Négy

- Szerinted kapok ajándékot? – csicsergett a fülembe a kölyök. – Mert nagyon messze vagyunk, és nem tudom, itt is megtalálnak-e.
- Figyelj, ha jó gyerek voltál, akkor kapsz, ha nem, akkor nem. Ez nem függ a távolságtól.

Figyeltem, ahogy arca egyre élettel telibb lett, már egész optimistán várta a vacsorát. Amióta a konyhában voltam, minden tizedik percben elment egy székért, odahúzta hozzám, felállt rá, és megkérdezte, segíthet-e Persze nem igazán hagytam, de ahogy megint széknyikorgást hallottam, megesett rajta a szívem.

- Na, jó, kölyök – fordultam meg hirtelen, amitől annyira megijedt, hogy még a széket is elfelejtette tovább tolni. – Ha ennyire segíteni akarsz, akkor tiéd lesz a legnehezebb munka. – Próbáltam fenyegető hangon mondani, de ő ettől csak még lelkesebb lett.
- Fúú, és mi lesz az? – kérdezte, miközben egy hangos dörrenéssel a konyhapulthoz nyomta a széket, majd felállt rá.
- Hát…
- Háttal nem kezdünk mondatot, anyu mondta – nézett rám szigorúan.
- Tudod – mondtam én is kicsit gúnyos mosollyal -, az én anyám is le szokott szidni ezért.

Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy néha komoly büntetést kaptam, ha nem beszéltem illendően, nem csak egy kis szóbeli fenyítést.

- Azt mondtad, ismered a levitációs bűbájt, ugye? – kérdeztem, miközben kivettem a húst a sütőből. Nem vittem túlzásba a sütés-főzést, csupán sült húst készítettem. Annak idején a házimanónk kioktatott, hogy ezt nem lehet elrontani, ha alkalmazom a megfelelő varázslatokat.
- Iggggen… - bólogatott lelkesen.
- Akkor itt van ez az üveg – raktam elé egy aranyló nedűt tartalmazó üveget, amin cikornyás felirat állt: „ Lángnyelv Whisky”. – A feladatod, hogy levarázsold róla a kupakot, majd tölts belőle egyenként ezekbe a poharakba – utasítottam, miközben elé raktam hat apró poharat. – Na, menni fog?
- Persze! – vágta rá, majd nyújtotta a kezét, én meg elégedetten odaadtam neki a pálcám.
Alig telt el egy perc, máris hangos csörömpölés hallatszott. Megrezzentem, de korántsem ijedtem meg annyira, mint a kölyök. Rendesen remegett és ijedtében még a pálcát is elejtette. Nagy, kifejező szeme ide-oda cikázott köztem és a padlón darabokban elterülő üvegszilánkok között. Az egyik poharat lelökte a kezével.
- Nyugi, semmi baj, amíg nem a whiskynek esik ba… - Abban a pillanatban a lebegő üveg rájött, hogy a földön heverő pálcának már nincs felette hatalma, és kecsesen megadta magát a gravitációnak.
Lassított felvételen láttam az üveg halálát, de így is bekövetkezett.
Nyeltem egyet.
Nem volt időm bánkódni, ugyanis a kölyök szája egyre lejjebb görbült, és egész teste remegett.
- Hékás, nyugi! – léptem hozzá, ami azért elég körülményes volt a sok szilánk és whisky miatt. – Az üveget egykettőre rendbe hozzuk, és talán a pia miatt is megleszünk.
Nem győztem meg. Még mindig dermedten állt a padlót bámulva. Én gyorsan felkaptam a pálcám, és egy gyors varázslattal rendbe hoztam a poharat és az üveget.
- Na, látod, hogy nincs ok szomorkodásra! – fordultam vissza hozzá, de a cipőm talpa megcsúszott a sikamlós talajon, én meg hanyatt terültem a csempén. Fájdalmasan nyögdécselve konstatáltam, hogy elég jól bevertem a fejem. Épp fel akartam ülni, mikor csengettyűszerű kacagás hallatszott valahol a fejem fölött.
- Nem vicces – morogtam a fejemet fogva. Igyekeztem feltápászkodni, ennek érdekében a kezemmel támasztottam meg magam, de a súlyom oldalról nyomta a karom, a tenyerem pedig szintén megcsúszott a vizes kövön, én meg másodszor vizsgálhattam meg a csempét közelebbről.
Most már nem csak a kölyök nevetését hallottam, hanem egy sokkal lágyabb, sokkal visszafogottabb hangot is.
- Granger? – néztem fel kicsit kábán az időközben jócskán a levegőbe kerülő whiskytől.
A lány az ajtóban állt csípőre tett kézzel, és vidám tekintettel nézett a kölyökre és rám.
- Mit művelsz a padlón, Malfoy? – kérdezte mosolyogva.
- A kölyköt kérdezd! – dörmögtem vádlón.
- Kevin a neve – jegyezte meg komolyabb hangon.
- Mindegy – vontam vállat. – A lényeg, hogy jól ellátta a bajom. Kihívtam varázslópárbajra, de ő whiskybedobással győzött.

