Kívánság Üst

Akinek az ajándék készült: Mellons
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: AU
Leírás: Harry James (barátainak H. J., ejtsd: éjcs dzséj) Potter nem kifejezetten átlagos tizenhat éves kamasz, akinek egy többé-kevésbé átlagos napjába pillanthatsz bele, ha elolvasod ezt a novellát. A fictiont sok szeretettel adom Mellonsnak, és remélem, mások is örömüket lelik benne.
Ötlet: Rendhagyó világra gondoltam. Milyen személyiség válna Harryből, ha életben maradtak volna a szülei? Mennyit változtat rajta az, amennyiben nem kell Dursleyéknél meghúznia magát a lépcső alatti gardróbban, helyette a szerető szülei és biztonság veszi körül. Szeretném, ha nem egy James hasonmást csinálna belőle az, aki kapja az ötletet. Harry külön személyiség, van belőle az anyjából, apjából, de mindenképpen legyen egyéniség. Elég egy részlet teszem azt a hetedéves időszakból. Kik a barátai, mennyiben változott a hozzáállása bármihez is, mik az alaptulajdonságai, amit sosem veszít el, mennyire tehetséges, kik veszik körbe. Érdekes lenne például, ha a jóslat továbbra is élne, és ezért Jamesék igyekezve a közelében maradni, esetleg roxforti tanárok... Lehet benne romantika, kaland, amit szeretnétek.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust

Jó olvasást!

H. J. Potter és ahogy lehetett volna

Valami csiklandozta az orrát.

Bár nem sok kedve volt hozzá, kiemelte egyik karját a finom, meleg paplan alól, és megdörgölte az orra hegyét. Majd újra befészkelte magát az ágynemű közé, a takarót a szájáig húzta, és minden álmos porcikájával ismét a hívogató, mézédes álom felé szállt képzeletben…

… Nem is csiklandozott, hanem csípett!

H. J. egy horkantással derékig rántotta magán a takarót. Erre éles vijjogás hangzott fel, majd a fiú fekete, kócos haját meglebbentette valami. Mikor végre kinyitotta a szemét, elmosódott, fehér alapon barna csíkos, gömbölyded valamit látott lebegni a feje fölött. Mielőtt a fiú kisebbfajta szívrohamot kapott volna, élő vekkerórája egy újabb vijjogás kíséretében a mellére ereszkedett, karmait gyengéden a pizsamájába mélyesztette, és újra megcsipkedte az orrát.

- Jesszusom, Hedvig, te vagy az…? – motyogta rekedten H. J., miközben feje visszahanyatlott a párnára, és megkönnyebbülten mosolyogva vakargatni kezdte a baglya hátát.

Hedvig halkat vijjogott, szemét lehunyva élvezte a simogatást. Mégis, karmos lábával finoman, de kitartóan tépázta H. J. pizsamáját.

- Jól van már, mi az? – kérdezte a fiú, és végre megemberelte magát: vakon kitapogatta szemüvegét az éjjeliszekrényén, majd az orrnyergére illesztette. Végre nem elmosódottan látta maga előtt hűséges baglyát, hanem kristálytisztán - ott ült a mellkasán gyönyörű, nőstény szalagos baglya, Hedvig, aki ekkor lábát nyújtotta ébredező gazdájának.

- Ja, hogy üzenetet hoztál – mormogta H. J., és feljebb tornászta magát az ágyon.

- Jó kis ébresztő, mi, Harry? – jött egy hang a szoba túlsó feléből.

H. J., miután levette a Hedvig lábára kötözött pergamendarabot és a bagoly arrébb repült, hogy helyet foglaljon az ágy háttámláján, megkereste tekintetével a hang gazdáját, és mosolyogva így felelt:

- Szia… Ja, az biztos, majdnem rám hozta a frászt.

Ron Weasley visszamosolygott rá, majd lehajtotta ládájának tetejét, és visszatolta azt az ágya mellé, amely kettővel H. J.-é mellett volt a félkör alakú hálóteremben.

- Tény, hogy jó nagyot aludtál, már rég lement mindenki – mondta Ron, míg kioldotta piros-arany csíkos nyakkendőjét. – Mindjárt fél tizenkettő. Nem volt délelőtt órád?

