csak egy-két pálcaintés volt az egész James számára. Én mégis ott maradtam, és néztem őt.
Nem volt öreg, teste sportos volt a kividdicsnek köszönhetően. Nem tudtam levenni róla a szemem. Miután végzett, hátrafordult, és meglátta, hogy őt nézem. De ahogy visszanézett rám, az annyira nem volt Jameses.
- Holnap mikor akarsz visszamenni? – kérdezte végül, majd nekidőlt a pultnak.
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Talán zavarok?
- Nem, dehogy – mosolyodott el lágyan, én meg majdnem leolvadtam a székről.
- Ennek örülök – préseltem ki magamból.
- Caroline…
- Carol…
- Caroline – mondta kicsit nyomatékosabban. – Kérdezhetek valamit?
- Persze, mondjad – bólintottam, de belül rettegtem, hogy mit akarhat kérdezni.
- Azok a fiúk, akikkel jártál – itt hangosan felnyögtem. Ő az utolsó ember, akivel beszélni akartam erről. Vagy lehet, hogy az utolsó előtti. Apámmal nagy csatát vívnak az utolsó helyért. – Tehát, ezek a fiúk. Mi volt a baj velük?
- Háát – meglepett a kérdése, és majdnem rá is vágtam, hogy Mert ők nem olyanok, mint te! – de még időben észhez tértem. – Nem tudom, nem bírtam velük maradni. Olyan… gyerekesek voltak… - félszegen néztem fel rá, szája szélén egy mosoly bujkált.
- Értem – bólintott, majd mélyen a szemembe nézett.
- Álmos vagyok, megyek aludni – mondtam gyorsan, de tudtam, hogy ma este is sokáig fent leszek miatta. Felpattantam, és elindultam az ajtó felé.
- Jó éjt puszi? – viccelődött nevetős hangon, mire én megtorpantam.
Visszafordultam, majd lassú léptekkel elindultam felé. Minden lépésem után halványult a mosolya, arcán egy komoly kifejezés jelent meg. Ahogy odaértem mellé, fel kellett néznem rá, mivel sokkal magasabb volt nálam. Ahogy a szemembe nézett, éreztem, hogy tudja. Talán nem csak azért kérdezett a fiúkról, mert kíváncsi volt, hanem azért, mert biztos akart lenni benne, hogy tényleg vonzódom hozzá.
Lábujjhegyre álltam, majd az ajkam lágyan az ő ajkaihoz érintettem. Legnagyobb meglepetésemre nem húzódott el, de nem is csinált semmit. Visszaereszkedtem a talpamra, majd még egyszer mélyen a szemébe néztem.
- Jó éjszakát! – suttogtam, majd megfordultam.
- Jó éjt – válaszolt ugyanolyan halkan, mint én. Ezek után gyorsan ágyba bújtam, és rettegtem a holnaptól, hogy vajon mit kapok ezért, és hogy elárulja-e apának?
Utolsó kommentek