A kölyök megint felnevetett, Granger meg csak a fejét csóválta.

Hermione

Még életemben nem láttam aranyosabb, sőt viccesebb jelenetet, mint aznap, mikor Malfoy és Kevin a konyhában voltak egész nap. Igyekeztem nem arra járni minden percben, de nem sikerült. Malfoy annyira más volt egy kisgyerekkel. Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint aki velem beszél, mint akit én megismertem. A whiskys incidens után már sokkal óvatosabbak voltak. Kevin új feladata a szalvétahajtogatás lett, ami bármilyen unalmasnak is hangzik, sokkal izgalmasabb lett Malfoynak köszönhetően, ugyanis amint kész volt Kevin egy szalvétával, Malfoy egy varázslattal madárrá hajtogatta, és megbűvölte, hogy repülni tudjon. Kevin először szórakozott rajta, de aztán, látva, hogy a hatodik szalvétát is hiába hajtogatja szépen össze, már kezdett bosszús lenni.

- Elég mááááár! – ugrándozott, hogy elkaphassa a madarat.
- Egyetértek – bólintottam. – Most már előállhatnál valami kreatívabbal.
Felnevettem, látva Kevin először megkönnyebbülő, majd újból durcás arcát.

Mikor a következő szalvétát is duzzogva összehajtogatta, Malfoy legyintett a pálcájával, mire az rózsává változott, és a kezembe repült.
Hitetlenkedve kaptam el. Döbbenten néztem hol Malfoyra, hol a rózsára.
- Köszönöm - motyogtam megilletődve.
- Ha hiszed, ha nem, szívesen – sóhajtott egy félmosollyal az arcán.
- Na, de mutatok én ennél sokkal jobbat – ugrottam Kevinhez, és a rózsát átváltoztattam egy pillangóvá, ami körberepkedte a szobát, és rászállt Kevin orrára.
- Ezt vegyem kihívásnak? – hallottam Malfoy kellemesen mély hangját.
- Hááááát – húzódtam hátrébb, majd pálcámat, mint egy kardot, előre szegeztem. – Ha ki mersz állni ellenem...
- Harc! – ujjongott Kevin, majd vidáman felült a pultra, és a lábát lóbálva nézte végig, ahogy szerencsétlen szalvétából ezerféle más dolgot varázsoltunk elé hosszú órákon keresztül.
Be kell vallanom, jól éreztem magam. Malfoyjal versenyezni rendkívüli volt, ráadásul végig nevettünk az örültnél őrültebb ötleteken, amiket már kínunkban találtunk ki.

Szórakozásunknak végül az vetett véget, hogy már az orrunkig sem láttunk a konyhában, ami igencsak azt jelentette, hogy közeledik az este.
Fáradtan és kócosan felkísértem Kevint a szobájába, mondván, hogy le kell fürödnie, hisz teljesen alkoholszagú volt. Nem mellékesen nekem sem ártott volna, így miután megeresztettem neki a vizet, én is elmentem lezuhanyozni.
Komolyan elgondolkodtam Dracón. Végigfuttattam a veszekedésünket a fejemben, de sajnos egyre csak arra jutottam, hogy kicsit talán gonosz voltam vele. Igazából semmi jogom nem volt a családját sértegetni.