- Hát… lett volna. De tegnap este tízig voltam edzésen, aztán volt még egy kis dolgom, és ma reggel is dupla kviddicssel kellett volna kezdeni. Gondoltam, ezt most elspórolom – vigyorgott bűnbánóan H. J., mialatt széthajtogatta a pergamendarabot, majd „én megmondtam” arckifejezéssel lemondóan legyintett egyet. – Annyira tudtam… – Aztán női hangra váltva sipákolni kezdett, amint felolvasta az üzenetet: – „Harry James Potter, te akartál heti nyolc repülésórát, akkor vegyél is rajtuk részt! Ha tíz percen belül nem vagy a Nagyteremben, magam megyek fel érted! Potter professzorasszony”

A fiúk összenevettek. H. J. vigyorogva összehajtotta a pergamencetlit, majd végre kikecmergett az ágyból, és fejét vakarva, jobbra-balra forgolódva keresni kezdte a ruháit.

- Majd találkozunk – köszönt Ron az ajtó felé véve az irányt.

- Ja, persze, szia – dörmögte H. J., és zavarodottan intett a távozó Ronnak. Majd újra minden energiájával arra koncentrált, hogy iskolai egyenruhájának darabjait összeszedje a földről.

~*~

Harry James Potter hatodik évét taposta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Első ránézésre olyannak tűnt, mint bármelyik másik, átlagos tizenhat éves. Volt egy rahedli órája, tűrhető jegyei, némi szabadideje, egy hobbija, egy barátnője, pár barátja, szerető családja és egy háziállata, Hedvig. Szerette is hangoztatni, hogy teljesen átlagos tizenhat éves kamasz volt, de persze ez korántsem volt igaz.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Harry James Potter varázsló volt. Ez az információ önmagában nem mindennapi, bár itt, a Roxfort falain belül teljességgel normális. H. J. Potter korán, már kisgyermekkorában mutatott mágikus képességeket, talán hamarabb is, mint a legtöbb mágusnövendék, de még ez sem szokatlan. Mint ahogy az sem volt meglepő, hogy a tizenegyedik születésnapján bagolyhozta levelet kapott, amelyben arról értesítették, hogy felvételt nyert a Roxfort varázslóképzőbe.

Azt viszont már nem mindenki mondhatta el magáról, hogy például az egyik legalapvetőbb szabályt csak miatta rúgták fel, és már elsőévesként bevették a háza kviddicscsapatába. Márpedig H. J.-vel (ahogy barátai szólították) pontosan ez történt. Őstehetség volt, ehhez kétség sem fért, ráadásul rohamos iramban fejlődött, aminek az lett a következménye, hogy egyedülálló módon már negyedéves korára megkapta a csapatkapitányi karszalagot, és azóta kimagaslóan eredményesen vezette a Griffendél kviddicscsapatát.

Sikeres sportoló lévén természetesen az iskola egyik legnépszerűbb diákja lett – főleg a lányok körében. A mindennapos edzéseknek köszönhetően az egykor csenevész fiúcskából csinos, szikár kamasz lett, és a lányok kifejezetten vonzónak találták szögletes, modern szemüvegében, kócos, rakoncátlan hajával, egyenes tartásával, félszeg lezserségével. Áhítozásaik azonban hiábavalóak voltak, ugyanis H. J. lassan két éve együtt járt a hollóhátas Cho Changgel, és - bár az elcsábulás lehetősége mindennapos lehetett volna - a fiú menthetetlenül hűséges volt.

H. J.-t az is kiemelte az átlagos diákok közül, hogy a többiekkel ellentétben őt feltűnően sok ismerős vette körül a Roxfortban. Mint a reggel kapott cetliből kiderült, édesanyja, Lily Evans Potter a Roxfort egyik professzora volt; bájitaltant oktatott. Akit tanított már tulajdon szülője, az tudja, hogy emiatt sok sustorgásra és irigykedésre számíthat a többi diáktól. Sőt, ha mindkét szülője, mi több, még a keresztapja is tanítja, akkor pedig a mágus fiának alaposan fel kell vérteznie magát az ármánykodás és a rosszindulatú pusmogások ellen. Ugyanis nem elég, hogy H. J.-t saját édesanyja oktatta bájitalkeverésre, édesapja, James volt az iskola repüléstan tanára, keresztapja, Sirius Black pedig a sötét varázslatok kivédése professzora.

H. J. irigyei természetesen legtöbbször azzal vádaskodtak, hogy a fiúnak csak azért voltak olyan kiváló jegyei SVK-ból, mert a keresztapja kivételezett vele, és a kviddicscsapatba is csak azért került be olyan hamar, és azért lett olyan gyorsan kapitány, mert a tulajdon apja volt a repüléstan tanár és beprotezsálta. Igen, ezeket előszeretettel hangoztatták azok, akik irigykedtek az H. J. Pottert körülvevő légkörre, ám ezek a hangok évről-évre csitultak, ugyanis H. J. eddig minden évben megnyerte az iskolai párbajversenyt, és két mérkőzést leszámítva minden alkalommal győzelemre vitte a Griffendél kviddicscsapatát. És azok, akik kivételezést és ferdítést sejtettek a háttérben, valószínűleg nem voltak szemtanúi azoknak a pincében, gőzölgő üstök fölött lezajló parázs jeleneteknek sem, amelyek során Potter professzorasszony könyörtelenül adott T-t fia munkájára, vagy extra beadandót kért tőle, ha szemtelenkedett vele az órán.