Illetve több okom is lenne rá, ha arra gondolok, mennyire kárörvendően néztek rám, amikor Bellatrix…
Megráztam a fejem.
Még mindig gyűlöltem arra az évre gondolni. Több volt a fájdalom, ami elfogott, ha a halottakra gondoltam, mint az öröm, hogy most már viszonylag béke honol.
Megeresztettem a csapot, és közben elhatároztam: Még ma kibékülök Draco Malfoyjal. Nem csak azért, mert lelkiismeret-furdalásom volt (bár igazán nem értem, miért), hanem azért is, mert mégis csak aznap volt szenteste. Karácsony pedig a szeretet ünnepe.
Draco
Levettem az ingem, ugyanis bűzlött a whiskytől, és ez már nekem is sok volt, pedig amúgy semmi bajom az illatával. Ahogy a nappaliba léptem, hogy keressek a bőröndömben valami ruhát magamra, Granger jött velem szembe. Ma már tucatjára fordult elő, hogy őszinte mosolyt csalt az arcomra.
Egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni azon, ahogy kinézett. Elég komoly köntös volt rajta, de alóla egy lilás pizsamanadrág szára lógott ki, amire jól láthatóan apró könyvek voltak hímezve. Haja most kivételesen rendezett volt, és elég szép vonalban hullott vállára.
Ajkába harapott és lesütött szemmel elfordult, majd leült a kanapéra.
- Meggyújtom a fán a gyertyákat, jó? – kérdeztem, mert lassan kínossá vált a csend.

- Aha – hagyta rám szórakozottan, én meg teljesen megfeledkeztem ruhakeresési szándékomról.
Na, rendben, igazából jól esett, hogy ennyire zavarba hoztam –nem volt rajtam ing.
Hallottam, hogy kimegy a szobából, ezért inkább mégis felvettem egy tisztát. Ahogy felegyenesedtem, hirtelen a hangját hallottam a hátam mögül.

- Gyere, ülj le! –Nem reagáltam, hisz nem szoktam tőle kedves hanghoz. – Malfoy! – Felé kaptam a fejem. Két bögre volt a kezében és kedves mosollyal az arcán nézett rám. – Kérlek, ülj le! Igazad volt mindenben.
Meghökkentem. Nem minden nap hall az ember ilyen mondatot Grangertől. Kicsit még tartottam tőle, így csak négy lépést tettem, hogy közelebb jussak.

- Mégis miben volt igazam? – kérdeztem értetlenül.

Ajkába harapott, mint aki nem szívesen részletezné a dolgot.

Hátténylegnemnagyontudokfőznisőtnagyonbénavagyokésokoskodtamkioktatóvoltammegminden…

Hadarásából egy kukkot sem értettem, így a kedvemért megismételte, de már sokkal tagoltabban.

- Igazad volt, nem tudok főzni – emelte tekintetét a plafonra. – Sőt, kész rémálom, ha engem valaki a konyhába enged. Igazad volt abban is, hogy túl okoskodó és kioktató voltam, ráadásul minden ok nélkül. Mindent összevetve, be kell látnom, nem vagy annyira szörnyű, hogy így kelljen viselkednem védekezésképpen. Azt pedig, amit a szüleidről mondtam… - Letette a bögrét és őszintén a szemembe nézett. – Elvetettem a sulykot. Sajnálom.
Cserbenhagyott a humorérzékem. Nem sokszor fordult elő életemben, hogy semmi gúnyolni valót sem találtam egy adott szituációban, de most ezen ritka alkalmak egyike állt fenn. Láttam mennyire őszinte, mennyire… normális velem. Ráadásul én már el is felejtettem, amin felhúztam magam korábban, és amiért itt most bocsánatot kér.
Nem igazán tudtam mit mondani, így odaléptem mellé, és leültem a kanapéra.
Kicsit kényelmetlen lett a csend, az meg még inkább, hogy összetalálkozott a tekintetünk, én pedig képtelen voltam elszakadni tőle. Azt hiszem, ekkor éreztem először, hogy elvesztem…

Hermione
Azt hiszem, a békülési tervem sikerrel járt. Sikerült anélkül bocsánatot kérnem, hogy közben hisztirohamot kapjak, ami nálam mostanában nagy dolog volt. Azért meg igazán hálás voltam, hogy miközben kimentem teát főzni, ő felvett valamit magára, mert bevallom, életemben nem voltam nagyobb zavarban, mint amikor Draco meztelen felsőtesttel rám mosolygott… Nem voltam biztos, hogy ki tudnék nyögni egy értelmes mondatot, ha így marad.
Végül annyira jól sikerült az egész, hogy még le is ült mellém, sőt! Rám nézett. Még sosem tudtam, tegyük hozzá nem is akartam rendesen megfigyelni a szemét, de most egy percre magával ragadott. Szürke… Életemben nem láttam szürke szemet. Persze tudtam, hogy szürke szeme van, de így, közelről és rosszindulat nélkül igazán szépnek találtam. A széle és az írisze körül fekete, míg a kettő közt világosabb árnyalatban játszott.
Kicsit ijedten fedeztem fel, hogy legalább három perce nézek Draco Malfoyra. Az viszont egyenesen sokkolt, hogy ő is engem nézett. Engem… Sárvérű, stréber Grangert. Éreztem, hogy arcom a szokásosnál melegebb kezd lenni, ezért zavartan elfordultam, és hajamat is kibontottam, hogy ne láthassa.
Ahogy megtörtem a pillanatot, ő is elfordult, bár kevésbé hevesen, mint én. Nem néztem felé, de így is éreztem, ahogy az asztal felé dől, és kezébe veszi a bögrét.
- Ne haragudj – Összerezzentem. -, de muszáj megkérdeznem, mielőtt belekóstolok…
- Persze! – Kicsit talán túl gyorsan reagáltam a rejtett utalásra, mert igen furcsán nézett. – Csak tea. Sima filteres tea. Semmi extrát nem tettem bele, sőt szerintem egész jól sikerült. – Megerősítésképp ittam egy keveset belőle.
Nos… Tárgyilagos leszek.
Ahogy megéreztem az ízét, vissza is köptem.
Csak épp nem a bögrébe.
- Basszus, Granger…
Felkészültem az újabb végtelen sértésáradatra. Összeszorított szemmel vártam a kitörést, de az csak nem jött.
- Jajj, ne haragudj, de azt hiszem nem citromlevet tettem bel… - Csukott szemmel nem láthattam, mire készül, így a mondatom félbeszakadt.
Helyette a gyomrom bukfencet vetett. Malfoy szó szerint belém fojtotta a szót. Ahogy megéreztem ajkait az enyémen, minden kiesett a fejemből. Dermedten és még mindig csukott szemmel tűrtem, hogy kezével végigsimít a nyakamon, majd a hajamban állapodik meg. Közben nem törte meg a csókot. Gyengéd volt, de az én reakciómra, vagyis inkább annak hiányára, követelőzőbb lett. Nyomást éreztem a tarkómon. Közelebb húzott magához, másik kezét a derekamra tette, majd száját hirtelen elszakította tőlem, de csak pár centit távolodott.
Kinyitottam a szemem. Ha az előbb egy méter távolságról is belevesztem a szemébe, hát így, alig egy arasznyira, már végem volt. Éreztem leheletét a nyakamon. Kellemes bizsergés futott végig a gerincemen, aminek hatására az ajkamba haraptam.
Láttam rajta, hogy vár. Nem fog újra megcsókolni, hacsak én nem teszek valamit, ez egyértelmű volt. Én pedig, alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy teszek érte.
Láthatta rajtam, hogy feladtam, mert amint mozdultam, még közelebb húzott. Most én csaptam le az ő ajkaira. Nem vagyok tapasztalt, sőt, ha úgy nézzük eddig mindössze négyszer csókolóztam, de ez valahogy úgy ment, mint a tánc. Ha jól vezetnek, nem tudsz hibázni.
Draco Malfoy pedig istenien vezetett.
- Miért nem világít a fa?
Kevin hangja akár villámcsapásnak is elment volna, ami egyenesen Draco és közém csapott le. Úgy rebbentünk szét a kanapé két végébe, mintha kettészakadt volna a föld közöttünk.
Nem tudom, mikor került le rólam a köntösöm, de hirtelen roppant kínosnak éreztem a kedvenc lila pizsamámat, így felkaptam a földről, és magamra rángattam.
- Hogy érted, hogy nem világít? – kérdeztem, miután felálltam, és ujjaimmal végigszántottam – teljesen feleslegesen – a hajamon, hátha kevésbé látszik majd szénakazalnak.
- Tudod, Granger – hallatszott mögöttem egy mély, ironikus hang -, ezt csak úgy lehet érteni, hogy „valamiért” nem égnek a gyertyák a fán. „Valaki” elfelejtette őket meggyújtani.
Remegtem a zavartól, pedig csak egy kisgyerek és Malfoy volt a szobában, de én úgy éreztem magam, mintha a Wizengamot előtt állnék.

- Máris elintézem – emeltem fel a fejem nyugalmat erőltetve magamra, de ahogy a fa felé indultam, megbotlottam a kisasztal lábában, és hasra estem. Persze Kevin nagyot nevetett rajtam, Malfoy viszont csak mosolygott, de úgy, hogy legszívesebben újból megcsókoltam volna.
Ettől az ötlettől még rémültebb lettem, és gyorsan suhintottam a pálcámmal, mire az összes gyertya meggyulladt…

…meg a függöny.