Összességében azonban azt mondhatjuk, hogy irigyei ellenére H. J. Potter közkedvelt diák volt a Roxfortban. A legtöbben felnéztek rá sportteljesítménye és kiváló párbajérzéke miatt, és kedvelték, mert jólelkű, kissé zárkózott, de barátságos, segítőkész és egyenes volt mindig, mindenkivel. Kivéve azokkal, akik összerúgták vele a port – azokkal ugyanis konok módon tartotta a haragot, és olybá tűnt, erényeinek sorából hiányzott a megbocsátás. Ott volt például a Malfoy fiú a Mardekárból. Együtt kezdték az iskolát, két befolyásos, közismert család egyetlen sarjaiként, és az első naptól fogva rivalizáltak egymással. Dracónak a vérében volt az aljasság és a másoknak keresztbe tevés művészete, de H. J.-nek sem kellett a szomszédba mennie egy kis alattomosságért. Összetűzéseik mindennaposak voltak, és színes, széles skálán mozogtak a szurkálódó megjegyzésektől a tettlegességig.

És persze - hogyan is felejthetnénk el? - még az is kiemelte H. J. Pottert az átlagos tizenévesek közül, hogy mindenki tudta róla: egyszer, még kisgyermekkorában megtámadta őt a valaha élt legnagyobb feketemágus, Voldemort nagyúr. De akkor Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén nem járt sikerrel. Ellenei az utolsó pillanatban rájöttek a támadás időpontjára, és bár menekülni már nem volt idejük, amikor a Nagyúr megjelent Potterék Godric’s Hollow-i otthonában, sebtében toborzott sereg várt rá: Lily és James mellett harcolt Sirius is, barátjuk, a szintén jól küzdő Remus Lupin, az auror Alastor Mordon, a már akkor is legendás Minerva McGalagony, a többszörös párbajbajnok Filius Flitwick és maga, a nagy Albus Dumbledore is. A nyilvánvaló túlerő ellenére is ádáz csata zajlott le aznap éjjel; nem volt könnyű legyűrni a Sötét Nagyurat, de végül sikerült. Voldemort elmenekült, súlyosan megsebesülve, és azóta nem hallottak róla. Hívei, akik halálfalóknak nevezték magukat, néha-néha felbukkantak riogatás, erőfitogtatás vagy polgárpukkasztás céljából, de a mágikus népek alapjában véve békében és biztonságban élték mindennapjaikat. Emlékeztek rá, hogy hajdan megtámadta Potteréket a Sötét Nagyúr, számon tartották az eseményt, de csak érdekesség szintjén - nem lett belőle piros betűs ünnep. És az a mendemonda is tartotta magát már tizenöt éve, hogy a Sötét Nagyúr elsősorban a gyermeket akarta megölni. Azt beszélték, Voldemort támadta ellenfeleit, szórta gyilkos átkait a nyolc nagy mágusra, mégis, ha tehette, a gyermekre célzott, az egyetlenre, aki nem szegezett rá fegyvert. Rejtély volt ez, senki sem tudta, miért vágyott egy kisded halálára a Nagyúr…

… legalábbis az átlagmágusok közül senki sem tudta, és e tekintetben H. J. Potter végre tipikusan átlagosnak volt mondható. Tudta, hogy egyéves korában rátámadt a leggonoszabb, de hogy miért, arról fogalma sem volt.

És azt sem sejtette, hogy ez, ez a bagolyvijjogással kezdődő nap volt az utolsó, többé-kevésbé még átlagos nap az életében, ugyanis a rá következő napon a sorsa menthetetlenül megfordult, amikor is egy titkos összejövetelen szülei, keresztapja és mentorai, Flitwick, McGalagony és a jó öreg Dumbledore elárulták neki, miért tört az életére tizenöt éve Az, Akit Nem Neveznek Nevén - és hogy ez milyen következményekkel, mi több, kötelezettségekkel jár rá nézve.

De ez? Ez még egy többé-kevésbé átlagos nap volt.

~*~

H. J. Potter sikeresen összeguberálta a földről a ruháit, majd - miután még mindig szeme előtt villogtak édesanyja vészjósló szavai - gyorsan magára húzta a griffendéles talárt, felkapta a táskáját, és kikocogott a hálóteremből.

Tovább