- Te jó ég, Hermione! – Draco idegesen felugrott, én meg a szám elé kaptam a kezem.
- Tudom, tudom, bocsánat, mindjárt eloltom!
- Micsoda? – nézett rám értetlenül. – Ja, a tűz – nyugtázta idegesen. – Nem érdekes, nézz ki az ablakon, de óvatosan! Áll valaki az erdőnél...

…ooo¤O¤O¤ooo…

Kivételesen szép munkát végeztünk. Rögtön értesítettünk pár aurort, mielőtt ránk támadhattak volna. Eloltottuk a tüzet, és úgy tettünk, mintha nem vettünk volna észre semmi különöset. Közben feloldottuk a komolyabb védővarázslatokat, hogy közelebb érjenek, és el tudjuk őket kapni.

- Hermione, te most menj fel Kevinnel a tetőre. Onnan lehet hoppanálni.
- Nem hagylak itt – néztem rá idegesen. – Ki tudja, hányan vannak, és mikor érkeznek ide a többiek!
- A régi Hermione Granger, tudod, aki tegnap még te voltál, nyugodt szívvel itt hagyott volna! – nézett rám gúnyosan.
- Nem igaz! – vágtam rá felháborodottan. – Én sosem hagynék cserben senkit!


- Most mi lesz? – csendült egy megszeppent hang mögöttem. – Kik jönnek?

Jelentőségteljesen Dracóra néztem, de ő csak bosszúsan letorkolt:

- Itt vannak! Menjetek már fel, kérlek!
- Rendben – sziszegtem, majd felemeltem Kevint. – De ha meghalsz nekem, gondoskodom róla, hogy ne nyugodj békében!
Felrohantam a lépcsőn, de alig értem fel az emeletre, hatalmas dörrenés rázta meg a házat. Siettem, ahogy csak tudtam, hiszen Kevint muszáj volt megmenteni, de már így is a nyomomban voltak. Kevint felraktam a létra felső fokára.
- Gyorsan mássz fel! – suttogtam, és egy suhintással felnyitottam a csapóajtót, ami a tetőre vezetett.
Alighogy felért, egy átok súrolta a karomat, így nekiestem a létrának.
- Hermione! – Bosszúsan észleltem, hogy Kevin kiáltott le aggódóan a tetőről, de így a halálfaló észrevette, és engem mellőzve felugrott a gyerekért.

Áldom a sorsot, hogy egy ilyen tökfej ért ide elsőnek. Gyors átkot küldtem rá, majd felsiettem Kevinhez, átöleltem, és a tető szélére vittem, hogy szükség szerint tudjak vele hoppanálni, de nyomon is követhessem az eseményeket.

A házat taláros alakok vették körbe, de szerencsére mindegyikkőjükön egy kis jelvény csillogott, ami azt mutatta, hogy aurorok.

Nem telt bele pár perc és az összeset elkapták.
- Lejöhettek! – kiáltott fel Draco, mikor észrevett minket.

Odalent a legtöbb varázslón aranyos piros-zöld pulcsi volt, sőt akadt, akin mikulássapka is díszelgett. Mosolyogva üdvözöltem az ismerősöket, Kevint pedig sétálni küldtem.

- El kell vinnünk a gyereket – lépett elém Wilson. – Szép munkát végeztek, el kell ismernem, nem szökött meg egy sem. Legalább hetet elfogtunk, és köztük van Lestrange is. Az anyát még nem tudtuk kiszabadítani, de egy kis Veritaserummal kiszedjük belőlük, hol van – köpött az elkapottak felé.
- Elviszik Kevint? – kérdeztem döbbenten. Csak ez maradt meg a fejemben abból, amit mondott.
- Persze – bólintott. – Menjenek haza karácsonyozni, mi majd vigyázunk rá.
- Barátságosabb hely kellene neki az aurorparancsnokságnál – szólalt meg Draco. Észre sem vettem, hogy mögöttem áll.
Wilson elgondolkodhatott a dolgon, mert nem szólalt meg rögtön, csak kicsit később.
- Igaz, talán lepasszolom Weasleyéknél – morogta a bajsza alatt. Nem hiszem, hogy gond lenne nekik egyel több gyerek. Őszintén kétlem, hogy az anyja még életben van. Maguk szerint Molly és Arthur vigyázna rá?
- Nem tudom… Fred halála óta nem találkozom velük sűrűn – vallottam be őszintén. A sok halál rádöbbentett arra, mennyire rövid az élet, és inkább a saját családommal töltöttem a szabadidőm.
- Mindegy, megpróbálom rábeszélni őket, na, boldog karácsonyt! – kiáltott, aztán már távolabb is állt.
Kevintől nehezebb volt elbúcsúzni, mint gondoltam. Két nap alatt nem lehet valakit annyira megszeretni, hogy lehetetlen legyen az elválás, de azért annyira igen, hogy ne tudjak elfojtani pár könnycseppet, főleg amikor megölelt.
- Még sosem ölelt meg egy gyerek sem – szipogtam. – Valahogy inkább menekülnek előlem.
Draco felnevetett, Kevin erre őt is megölelte.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz – jegyezte meg a szőke.
Még integettünk egy sort, majd szomorúan néztem, ahogy Wilson ölébe veszi Kevint, és eltűnik vele.
Mélyet lélegeztem, és ahogy a jeges levegő végigfutott a torkomon, meglepetten jöttem rá, hogy nagyon fázom. Még mindig a pizsamám és a köntösöm volt rajtam, és kint álltam a mínuszokban, szóval ez elég egyértelmű volt. Zsebemből kivettem a pálcám, majd begyüjtő bűbájjal magamhoz hívtam a kabátom.
Dracón nem látszott, hogy fázott volna. Egyszerű ingben volt, ami ráadásul félig volt csak begombolva.
Észrevette, hogy nézem. Kezét kinyújtotta, és összébb húzta rajtam a kabátot.
- Nehogy megfázz nekem – suttogta, én meg felnevettem, hiszen rajta még pulóver sem volt, nemhogy kabát.

- Nos, most, hogy Kevint elvitték, beszélnünk kellene arról, ami még odabent történt – néztem rá céltudatosan, ugyanis elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba. Nem való nekem a kislányos tudatlanság.
- Ugyan, Granger, az csak egy csók volt… - Nem értek valami jól a férfiakhoz, de a szeme egyértelműen más sugallt.
- Igazából nem erről akartam beszélni – hazudtam -, de ha már így szóba hoztad, az nem egy csók volt! – jelentettem ki nyomatékosan.
- Miért, te minek neveznéd? – kérdezte gúnyosan.
- Nem úgy értettem…
- Rendben, akkor hogy értetted? – nézett rám közömbösen, de a szája sarka mintha megrándult volna.
- Én csak… Úgy értettem, hogy nekem kicsit úgy tűnt mintha… Szóval az volt a benyomásom, hogy…
- Azt hitted, akarok tőled valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel. Arcára csodálkozás ült ki, amitől elkapott a bizonytalanság.
- Hát, tulajdonképpen… - Gúny. Tömény gúny nézett vissza rám. Mintha jéggel öntöttek volna le, jutott el hozzám a felismerés: egyáltalán nem kellek neki. Az egészet már rég kiverte a fejéből, én meg itt bolondot csinálok magamból. Jaj, Hermione, most nem gondolkodtál előre!
– Semmi – motyogtam. Ebben a „semmi”-ben minden keserűségem benne volt. Egy lendülettel elfordultam tőle és már épp megpördültem a tengelyem körül, mikor Draco felém nézve azt súgta:
- Jól hitted…

Nem volt időm válaszolni, nem volt időm agyonütni, amiért a előbb ilyen csúnyán becsapott, és arra sem volt időm, hogy megcsókoljam, ugyanis már menthetetlenül dehoppanáltam. A következő pillanatban apáék háza előtt voltam, és a kellemes, békés erdő zajának helyét átvette az idegölő mugli nagyvárosok mindennapi hangzavara.

Én meg csak álltam bambán, és próbáltam elhinni, amit az előbb hallottam. Mert biztos voltam benne, hogy jól hallottam, ahogy abban is, hogy érzek valamit. Valamit, amit még senki iránt sem éreztem… Vajon érdeklem őt? Mert igazából azt mondta, nem? Megcsókolt! Vagy csak képzeltem? Már semmiben sem voltam biztos…

Ahogy elindultam az ajtó felé, édes mézeskalácsillatot éreztem. Ugyan a mézeskalácsillatnak semmi köze sincsen Draco Malfoyhoz, mégis elűzte a fiúval kapcsolatos kételyeimet, és a kedvem hirtelen az egekbe szökött. Mosolyogva nyitottam be, és talán még sosem mondtam vidámabban:

- Boldog karácsonyt!

Harmadik felvonás